A fekete város

Zaklatott körülmények között, a Vasárnapi Újságnak írta élete ez utolsó regényét. Az öregség szokott nyűgein kívül betegségek is gyötörték. Tüdőgyulla-{754.}dást kapott 1909 januárjában, s bár viszonylag gyorsan kiheverte a kórt, átmenetileg megakadt az írói munka. A Vasárnapi Újság azonban folytatni akarta az 1908 októberében megkezdett közlést, írnia kellett tehát a részleteket. Részben ez a helyzet magyarázza, hogy miért lazul fel A fekete város kompozíciója, miért térnek vissza benne ismert alakok és motívumok, miért árasztják el epizódok a cselekményt. A betegség kényszerítette arra, hogy visszatérjen korábbi, lazább alkotó módszeréhez. Át szokta dolgozni műveit, mielőtt kötetben jelentek meg, most azonban a végső simításokat meggátolta a halál. (A fekete város posztumusz kiadása 1911-ben jelent meg.) A folytatások laza szőttese került kötetbe, de így is remekmű született, az érett művész győzelme anyagán és nyűgein – egy utolsó, fényes lobbanás; ott csillog benne az epikus tehetség minden jellemző vonása: az érdekes meseszövés, a bő kitérőkkel iramló, kalandos cselekmény, a humor, az életöröm spontán melege, a lényeglátás fölénye, a pletykákra és titkokra fülelő kíváncsiság, a reálisat és a meseit egybeolvasztó történetszemlélet.

A külső körülményeknél azonban fontosabb az, ami az író lelkében ment végbe ekkoriban: krízis-hangulat, tragikus sejtelmek, kilátástalanság nyomasztották Mikszáth utolsó éveit. Súlyos gondjairól egyre gyakrabban nyilatkozott, noha korábban idegenkedett a nyílt vallomásoktól. Nem sokkal halála előtt, 1910 májusában például rahói választói előtt mondta: "Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet." A válság-sejtelmek röppentették lelkét vissza a múltba, oázisokat kutatott, üdébb tájakra vágyott a sivatag nyomasztó kietlensége után; kalandokba, szépségbe, az emberi és a nemzeti nagyság fényeibe akarta beleélni magát. Ám kiröppenése többé már nem képes arra az önfeledt, mesei gyönyörködésre. A kalandokra vágyó képzelet egyformán viszi magával a korélmény sötét árnyait és a mélységekre kíváncsi realista szándékokat, Így alakul ki A fekete város különös, kevert világa: egyrészt Mikszáth utolsó fejlődési periódusának realista látásmódját folytatja, eszmevilágában a kor válságsejtelme rejlik, másrészt visszakanyarodik a nyolcvanas, kilencvenes évek idilljeinek történetszemléletéhez és művészi megoldásaihoz.

A Noszty fiú konfliktusát, a nemes – polgár ellentétének ábrázolását folytatja A fekete város, de a kuruc korba, történeti miliőbe visszavetítve; benne a múlt patriarkális szemléletéhez tér vissza Mikszáth.

A fekete város az író nemesség iránti rokonszenvének utolsó, nagyarányú kifejeződése. "A magyar nemesség – olvassuk a regényben – nem volt exkluzív intézmény. Nem isten csodája, hogy még áll hazánk, mint a poéta énekli, hanem ennek az intézménynek egyszerű következménye ... Ahol egy kis erő mutatkozott, akár értelmi, akár vagyoni erő, azt mindjárt fölszippantotta a nemesség. Akinek sok esze volt, vagy sok pénze, azt bevették az alkotmány sáncai közé, kívül csak az erőtlenség maradt." Nosztalgia árnyalja hangját, amidőn a korcs dzsentri történelemformáló elődeiről ír. Beleélő együttérzéssel rajzolgatja emberi portréikat, közösség-teremtő értékeket lát bennük, számottevő lelki, eszmei tartalmakat, amelyek egyformán emelték őket a magánélet és a nemzeti sors nagy pillanataiban. A fekete városban megrajzolt nemesség "nem a Gavallérok és a Noszty fiú dzsentrije. Ez a nemesség a Thököly-kor szabadságharcaiból vagy ezek fiaiból áll, a Bónis Ferencek és Szepesy Pálok nemzedéke ez, s legigazabb képviselőjé-{755.}ben, Görgey Jánosban, még a regény lapjain is történetformáló. Mikszáth még élete legvégén, a Noszty fiú megsemmisítő kritikája után is nosztalgiás vágyódással fordul a nemesi múltba, s azt nem egy tekintetben különbnek látja saját koránál ... Nem kétséges, hogy Mikszáth a magyar nemességet gyakorta Jókai optikájával látja ,történelmi osztálynak', de annak látja" (Bán Ime: Mikszáth Kálmán: A fekete város, It 1954. 226–230).

