Viták a Nyomor naturalizmusa körül

A Nyomor is határkő az újkori magyar próza birodalmában, akárcsak a Jó palócok (1882), Az én utcám (1882) vagy a Tantalus (1886). Bródy a kötet előszavában szántszándékkal naturalistának vallja magát. Zola fiziológiai {766.} koncepciója foglalkoztatja, az az elgondolás, hogy az ember önnön sorsát az idegek és ösztönök mélyén hordozza. "Ezek a megfigyelések – írja az előszóban – a nyomorról szólanak. De nemcsak az éhség, a szegénység, a test nyomorúságáról, hanem arról a sokkal ijesztőbb nyomorról is, mely a lelket öleli át, rideg, csontváz karjaival. Szó esik itt azokról, kik születésükkel predestinálva lettek a nyomorra. Nem az isten, de saját lényük természete jelölte meg őket a fekete kereszttel ... Másszóval azt akarom mondani, hogy az igénytelen képmások iránytűje a naturalizmus. De nem az az újabban tértfoglaló iskola, amely naturalisztikusnak vallja magát, hogy leplet adjon igazi célja, a frivolitásnak, hanem az igazság ama iskolája, mely itt-ott – eszménye miatt – a kényeskedést figyelmen kívül hagyni kénytelen."

E fiziológiai koncepció hatása a kötet minden novellájában fellelhető. Első nagyobb szabású elbeszélésének, a Mefisztó barátomnak (1882) hősei, a zaklatott idegéletet élő tanító s a tüdőbetegség életizzásában élő felesége, fokozottan a fizológiai törvények hatását viselik. Egész élettragédiájuk erre az egyik, fő motívumra vezethető vissza. Az idealista filozófiai és politikai eszmék légkörében élő férfit végzetszerű szükségszerűséggel csalja meg a betegség lázától is hajtott asszony. "Szegény barátom: ön kizárólagosan követeli magának hölgye szívét? – hangzik el a kérdés formájába öltöztetett magyarázat. Nem ismeri a nő fiziológiáját, sem anatomikus összetételét? Ön nem tudja, hogy a nőnek nem lehet egyet szeretnie, és lehet százat, anélkül, hogy ún. szerelmi ereje megcsappannék!?" (Húsevők, 1960. 32.). A Bródy-novellák keltette szellemi izgalom ezzel a nyers, nem kis mértékben vulgáris, de mégis újdonság számba menő fiziologizmussal függ össze. Támadják és rajonganak érte egyszerre.

A Nyomor novelláinak jelentőségét azonban mégsem ez a Zolához képest mégiscsak másodlagosnak számító fiziologizmus határozza meg. Bennük – ez a lényeges – hogy Bródy a nagyvárosi társadalom, közelebbről a magyar főváros rejtett szociális konfliktusait élményszerűen hitelesen, a fölfedezés erejével mutatja be.

Ő is, mint Petelei, a kisembert rajzolja, egytől-egyig személyes ismerőseit. Hősei nem kisvárosi, vidéki szürkeségbe tűnő figurák, írásaiban olyan színterekre bukkanunk, aminők a kisvárosi idill világában teljesen ismeretlenek. Igazi hősei az élet rendjével, a társadalom anyagi, erkölcsi és szellemi nyomorúságával elégedetlen lázadók, anarchisták, akik szembenállásukat különc, vad életvitellel, üldözött eszmék iránti érdeklődéssel s túlfűtött szexualitással fejezik ki. Bródy szennyes csapszékek, nyomorúságos hónapos szobák és kietlen külvárosi udvarok clair-obscur világításban bukkan ezekre a figurákra. Néha életképszerű jelenetekben a külvárosi miliő addig ismeretlen, izgalmas atmoszféráját eleveníti meg. "Aztán jöttek szállingózva – írja a Ziziben (1884) – majd csoportosan a munkások is. Halvány, éhes alakok, mesterségük jelét viselve magukon: a pék úgy lépett mint a kacsa, a bádogos hajadonfővel, firnispirosította hajjal, szobafestő legények papiros fövegekkel, egy-két asztalos azzal a nedves tűzbenéző mélyenfekvő szemekkel, két piros folttal az arcon, vagy halványan, fáradt, kiaszott, csoszogó mivoltukkal. Végül jöttek a női munkások a tű hősnői. A varróleányok, ezek a sokszor megszólt, ledérnek nevezett teremtések, ezek a páriák, kiknek nevét nem mondhatja ki utálat, megvetés, vagy kicsinylés nélkül a szalonjában heverő dáma" {767.} (Nyomor, 1884. 67.). S nemcsak életképei újszerűek, hanem azok a külvárosi típusok is, akiknek alakját oly élményszerűen, furcsa, irodalmiatlan argóját oly kíváncsi felfedező kedvvel mutatja be. Leginkább a cselédek, utcaseprők, varrólányok, mosónők, éhező diákok és más kisegzisztenciák ihletik; az ő nyomorúságukat, álmaikat a köznapi józanság és a romantikus illúziókergetés különös hangvételével szólaltatja meg (Két vén cseléd, 1884; Egy tragédia, 1884; Mosóné leányai, 1884).

