A kortársi közélet regényei

Más környezetben ismételi meg a Beszterce ostroma (1894) témáját A gavallérok című kisregény (1897). Dzsentri kishivatalnokok közé vezet bennünket, a "jó tónus és az illúziók" vármegyéjébe, Sárosba. Szükségszerűen módosul a korábbi téma, hiszen szereplői elszegényedett nemesek: iktatók, ellenőrök, adóhivatali és kataszteri írnokok. Hiányzik belőlük Pongrácz István ereje és nagysága: szegényes hétköznapokra kárhoztatta őket a sors, s az illúziót csak kivételes alkalmakkor tudták megélni, de akkor is színpadias, mesterkélt módon, mivel mindannyian tudatában voltak az öncsalásnak. Mások az arányok, más az árnyalás is. Amott komoran magasodott fel a középkor visszajáró kísértete, emitt csak a letűnt nagyúri életstílust varázsolták vissza a lecsúszott szellemidézők.

{731.} A csattanóra alapozott történetnek szerves része a Prakovszky, a siket kovácsból (1895–96) ismert eljárás: az író is szereplője a történetnek. A közvetlen szemlélet, a közvetlen élmény hevíti előadását, de mivel az elbeszélő az egyetlen idegen a csoportban, talán mélyebb valóságként élte át a színjátékot, mint a történet kitűnő komédiásai. Kettős szólamban bontja ki Mikszáth az esküvő képét: káprázatokig növekvő látszat uralkodik a rajzon, de a kép mögött ott kísértenek a valóság zörejei, s halk, el-elmosódó gyanúval ellenpontozzák a csillogást. Végül egy váratlan esemény pattantja szét a buborék-világot, s a lappangó gyanúból kibontakozik a komor valóság. Az egymást ütő élményeket szimmetrikus keretbe foglalja az oda- és visszautazás.

Sáros vármegye a svihákok, a bohémek – a főúri gesztusok hazája. "Van valami Don Quijote-szerű" bennük; pompásan tudják eltakarni a szegénységet, vidámak, gondtalanok és kedvesek. Hercegi méltósággal válnak meg utolsó ötforintosuktól, jóllehet komoly szükséget látnak másnap. Ellentmondásos, összetett szemlélettel közeledett Mikszáth ehhez a világhoz is: szkepszis és gyönyörködés vezette tollát. A szkepszis "sárosi őrszemeket" gyanított mindenütt, s örült, "ha egy szent hagyományt eltaposhat egy rossz ötlet kedvéért". A gyönyörködés viszont szinte egymásba játszotta az illúziót és a valóságot, elmosta közöttük a határt, mert nyomasztotta a prózai kor, s mert az ő lelkét is igézték a formák, a mozdulatok, a viselkedés szépségei. Ez az élmény táplálta a mű fővonalát. Exkluzív, rokoni világ tárul fel a kis regényben, vágtató négyes fogatokkal, az elegancia és a jómodor atmoszférájával. Nagyszerű színjáték, amelyben mindenki pontosan tudja a szerepét, s hiba nélkül játszik partnereivel. A szemtanú, – az író gyanakvása néha azért belebotlott a rendezés réseibe: sejteti, hogy udvari cselédeket öltöztettek libériába, hogy az öreg Csapiczky csak azért demokrata, mert szégyelli fia foglalkozását stb. Látja, hogy a szolgák dolmányai mindig oda vándorolnak, ahol éppen szükség van rájuk, – a csillogó játék azonban mégis elkendőzi a valót.

A mű lényegét a befejezés tartalmazza. Most visszájáról ismétlődik meg a varázslat; kopott hivatalnokká vedlenek vissza a gavallérok, a kölcsönfogatok és kölcsön-ékszerek visszavándorolnak gazdáikhoz, az író elnyomott sejtelmei pedig elnyerik kiábrándító igazolásukat: illúzió volt a fény, öncsalás a pompa. Bogozy szerint "mi, sárosiak, nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbákat, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az előadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy hiba nélkül játszottunk." A szatírai csattanót fokozza az egyre inkább elszemélytelenedő előadás. A vetkezés kezdetekor még a hitetlenkedő csodálkozás sarkallja, hogy egyre többet tudjon meg; az utolsó, a takarékpénztári jelenet azonban már csak a puszta tényközlésre szorítkozik, mintha az írót is elnémította volna a koldusgavalléria, a hidalgó-büszkeség nevetséges nagyzolása.