A regény eszmeiségében megfigyelhető arányeltolódás magyarázza, hogy a lőcseiek ábrázolásában sajátos módon elegyülnek a Trnowszky-testvérek groteszk, nevetséges vonásai és a Tóth Mihály-féle polgár eszményi hevülete. Görgey alispán lelövi a lőcsei bírót, s az "előrelátó", bölcs cívisek felkapják a haldokló embert, betörnek a görgői határba, hogy borsóföldet szerezzenek a bíró vére árán. Futva kerítik be az új szerzeményt, nyomogatják a sebet, hogy minél több vért eresszen, Nustkorb szenátor pedig ájtatosan mondja a holttest fölött: "Az örök világosság fényeskedjék kegyelmednek. Nagy kár, hogy több vér nem volt kegyelmedben!" A tanácsülésen a szerzés vágya szintén legyőzi a lőcseiek emberségét, s komolytalan döntést hoznak: fekete ruhát kell hordani mindaddig, amíg meg nem bosszulják a sérelmet. Gazdasági érdekek szólnak ez ítélet ellen, tiltakoznak ellene a divattól megfosztott asszonyok, s magában hordja az eszmei tényezők fokozatos elsekélyesedését. Hosszú idő kellett a megtorláshoz, az évek viszont egyre nagyobb nyűggé duzzasztották a jelképes komorságot. Lassan mindenki tehernek érezte, kibúvókat kerestek, s a bosszúról is lemondtak volna már, csak szabadulhassanak a gyászos színektől. Fanatizmusukat hovatovább felőrölték az eseménytelen esztendők.

A sok ellentmondásból mégis kiemelkedik egy nagy összefogó tényező: maga a város, az a szervezeti keret, amely a polgárnak minden pillanatát szabályozza. Ebben testesülnek meg jogai, ez szervezte meg a társadalmat, s a város erősítésének eszméje az egész polgárságot áthatja. Ahogy terjed közöttük a bosszú gondolata, a fellobbanó indulat a nagyság szférájába emeli azt a közösséget, amelynek egyes tagjai csak komikus nyárspolgárok. A fiatal Fabricius történeti elvvé általánosítja a konfliktust; nem egy indulatos ember elhamarkodott tettét látja Görgey gyilkosságában, hanem "az egész dölyfös nemesség fitymáló elbánását". Ezért fél attól, hogy kihűl a harag a népben, hogy megtorlatlanul marad az a sértés, amely az ő számára két osztály történeti ellentétének beszédes bizonyítéka. A polgárság kollektív erőinek rajzán elömlik még a Tóth Mihályok iránti rokonszenv, a polgárságot igazoló alapeszme azonban komikus, anekdotikus s néha embertelen mozzanatokból nő ki. Érdekes átjátszás figyelhető meg Fabricius jellemzésében is. Benne emelkedik eszmei magaslatra a lőcseiek fanatizmusa, ő a polgáreszmény megtestesítője, de korántsem polgári vonások emelik alakját környezete fölé. Fiatalkori regényhőseihez stilizálja Fabriciust az író, csakhogy nosztalgiás múltszemlélete nemesi tulajdonságokkal ruházza föl hősének különben is eszményített jellemét. A borsóföldekért sóvárgó, kapzsi burgerrel állítja szembe Mikszáth az anyagiak iránt közömbös Fabricius lovagiasságát, elvhűségét, gavallériáját és gazdag érzelmi életét. Nem véletlen tehát az sem, hogy Nustkorb nem tudja legyőzni Görgey Pált; Fabriciusra várt e feladat, lelki, eszmei téren csak ő lehet méltó ellenfele a Jókai-hősszerű, nagy alispánnak. Azonos írói nosztalgia formálja Fabriciust és a Görgeyeket – s az ellenfelével azonos, nemesi színezettségű jellemet takar a fiatal hős polgári köntöse.