Az éhezés, a hajléktalanság, a kizsákmányolás jelenetei mellett a szexuális nyomorúság és a prostitúció kérdése izgatja legjobban Bródyt mind fiziológiai, mind szociális tekintetben. Novelláiban nemcsak a kisember, a proletár alakja kap új megvilágítást, hanem a nő alakja is. A zolai és a schopenhaueri filozófia hatása érezhető abban, hogy novelláiban az aktív, végzetes szerepet mindig a nő játssza. Ki meri mondani, hogy nemcsak a férfiban, hanem a nőben is – s nemcsak a romlottakban – vannak érzéki szenvedélyek. Hősnői: a Zizik és a Dinák nyíltan, provokálóan hirdetik a nő testiségének jogait. S nem csupán elvont nő típusokat rajzol, nőalakjai szociális szempontból is pontosan körvonalazottak. Különösen két típust ismer jól: a jómódú polgári delnőket és kisasszonyokat, akiket a gazdag, fényűző élet és az unalom hajt a szexualitás korláttalan kiélésére. S a prostituáltakat, a nyomorúságból szeretkezőket, akiknek furcsa érzésvilágát éppen olyan gátlástalanul ábrázolja, mint amilyen kihívóan beszél az úriasszonyi tartózkodás, a kisasszonyi szűziesség mögött rejlő végletes érzékiségről (Zizi, 1884; Comtesse Sapho, 1884; A szerelemről, 1888; Egy férj története, 1890).

A Bródy által hozott új tárgyak és mondanivalók, mintegy széttörik a magyar széppróza konvencionális formáit. Új szavakat merít a nagyvárosi életből, a szalonok és a csapszékek argóját merészen vegyítve használja írásaiban. Mondatszerkesztése is szokatlanul új: a zsurnalisztikával együtt járó kötetlen stílust irodalmi értékűvé avatja. Bátran eltekint a novella kialakult műfaji szabályaitól. Első írásai közbülső helyet foglalnak el a romantikus beszély és az anekdota, valamint a csattanóra épülő tárca között. De helyenként földerengenek bennük azok a színező és hangulati elemek is, amelyek később a szecesszióban lesznek általánosak. Felszabadító hatásuk éppen kötetlenségükben, kompozíciós és stiláris lezáratlanságukban van.

Gyulai a Nyomor megjelenésétől kezdi makacsul hangoztatni: "Nem ismerem azt az életet, melyet ábrázolnak." S mások is ez időtől kezdik a szociális kérdéseket feszegető, sötéten látó zolai naturalizmussal szemben a realizmus kiegyensúlyozottabb esztétikáját propagálni. "Ne forduljon kizárólag az élet rohadt oldala felé – figyelmeztetik Bródyt. – A művészet abból áll, hogy árnyat és fényt arányosan vegyítsen." Ugyancsak a realizmus nevében veti el a "rútnak az esztétikáját" Szomaházy István, mintegy megismételve a francia liberálisok Zola-ellenes érvelését. "A modern író irányai közül egyedül egy a jogosult: a realizmus. S aki ... ezt példával is óhajtja illusztrálni, olvassa minél sűrűbben a kor egyik legnagyobb realistáját: Daudet Alfonsot. Maga előtt e húsból és vérből való alakokkal, a ragyogó színekkel, az élet minden fájdalmával és derűjével: lehetetlen, hogy az őszinte olvasó föl ne kiáltson: minő hatalmas tehetség! Mennyivel nagyobb, őszintébb lélek ez, mint Zola Emil, a kor e geniális megmételyezője! Micsoda emberien megérthető igazság minden egyes sorban! Ez a bámulatos író a szívét, az egész lelkét {768.} belefektette a könyveibe!" (Magyar naturalisták. Nemzet, 1888. szeptember 17.).

A polgári sajtó java része azonban ujjong, s a felfedezés izgalmával boncolja Bródy művészetének sajátosságait. Naturalizmusát nemcsak Zolához kapcsolják, hanem a realizmus elismert hagyományaihoz is. "A természet után ... Ugyanazon jelenség ez az irodalomban, ami a képírásban volt a hollandi genre festészet egy faja" (Egy kötet elbeszélés. Egyetértés, 1884. január 20.). Beleélő képességét, alakteremtő erejét dicsérik. "Beleéli magát tárgyába s a külsőleges sötét vonásokat a személyek lelki állapotával igyekszik összhangzásba hozni. A nyomorgókon, bűnösökön kívül nemigen gondol más személyekre s ha igen, szatirikus mellékalakokat vesz közülük" (L: Nyomor. FővL 1884. február 13.).

A Nyomor s általában a Bródy képviselte naturalizmus körül kitört korai realizmus-naturalizmus vita a magyar irodalom közelgő, irodalomtörténeti fontosságú fordulatának egyik megnyilatkozása. A Nyomor s a körülötte kialakuló elismerő visszhang: a "népnemzeti" irodalom eszményeivel a polgárosulás, a nyugatosság eszményeit szembeállító legelső megnyilatkozása. Bródy személyes tulajdonságával éppúgy, mint a századvég fejletlen viszonyaival is összefügg, hogy radikalizmusa hamar félrecsúszik, sok tekintetben beváltatlan ígéret, sok tekintetben pedig csak újabb nekigyűrkőzés marad. S már itt, a pálya elején kiütközik Bródy egész életművének ellentmondása: nagyobb kezdeményező, mint amilyen megvalósító; az általa fölfedezett művészi lehetőségek kiaknázása gyakran az utókorra, a folytatókra marad.