A fekete város | TARTALOM | Kiadások |
A század végén már hosszú fejlődés állt az európai realizmus mögött. Egyszerre jellemezte az extenzív és az intenzív teljesség; törekedett a társadalom átfogó ábrázolására és a jellemek lelki elmélyítésére is. Anyagilag meghatározott képződménynek tekintette az embert, s a motivációt összehangolta a modern empirikus világképpel. A lelki élet elvesztette önálló szubsztancia voltát, tehát anyagi (társadalmi, fiziológiai) vonatkozásaikban váltak kitapinthatókká az érzelmi folyamatok.
Hatott a realizmus világképére a kor természettudományos gondolkodása is. A fejlődés aztán átalakította a romantikus regényformát: az érdekes cselekmény, a romaneszk-jelleg helyét elfoglalta a társadalmi folyamatok és a jellemek elemzése. Az empirikus világkép kirekesztette a mesei és féltranszcendens mozzanatokat. Egyre személytelenebbé vált a hangnem, mert tárgyias, közlő magatartás beszélte el a történetet, tehát háttérbe szorultak a regényben a kisepikai, élőszóbeli műformák. Egyúttal a konfliktus-típusok gazdag változatait ábrázolta a realizmus az egyén és a társadalom, az egyén és a környezet, az egyén és a táj viszonylatában, s ekkor vált általánossá a modern lelki konfliktus is. A század utolsó harmadára, Mikszáth korában aztán szétbontakozott az egységes történeti fejlődés: megjelentek a realizmuson túljutott irányzatok. A pozitivista eszmék, a kiválasztódás darwini gondolatának a társadalomra való alkalmazása, a fiziológiai-biológiai tudományok új eredményei a naturalizmus útját egyengették. Rokon irányzat volt a festészetben fellépő impresszionizmus, a francia szimbolisták viszont már a századvég antiracionális légkörében élő embert tükröztették. Külön kell hangsúlyoznunk egy átmeneti irányzatot: az újromantikát. A romantika és a realizmus válaszútján bontakozott ki, nálunk főleg a drámában (Rákosi Jenő, Dóczi Lajos, Bartók Lajos, Csiky Gergely korai művei), más nemzeteknél azonban az epikában is (Lagerlöf, Sienkiewicz). A távoli, meseszerű múlt vonzotta a magyar újromantikát, de nem törekedett reális korrajzra vagy történeti hűségre. Szabadon, kötetlenül szárnyalt a mesei képzelet, irreális konfliktusokat oldott idillé, távolság- és múlt-kultusz, szeszélyes meseszövés, meglepetés-kultusz, látványosság, színes kelléktár és túldíszített nyelv jellemezte a műveket. Modern problémák keverednek mondai elemekkel, mondafeldolgozással Selma Lagerlöf terjedelmes regényében, a Gösta Berlingben, Sienkiewicz pedig félig reális, félig romantikus szemlélettel formálta meg nagy történeti regényeit.
A magyar realizmus csak a feudális nagybirtok és a kiegyezéses korszak kritikája irányában bontakozhatott ki, de ezt a folyamatot egyszerre gátolták a társadalmi problémák, a realizmustól idegenkedő közízlés, az epigonizmusba torkolló eszményítés és Jókai kivételes hatása is. Mikszáth pályája azt a fejlődést tükrözi, amely az irodalmi hagyomány felől közeledett a kritikai realizmus felé. Egész művészetét meghatározza, hogy nem tudott túllépni a liberalizmuson, nem tudta felszámolni a kiegyezéshez és a történeti osztályokhoz fűződő illúzióit. Ez magyarázza kritikájának árnyaló, hangváltó, a rokonszenv és az ítélet között lebegő jellegét. Művészetének egyik nagy övezete nem is realista igényből született, hanem a romantika korszerűsítéséből, a romantikus hagyomány egyéni átformálásából. Az első sikert meghozó novellákra, {760.} az idill-típusú elbeszélésre, a történeti novellára és regényre, a szubjektív hangoltság tárgyakat alakító szerepére gondolunk; itt érintkezett Mikszáth az újromantika áramlatával. Jelzi, hogy világképében mindvégig hatottak antirealista elemek, s legfeljebb érvényesülésük foka változott az egyéni fejlődés különböző periódusaiban. Viszonylag jobban háttérbe szorultak az utolsó korszak nagy kompozícióiban, de jeleik, nyomaik itt is felfedezhetők.
Főképp Mikszáth emberalakjaiban és motivációs eszközeiben. Az idillek mesei szemlélete a romantika elszigetelő jellemábrázolására vall, de keveredik a különcök iránti vonzalom túlzó, elrajzoló hajlamával is. Bár találkozunk Mikszáthnál bonyolultabb jellemekkel, s van néhány összetettebb típusa is, műveiben mindvégig kísért a romantikus egyoldalúságra mutató jellemképlet. Művészetében ezen a téren maradt el leginkább az európai realizmus mögött; ő maga is tudatában volt annak, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij más utakon járt. Összefügg e jelenséggel, hogy közéleti szatíráiban a lélekrajz nem tudott lépést tartani a gúny villódzó ötleteivel. Bár realizálta a romantikus tárgyakat és motívumokat, a romantikus jelleg gyakran útját állta regényeiben az ábrázolás elmélyítésének.
Feltűnő jelenség az is, hogy az európai realizmussal ellentétben inkább a személyes, közvetlen, az élőszóbeliséghez közelálló előadásmódhoz vonzódott. Mikszáth hangja nem a tárgyiasan elemző, a dolgokat elemeikre boncoló írók hangja, hanem a nagy mesélőké, a kitűnő anekdotázóké, akik már magával az előadással is érdekessé tudnak tenni minden témát. Itt van a gyökere fordulatos mesemondásának, a színes kitérők iránti hajlamának, a zárt kompozíció nyűgeiből kikívánkozó, kalandos meseszövésének. Mikszáth regényformája szoros kapcsolatban van írói egyéniségével, de kapcsolatban van a romantika cselekményes, a romaneszk-jellegre építő műformájával is. Mikszáth tehát asszimilálta a romantika sok vívmányát s magával vitte őket, amikor a realizmus felé közeledett. Éppen ez mutatja, hogy válaszúton alkotott a romantika és a realizmus történeti válaszútján: azt az átmenetet képviselte, amely elindította irodalmunkat a realizmus irányába.
A nyolcvanas évektől művek hosszú sora jelzi a realista szándék erősödését, s a Noszty fiúban került legközelebb a kritikai realizmushoz. Az időből kiszakadt nemesség és a dzsentri volt e folyamat nagy témája, s Mikszáth megteremtette a dzsentri-ábrázolásnak azt az árnyaló, színváltó változatát, amely sokáig hatott irodalmunkban. Találkozunk vele Krúdy dzsentri-tárgyú novelláiban s Kaffka regényeiben, de még Móricz Uri murija is önemésztő szenvedélyek látványos tragédiájának ábrázolja Szakhmáry Zoltán bukását. Eötvös és Móricz realizmusa között állt Mikszáth, egy lassú, kitérőkkel haladó, de emelkedő irányú folyamat részeseként. Életműve jelzi a romantika átalakulását s a realizmus fokozatos felerősödését. Elbeszélő költészetünk kimagasló csúcsa életműve irányzat szempontjából azonban átmenet csupán: előkészítése a 20. században tetőző kritikai realizmusnak.
A fekete város | TARTALOM | Kiadások |