{756.} Az illúziók mellett alakította még a regény alapeszméjét az a körülmény is, amely a kilátástalanság szakadékaihoz sodorja Mikszáthot. Kontrasztokból s egymásnak feszülő erők pusztulásából dereng fel az a sejtelem, hogy értékek értelmetlen kisiklása ez az emésztő konfliktus. A regényben ugyanis ellentét lappang a háttér és az előtér világa között. A háttérben nemzeti méretű szabadságharc hullámzik, az előtérben pedig holt víz bodrozódik: az epizodikus, csupán helyi érdekű perpatvar. A sok kitérő, a kalandok, az anekdoták, a hősök és a ritterek, a szerelem bájos lírájának színes szőttese aztán ijesztő váratlansággal zuhan A két szomszédvár befejezésére emlékeztető, kietlen megoldásba. Nemcsak az írói nosztalgia vetette bele magát a múlt arányokat növelő világába; szorongó sejtelmek zavarták a gyönyörködést, a világháború felé sodródó nemzet sorsának kilátástalansága, s hirtelen mozdulattal húzta keresztül a kalandos képeket a depresszió tragikus fintora.

A történeti regényről, a történeti hitelesség kérdéséről ebben a művében is ugyanazokat az elveket vallotta Mikszáth, mint egykor. Szabadon bánt az előtérrel (alakok, cselekmény), csak a háttér hitelességére ügyelt. Görgey István írásában (A Görgey nemzetség története) bukkant rá a mű témájára, s a kétes hitelű családtörténeti anekdotát egyszerűen visszavetítette a múltba. Görgey István szerint – állítólag – a 16. századra tehető Görgey Pál és Lőcse konfliktusa, Mikszáth azonban a kuruc korba helyezte át az anekdotai magot. Vonzotta a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc, képzelete itt találta meg a "nagy kort", ezért festette oda, háttérként, a romantikus színezetű, esetszerű konfliktus köré. Előtanulmányok nélkül kezdte az írást; forrásmunkákat csak akkor keresett, amikor a fő összeütközéshez kanyarodott el a mese. A Szepességgel foglalkozó városmonográfiákat tanulmányozta ekkor, s hatottak rá a történetírás "függetlenségi irányzatának" képviselői is, például Takáts Sándor.

A mű első fejezetei realista atmoszférát sugallnak. A hétköznapok lassú, szinte eseménytelen világa tárul elénk, középpontjában egy nagy művészettel rajzolt jellem lelki konfliktusával. Komor hangoltság üli meg Görgey Pált; arcáról száműzte a mosolyt, lelkének hideg, kietlen tájait csak a harag villámai világítják be. Összefügg e hangoltság alaptermészetével. Olykor elemi erővel tör ki belőle a sértett szenvedély, s olyan tettekbe sodorja, amelyeket maga is megbán később. Mivel tudja, hogy képtelen fékezni magát, arra törekszik, hogy csak a lehiggadás óráiban ítéljen és cselekedjék. A pillanatnyi felindulás sodorja gyilkosságba, de őszintén bánja tettét s nehezen tudja elrendezni azt lelkiismeretével. Zordsága mögött azonban ott áll egy megrázó élmény is: felesége halála. Ez szikkasztja ki eredeti kedélyét, ez nyomja el benne a részvétet és az együttérzést. Zárkózottság, lelki magány egészíti ki csapásoktól sújtott életét, de külső szilárdsága mögött belső bizonytalanság és érzelmi nyugtalanság lappang. Ezért tud oly könnyen gyökeret verni benne leánya kicserélésének gyanúja. Nem is talál ellene orvosságot; magányos lelke ki van szolgáltatva a gyanakvás kínjainak, csak elhessegetni tudja őket, de legyőzni nem. Szinte a neuraszténia határáig taszítják kényszerképzetei; bizonyítékok után kutat, gyanúsít, ám végül is ott marad a teljes bizonytalanság örvényében. Az elmélyült lélekrajz mellett erősíti a realista atmoszférát a háttér – a színhely realizmusa is. Gondoljunk csak Lőcse városára, a viselet, a szokások, a városi szervezet, az életmód leírására. Korrajzi adalékok sokasága festi alá {757.} a helyszínt, valószerű, ódon illuziót sugall s reális árnyalást kölcsönöz a képnek. Más jellegű a kuruc háttér; csak távoli ágyúdörgésként szól bele az előtér világába, s inkább a romantikus színezés, a kaland lehetőségeit növeli.

