Regényei: karrier és dezillúzió

Bár a szociális problémákat merészen feszegeti, Bródy nem kapcsolódik semmiféle társadalmi vagy politikai mozgalomhoz. Világa az a részint demokratikus, részint liberális szellemű művészi és újságíróvilág, amely körülrajongja; életformája inkább a magányos bohémé, mint a felelős közéleti íróé. S ez visszahat írói szemléletére, munkásságára is. A Nyomor után – bár közben remekműveket is ír (A bölény, 1893; Kaál Samu, 1894) – csaknem két évtizednek kell eltelnie, hogy ismét forradalmian merész hangokat üssön meg. Pályafutásának 1885 és 1900 közötti periódusa sokkal inkább egy kísérletező s a maga igazi formáját, hangját nem lelő művésznek az arculatát mutatja, mint a beérkezett, magabiztos művészét. Rengeteget dolgozik, de munkásságának sehogy sincsen látható súlypontja, művészete sehogysem akar egésszé összeállni. Helyzetét a legpontosabban Mikszáth jellemzi: "A palotát még nem látja a szem; de a palotának való anyag mind megvan. Gazdag színek, pompás ötletek, meglepő gondolatok, értékes megfigyelések és finom hangulat árnyalatok váltakoznak dolgozataiban" (Bevezető A nap lovagjához, 1906. 4–5.).

Bródy ambíciói, nagyratörő művészi célkitűzései most sem kisebbek, mint a Nyomort megelőző időszakban. Folytonosan arra készülődik, hogy megírja élete "nagy regényét", s szinte minden évben egy új témába kezd, fontos problémákat, emberalakokat vázol fel, de a tüzetes, következetes művészi {769.} kidolgozásra nincs elég türelme. Ilyen izgalmas, de félresikerült kísérlet a Két asszony (1886) a Faust orvos (1888), Don Quijote kisasszony (1888). Bródy regényeiben is a nagyváros írója. Lengyel Dénes, a Faust orvos hőse például egy nagynevű orvosprofesszor, aki mintegy a legenda Faust doktorához hasonlóan, az élet titkának megfejtésére vállalkozik; kísérleti alanyul egy szép nőt választ ki magának. A kísérlet azonban nem sikerül: ő szerelmes lesz, a nő meghal. Bródy érezhetően nem tudja feloldani az ellentmondást, ami a megemésztetlen filozófiai és fiziológiai teóriák, valamint eleven, bőséges élettapasztalata között van. Ha ez utóbbi még elegendő volt is a novellához, a nagyobb ívű epikus koncepció már határozottabb, végiggondoltabb intellektuális karaktert kívánna, s ehhez nincs meg a kellő felkészültsége. A sokszor zseniális átélő képesség, probléma-érzékenység és gazdag, kifejező stílus birtokában levő író regényeiben olykor úgy szólal meg, mint egy naiv műkedvelő. S ez a naivitás egy darabig nemhogy csökkenne, hanem még föltűnőbb lesz, s egyszerre tölti meg kétségtelen bájjal és dilettantizmussal regényeit (Az egri diákok, 1891; A kétlelkű asszony, 1893; Hófehérke, 1894; Két szőke asszony, 1895; Az ezüst kecske, 1898).

Mint regényíró tulajdonképpen majd csak pályafutásának harmadik, 1900-ban kezdődő periódusában tud maradandót alkotni: akkor, amikor egy radikálisabb társadalmi és politikai program tudatos vállalása egy ideig határozottabb tartással telíti egyéniségét és művészetét.

Már kudarcba fulladó kísérleteiben is tulajdonképpen egy nagy központi téma izgatta: a karrier és a csalódás problémája. A 19. század polgári regényirodalmának ez a jellegzetes regénytípusa, amely Balzac, Maupassant és Dosztojevszkij művészetében oly klasszikus megfogalmazást nyert, Bródy számára, ha megkésve is: eredeti művészi lehetőségeket is tartogat. A karrierregénynek ezt az eredeti lehetőségét nemcsak Justh, hanem kortársai is érezték, észrevéve az osztrák-magyar monarchia, a dualizmus szerkezetéből eredő társadalmi és jellemkonfliktus lehetőségeket. Gozsdu a Tantalusban Ordas Géza, Iványi A püspök atyafiságában Kengyel Valér figurájában, Justh a Fuimusban, Ambrus a Midas király festőművészének szédítő karrierjében, Mikszáth a Katánghy Menyhértről szóló novella-ciklusban érinti az osztrák-magyar viszonyokkal összefüggő karrier lehetőségének és lehetetlenségének problémahalmazát.