Az időben eltévedő ember problémájának – a Beszterce tárgyalta problémának – utolsó, nagyarányú ábrázolása az Új Zrínyiász (1898). Itt már főszólammá erősödik az előző művekben még csak lappangó szatírai célzat. A Beszterce ostroma kontraszt-technikája érvényesül itt is; a különböző korok szembeállítása mélyen bevilágít a rejtett gyengeségekbe. Már a kora-{732.}beli kritikák összevetették Mikszáth művét két kortárs regényével: Bellamy Looking Backward és Mark Twain Connecticut Yankee in Artur's Court című regényével. Rokon alapötletből keletkezett Washington Irwing Rip van Winkléje és a szabadságharc idején betegeskedő Radnóthy Elek története (Udvarház).

Mikszáth regénye közéleti szatíra; a "jelenlegi politikai és társadalmi viszonyokat, a képviselőházat, a modern institúciókat akarja rajzolni, hanem a Zrínyi Miklós egyéniségén keresztül" (Milyen lesz "Az Új Zrínyiász", Országos Hirlap, 1897. december 19.). Nagyszabású korrajz bomlik ki az újkori viszonyokban élni próbáló Zrínyi botladozásai nyomán. Háromszázhúsz esztendő lapult meg álnokul a tegnap és a ma között, s szatírai anyaggá formálta Mikszáth társadalmi, politikai élményeit és parlamenti megfigyeléseit. A fantasztikus ötletet ellensúlyozta a hiteles tények tömege. Név szerint szerepelteti Mikszáth az egykori politikai, tudományos és társasági élet csaknem minden jelentősebb alakját. Tele van a regény kortörténeti dokumentumokkal, megtörtént esetekre utaló célzásokkal, a parlamenti szónokoknak még a beszédfordulatait is számontartó hiteles rajzával. Mintha a parlamenti tudósító, az újságíró és a művész közös alkotásáról lenne szó: Mikszáth szinte riporteri módon tölti meg a közéleti események krónikájával a fantasztikus keretet. Aggódott is néhány év múlva, hogy a mű teljes megértése hozzá van kötve a korviszonyok részletes ismeretéhez, hogy idővel egyre több magyarázó jegyzetet igényel, "míg végre megeszik munkámat a jegyzetek" (Megjegyzés az 1903-as népszerű kiadáshoz). Ha félelme alaptalan volt is, rávilágít alkotásmódjára, hogy tudniillik a pamflet-szerű persziflázs műfaji kellékeit olvasztotta össze a travesztiáéval.

Rokon élményekből keletkezett Mikszáth két évvel korábbi regénye, a Két választás Magyarországon (1896–97). A fejlődésnek azt az útját jelzi, amelyben az anekdotikus életanyag összeolvad a társadalmilag tipikussal. Az Új Zrínyiász elődjévé teszi e regényt a szatírai célzat, az író közéleti beállítottsága s a riportszerűség jelentkezése az előadásban. Mikszáth "élethíven" akarja leírni a választásokat, ezért halmozza a konferenciák és a gyűlések rajzát. Átsiet a magánjellegű mozzanatokon, mert – úgymond – nem regényt ír, hanem "egyszerű választási riportot". E műfaji megjelölésben, természetesen, szerepe van a bevezető fejezet teremtette fikciónak is. A regénytéma feldolgozására ugyanis a Katánghy-levelek nagy népszerűsége ösztönözte, amelyek 1893–94-ben jelentek meg a Pesti Hirlapban, mintegy korábbi parlamenti tudósításainak folytatásaként, persze más formában, más hangszereléssel. A bevezetés fikciója szerint elhatározta, hogy megírja a Katánghy életrajzát, hadd ismerje meg a közönség e kétes egzisztenciajú svihákot. A biográfia és a riport látszólagos tárgyiassága azonban jól összevágott a közéleti szatíra műfaji követelményeivel.

Több szólamú művészet vázolja fel az eszményvesztett, süllyedő kor rajzát. A közvetlen, nyílt, szatirikus szemléletbe bele-belejátszik az átképzeléses előadás gúnyos-humoros hangneme is. A regény valamennyi szereplője érezte már a kor hanyatlását, noha mindenki más és más nézőpontból. A dzsentri-szemlélet szerint a hanyatlás abban mutatkozott, hogy megkopott a szolgabíró meg a viceispán nimbusza, besüppedt még a képviselői pozíció is, s felfalta az idő a nemesi birtokot. Polgári pályákat kellett keres-{733.}niök a dzsentri-utódoknak – a maga területén kellett küzdeniök az előretörő tőkével. "Furcsa volt az, kivált kezdetnek. Mintha a sas elvinné a maga fiait a pocsolyához: No hát, most már ti is itt ússzatok versenyt a kis kacsákkal!" A dzsentri szülők, miközben sóvárogták az egykori fényt, szégyelltek orvossá, mérnökké vedlett csemetéiket. Sokan demokrata szólamokkal takargatták sebeiket; tettették magukat, hogy nem kényszerből, hanem elvből választottak rangon aluli foglalkozást, s hogy a mérnöki munka legalább nem szégyellni való. "Nem egészen előkelő, az igaz, de nem is egészen lealacsonyító. Ebben is a földdel dolgozik a fiú, a föld önti neki a pénzt, ha nem is éppen búza alakjában." Katánghy Menyhért viszont szerette a maga egyéni ügyét általánosítani – a nemzet, az emberiség ügyévé emelni. Szerinte azért hanyatlott a kor, mert számára kedvezőtlen erők is érvényesülhetnek benne: megbukhat a választásokon, vagy oltárhoz vezethet hozomány nélküli lányt is.