Mihelyt kirobbantja a konfliktust Görgey meggondolatlan tette: tüstént módosul a mű atmoszférája. Romantikus téma (gyilkosság és bosszú) kerül a középpontba, feudális jellegű tilalom választ szét szerelmeseket, a cselekmény pedig színes kalandokba és epizódokba torkollik. E lazulás azonban szükségszerű, hiszen jóformán semmi sem történik a gyilkosság időpontja és a bosszúé között. Csak készülődnek az ellenfelek, de egyikük részéről sem bontakozik ki nagyobb méretű akció. Ezt az űrt töltik ki az epizódok; furcsa, merész, valószínűtlen eseteket fűz össze a kalandozó írói fantázia, egyre lejjebb szállítja a valószerűség fokát, s néha már a mesei szinthez közeledik. A "kettős élet" romantikus motívuma adhatta az ötletet Mikszáthnak, hogy törököt csináljon Quendel apóból, s áttelepítse a 18. század magyar világába az Ezeregyéjszaka egyik kéjpalotáját – minarettel, eunuchhal és oldaliszkokkal. Közelállnak a mesei szinthez a mágikus, babonás, mitikus mozzanatok is. Egyrészük a régi korok hiedelmei közé tartozik (előjelek, megérzés), tehát korfestő funkciója van; más részük azonban az ismert Mikszáth-motívumok közönséges ismétlődése. Marjákné például kísértetnek öltözve ijesztgeti Presztonnét, hogy vallja ki a gyerekcsere titkát. Görgey lelkiismeretfurdalása víziókká hevül; ahogy közeledik az erdőkerülő házához, a "fák között szeszélyes árnyak kezdtek kihasadozni, közülük kilépett a megölt lőcsei bíró is, puskával a kezében, s úgy rémlett neki, mintha a kivilágított ablaknak célozna. Jaj, ne, ne! S úgy reszketett, de úgy reszketett, hogy összegombolta a kabátját," Végül: az idillek naiv, mesei bája virágzik ki Fabricius és Rozália szerelmében, de romantikus mozzanatok választják szét őket, (a reális, a polgár-nemes ellentét az álnév miatt nem érvényesült) és baljós sejtelmek árnyékolják be a szerelmet.

Némiképp túllépnek a mesei szférán a kalandok; legalábbis korrajzi, tárgyi valószerűség veszi körül e romantikus fordulatokat. Két utazást mutat be az író; Görgey Pálét s Quendel apóét és Rozáliáét. Sok meglepetést tartogat mindkét út, de különösen sokat Quendeleké. Rablók támadják meg őket, elviszik lovaikat, a kellő pillanatban érkező Molitorisz segít rajtuk, végül az egész társaságot beveri a vihar Gyurgyikékhoz, s ha Az eladó birtokban juhász-lakodalmat láttak az utasok, úgy most keresztelőbe csöppennek bele. Adomák, tréfák, vaskos zsánerjelenetek között érlelődik Rozália és Fabricius szerelme. Az érdekesség, a kaland forrásait növeli a kuruc mozgalom is. Ellentétes erők között lavírozott Görgey Pál, kétértelmű tettei pedig egyszerre vívják ki számára a császár és a fejedelem rokonszenvét. Görgey és Rozália titkos találkozásai, párbaj, kisebb bonyodalmak helyettesítik a veszteglő, mozdulatlan főcselekményt, s romantikus irányba módosítják a mű atmoszféráját. Még a kuruc kor bemutatására is kihat e fordulatokra, meglepetésekre sóvár írói magatartás. Nemcsak nagy, kivételes szépségű erőfeszítésnek látja ezt a kort Mikszáth, hanem – játékos, fordulatos világnak, a kaland, a változatosság, az érdekesség tárházának. "Különben sem volt a háborúskodás olyan kényelmetlen, mint ma. Volt valami játék is benne, valami élvezetes, s le nem kötötte az embert egészen. A labanc is lassan mozdult, tehát a kuruc is ráért mindenre. Nyáron kánikula idején a tisztek egy része különböző ürü-{758.}gyek alatt szétszéledt, – hűsölni mentek a falusi kertjeikbe. Télen pedig még a brigadérosok is megengedték maguknak, hogy néhány napra hazamenjenek disznót öletni és rendet csinálni a jószágaikra. A jelentősebb ütközeteken kívül, hol a nagy csapattestek dolgoztak, leginkább ősszel folytak szanaszét az apró csatározások és csetepaték. Csak annyiban változott ezzel a nemes urak szokott mulatsága, hogy nem nyúlra, vaddisznóra csoportosultak vadászni, hanem németre. A tavaszi táborozások is igen konveniáltak, mert olyankor nincs otthon dolog és vad sincs már – de német még van."