Ahhoz, hogy a polgárosulás felemás viszonyai között valaki egyénileg föltörjön, korántsem elegendőek a személyes képességek s a kockázat vállalásnak az a merészsége, amely a klasszikus karrier-regények hőseire jellemző. A karrierhez e viszonyok között nélkülözhetetlen, hogy a hős vállalja mindazokat a hamis illúziókat és hazugságokat, amelyek nélkül reménye sem lehet arra, hogy meglevő (vagy hiányzó, de megjátszható) személyes tulajdonságait elismerik. S ebben van a klasszikus karrier-regények és a magyar karrier-regények hősei közötti legfontosabb különbség. Azok valódi, cselekvő hősök, akik a kitűzött célt testi és szellemi képességeik teljes latbavetésével próbálják elérni, s e cél érdekében mintegy felhasználják, szolgálatukba állítják környezetüket. Emezeknek viszont a legfontosabb tulajdonságuk az alkalmazkodó képesség, a saját egyéniségük mind teljesebb feladása, környezetükhöz való asszimilálása. A következmény csak formálisan, külsőleg ugyanaz, de lényegét tekintve merőben különböző. Julien Sorel, Raszkolnyikov {770.} bukásából nem hiányzanak a hősies, tragikus mozzanatok. Ezzel szemben Ambrus Biró Jenőjének öngyilkosságában a pózt érezzük legerősebbnek; Katánghy Menyhértben csupán a komikus, jelentéktelen senkit látjuk, aki előbb-utóbb póruljár. S Bródy legmélyebben megformált karrier-hősének, Asztalos Aurélnak a halálában is a tragikomikumot érezzük uralkodónak.

A nap lovagja (1902) főhőse azért legsikerültebb regényalakja Bródynak, mert Bródy kitérő nélkül vállalta e "hősiség" lehetőségeinek végiggondolását. Könyörtelen regényt írt, amelyben ki tudja fejezni azt a döbbent felismerését, hogy egyéni karrierre a valóságban nincs lehetőség. Aki vállalja a karrierhez szükséges illuzionizmust, balekságot, az menthetetlenül elbukik, és komikusan bukik, mint Asztalos Aurél. A halála előtti órában egy ismeretlen, plebejus kinézetű újságíró fogalmazza meg neki azokat az életigazságokat, amelyek szerint élnie kellett volna. "Nekünk: papnak, tanítónak és katonának kell lenni egyszemélyben. Hittel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak. Valami újkori lovagfélének, aki a naphoz szegődött gardenak. Mindennap újrakezdeni a munkát." S ugyancsak ő mutat rá Asztalos életének alapvető tragikomikumára: "Soha nem tette ki a mellét semmiért, ami értékes, nemes, ami valami. És úgy került, hogy – odaállott – ha kell – meghalni egy nő becsületéért. Ebben van valami végzetes és van valami eszme is. Ferde helyzet; de érdekes. Büntetésnek látszik; de szép. A más metreszéért elpusztulni, – esetleg – erre is csak újságíró képes."

A Nyomor plebejus egyértelműsége, nyers demokratizmusa hangzik fel újra ebben a regényben, érettebb, bölcsebb formában. S ez az egyértelműség eredményezi, hogy Bródynak ebben az egyetlen regényében nyoma sincs a korábbi regények csüggesztő dekomponáltságának, kiüresedő líraiságának. Bródy logikusan, gazdag és mégis tömör társadalmi és pszichológiai motivációval vezeti végig hősét attól a pillanattól kezdve, amíg hőse rá nem ébred, hogy "rendes munkával megélni lehetetlen", a temetés vigasztalan kiábrándulásáig. Annak a világnak, amelyet oly jól ismert, a polgári középosztálynak és intelligenciának művészi szatírája ez a regény; s ezzel együtt megsemmisítő szatírája a pénzmágnások és arisztokraták társadalmi szerepének és erkölcsi felfogásának.

A Nyomor és A nap lovagja közötti hosszú és egyenetlen pályaszakasz mérlege is ez a regény, mély és hiteles írói önkritika. S egyben ígéret arra, hogy Bródy visszatalál eredeti célkitűzéseihez, művészi álmaihoz és forradalmári-megújítói szerepéhez. S a századelő első néhány esztendejében betöltött szerepe hitelesíteni látszik ezt az önbírálatot. Végeredményben azonban ez az önkritikus, és tevékeny fellobbanás csak átmeneti – bár jelentős – epizód volt pályáján.