Nyílt gúnyba csap át Mikszáth hangja, mikor a parlamenthez és a "se hús, se hal" polgársághoz kanyarodik a mese útja. Svihákok, stréberek, akarnokok grasszálnak Mikszáth parlamentjének folyosóin. Az újonnan választott "gólyák" legfontosabb problémája az, hogy melyik "dieten klasszisba" sorolják őket. Mindjárt bizottságokba, delegációkba vágynak, mert úgy érzik, "mozog" bennük a tetterő. "Úgy tapasztaltam – röppen a zárójeles gúny –, hogy egy-egy giliszta szokott ilyenkor az én tisztelt képviselőtársaimban mozogni, de a legtöbben giliszta sincs." Áhítatos arccal járkálnak, a beérkezettek csodálatával nézik igazi Napnak a csillárokat. Ami kívül van a parlamenten, az valamilyen hamis, nem igazi világ, s számukra még az igazi Nap is csak "műnap". Látta Mikszáth, hogy rosszul fest a Bánffy-kormány parlamentje, mert névtelen, ismeretlen emberkék lepték el, miközben nevezetes politikusok maradtak ki belőle. Ez magyarázza, hogy a hízelgők, a kapaszkodók, a "liliputi faj" karneválja kerekedik ki az ábrázolásból.

A bábaszéki polgárok vagy a Trnowszky-testvérek humoros, groteszk, kissé terhelt világa tér vissza a körtvélyesi társadalom rajzában. Nem a természetes fejlődés növesztette meg a helységet: adomai módon lett királyi város, noha lelki, szellemi és politikai téren a provinciális, falusi Magyarország tipikus képviselője maradt. Lakosai csak akkor haladnak előre, ha valaki fordítva húzza fel lábukra a csizmát, mert így "konfundálódnak az irány felől". Ellenzékiek, szidják a kormányt, de mindig egyhangúlag választják meg a maguk mamelukját. Ez a spontán, ösztönös, de rendkívül könnyen alakítható ellenzékiség éppúgy kitermelte az illúziókat, mint Nedec és Sáros vidéke. Munczy szabó az üldözött ellenzéki szerepében tetszeleg, s meg van győződve arról, hogy a kormány lopatta el sertéseit, hogy bosszút álljon rajta egyik közbeszólásáért. Ebben a "se hús, se hal" polgárságban még csak nyoma sincs annak a szellemi, politikai erőnek, mely a korabeli Nyugat-Európában már önmaga képére formálta a világot. A városka vezetői éppoly alázatosan lesik a politikai notabilitások óhajait, mint a mamelukok a miniszterekét. Ott melengetik magukban a szabadságharc emlékét, de csak vakságukat fokozza a rajongó áhitat; megválasztják egyhangúlag még Katánghyt is, amikor "emigrációs múltjával" kezdi puhítgatni az ellenállókat. Ilyen társadalomban, ilyen politikai közéletben játszódik le mindkét választási komédia. A szatíra bizonyára túlozza a valóságot – mégis: a {734.} regény realitása tagadhatatlan. A Bánffy-kormány erőszakos politikája, választási csalásokba torkolló módszerei kísértenek a Katánghy-történetek mögött.

Éppen az teszi lehetővé a regényben a reális életanyag és az anekdota elegyülését, hogy ebben a kisszerű, eszménytelen, szinte az idiotizmus határát érintő világban egyre lejjebb süllyed a politikai közélet is, egyre inkább közeledik a komédia, a bohózat szintjéhez. Innét van, hogy korántsem az eszmék összecsapásai határozzák meg a választások eredményeit, hanem a kicsinyes korteskedés, továbbá: csínyek, rokon- és ellenszenvek, könnyen kihasználható, provinciális előítéletek, frázisok, gerinctelen hajbókolás a hatalom óhaja előtt, hízelgés, meg a tartalmatlan ellenzékiség. Jól illik erre a valóságra az anekdotikus öltözet, mert szabad teret enged a szatirikus célzásoknak, az eszmétlenség érzékeltetésének. Nem nagyepikai a forma, s különösen a lelkivilág bonyolult rajza hiányzik belőle, de jól tükrözi az adott történeti korszak liliputi emberkéit és általános törpeségét.