Romantikus jellegű, szájhagyományban élő családtörténeti anekdotát vetített vissza Mikszáth a kuruc korba. Szabadjára engedte a történeti osztályok iránti nosztalgiáját, és kalandokra, szépségre sóvárgó képzeletét. Csupán a háttér díszleteként szerepeltette a kor nagy történeti erőit, s néha játékos, hézköznapi mezben mutatta meg őket. Ezért nem válhatott a kuruc kor nagy realista történeti regényévé A fekete város, az utolsó periódus realista szándékai után ezért kanyarodott vissza az idillek eseteket, anekdotákat összetapasztó, egyéni romantikájához.

Nagyobb kompozíciók, elmélyültebb realista igény jellemzik Mikszáth Utolsó fejlődési szakaszát. Átfogó ábrázolásra törekszik, társadalmi összeütközéseket helyez a művek középpontjába, s korábbi periódusaihoz viszonyítva, bonyolultabb, összetettebb jellemeket rajzol. Társadalmi és politikai élményei segítik, hogy megalkossa a hanyatló dzsentri nagy szatíráját, a Noszty fiút. Mégsem jut el a kritikai realizmus tiszta világába. Több változatban él tovább műveiben az idill. Mindenekelőtt úgy, hogy művészetében a nagy regények mögött végighúzódik egy másik vonulat: a jelentéktelen témák lírában, happy endingben fürösztött romantikus vonulata (A szelistyei asszonyok, Akli Miklós, A vén gazember). Lírai vonzalma és egyéniségének eszmevilága magyarázza, hogy ezek az elemek három – reális atmoszférát felmutató – nagy kompozíciójába is belefonódnak. Jelen volt azonban úgy is, hogy a személyes hangoltság most sem aknázza ki a témában rejlő összes lehetőséget, s néha az adott írói cél ellenére stilizál. A Különös házasságban lelki konfliktusok maradnak homályban (Dőry Mária), a küzdelem fontos fejezeteit nagyolja el az író, mert a szerelem naiv, mesei megnyilatkozásai igézték az alkotót. A Noszty fiúban a formák szépsége iránti vonzalom emeli a főhőst környezete fölé, A fekete város pedig a központi konfliktus eseménytelenségét pótolja ki kalandokkal s a szerelem üde játékaival.

Változott funkcióval ugyan, de tovább élt Mikszáth e korszakában az anekdota is. A nagy kompozíciók lehetetlenné tették, hogy önálló témává növekedjék ez a rövid, szóbeli műfaj, ezért inkább csak kísérő, színező feladatot kap, olykor szatirikus célzattal. Gyakran azonban a háttér fontos pontjaira helyezte őket az író; vagyonok örökségek keletkezését magyarázzák, súlytalanítják a művek valószerűségét, jeléül annak, hogy antirealista kötöttségeit utolsó korszakában sem tudja teljesen levetkezni Mikszáth társadalomszemlélete. Különösen akkor nyílott út a személyes élmények és a hagyomány ideáltípussá sűrítésére, amikor a társadalom új, antifeudális erőitől távolálló Mikszáth antifeudális, polgári típust akart ábrázolni (Tóth Mihály). Nagy lépéseket tett meg utolsó korszakában a kritikai realizmus felé, mégsem határolta el teljesen magát az antireális elemektől, s végül vissza is kanyarodott az idillekkel rokon, egyéni romantikához.