{778.} A Rembrandt-ciklus

Bródy a forradalmak alatt – bohém magatartásához híven – nem játszik fontosabb szerepet. Egyfelvonásos darabját (Orgonavirág) ugyan 1919. május 1-én ünnepi előadáson mutatják be, de ez sem rázza fel rezignációjából. A fehérterror elől mégis menekülnie kell: Olaszországban, Bécsben, és Badenben él; betegen, megöregedve, lelkiismeretfurdalásoktól gyötörten.

A számkivetésben fog hozzá lírai és filozofikus elemekkel telített, önéletrajzi jellegű novella-ciklusához, a Rembrandt-sorozathoz.

Rembrandt alakja kora ifjúsága óta izgatta Bródyt. Bár a Nyomorban csak Van Dycket említi név szerint, továbbá Rubens érzékiségét és Correggio mosolyát, kétségtelen, hogy ezek a festők mindannyian Rembrandtra s a benne kifejeződő életgazdagságra nevelik látását. Aligha véletlen, hogy 1906-ban a holland mester iránti rajongás Amszterdamba viszi a Rembrandt-jubileumra. Ekkor fogalmazza meg először világosan, hogy ő Rembrandtban a modern művész legnagyobb előfutárát látja, akinek legfőbb témája, örök mondanivalója: tulajdon énje. "Költő vagy festő, mindegy: a maga öntudata, a tulajdon feje, a saját énje nekik mindenekfölött való. Ez van mindig elöl, és minden más alárendelt" (uo. 183.).

Rembrandt elhibázott élete – önnön elhibázott életének is tükre. A félig kész ciklus 1922-ben fogalmazott előszavában nem mindennapi őszinteséggel jellemzi azt a lelkiállapotot, melyből ezek az írásai fakadnak. "Nekem – írja – a legizgalmasabb társaság minden élők között a mindenét elpocsékolt, mindenéből kigazdálkodott és éppen azért a leggazdagabb művész. Háromszor is ellicitálták, mindenki elhagyta, ő is magát, csődbe jutott, nemcsak a nyomorult törvények, hanem saját személye előtt is, eladta az első felesége sírját,'a magáét is, a fia és a felesége lett a gyámja, szóval mindent, ami rossz, megkóstolt és fenékig ki is ivott – ez az ember kell nekem" (Rembrandt, 1957. 5.).

Paradox helyzetek megelevenítésére törekszik, a hatalmas művész ellentmondásos jellemének és sorsának megfogalmazására. Írásai túlnőnek az egyéni életsors esetlegességén; nemcsak Rembrandt és őmaga jelenik meg bennük, hanem az egyetemesebb művészi sors s benne "az élet felnagyított képe és nagyszerű extraktuma". Bródyt, mint modern művészt, a reneszánsz egyetemessége izgatja: életről és halálról, hitről és cinizmusról, gazdagságról és szegénységről, boldogságról és magányosságról, féltékenységről és meghitt szerelemről, az élet szépségéről és csúfságáról akar vallani. A paradox, anekdotikus helyzetképekben a reneszánsz lendületével rajzolja hőseit: Rembrandtot, a kis cselédlányt, Tituszt, a céhmesternét és másokat. Alakjai önmaguk felé fordulnak, lírai futamokban, aforizmákban beszélnek, mintegy a köznapi élet fölötti bölcsességet és érzelmességet szólaltatva meg.

A Rembrandt-ciklus a Bródy-életmű legszebb, legmodernebb fejezetei közé tartozik. Kötetben már csak posztumusz kiadásban jelent meg, kis példányszámban (1924).

A lelkiismeretfurdalás, mely a Rembrandt-ciklusban tükröződik, visszaadja Bródy hitét, bátorságát és írói felelősségérzetét is. Egy bizalmas vallomásában nemcsak a baloldali irodalom megingását bírálja az ellenforradalom idején, saját felelősségét és érdemeit is összegezi. "Hogy én nem kellek – {779.} írja Gárdonyi Gézához intézett nyílt levelében (1921) – az nem baj. Én megcsináltam a magam dolgát. Az újmódi magyar írásnak, az új földnek talán mégiscsak én voltam a megtermékenyítője, ganéja; ahogy tetszik. És én nem külföldről jöttem, itthon születtem. Itten bújtam ki a falu földjéből, a hóstyák kakukfüves utcáiból. Én nem akartam semmit. Díszt, állást, rangot, semmit. Megélni valahogy és néha egy jó szót, valami kevés bajtársi elismerést."

Újabb vállalkozásokra azonban már nem volt lehetősége. Amint hazajött külföldről, többet betegeskedett, mint dolgozott: 1924. augusztus 12-én halt meg. Éveknek kellett eltelniök, amíg hívei és tanítványai lassanként hozzáfogtak emléke újjáélesztéséhez.