Bródy és a Nyugat

Bródy emberi és írói útjának kettőssége: nagy föllángolásai, forradalmi vállalkozásai s hirtelen kifáradásai, kompromisszumai: ellentmondásossá tették viszonyát a századelő irodalmi forradalmához, a Nyugat mozgalmához is. Kétségtelen, hogy a Fehér könyv és a Jövendő éppenúgy a Nyugat előzményének számít, mint a század első éveiben megjelenő többi, útkereső folyóiratvállalkozás. S nincs a Nyugatnak egyetlen fiatalja sem – mint erre később az idézett Babits-megemlékezés is utal – aki személyesen is ne tanult volna valamit tőle. Móricz Hét krajcárjának témája, hangja éppúgy emlékeztet Bródyra, mint Ady szangvinikus stílusa, Krúdy mondatainak zeneisége. S nemcsak Babits nyilatkozata az egyetlen, amely előfutár szerepére utal. Ady, Krúdy, Nagy Endre és még sokak vallomásait összegezi Hatvany, amikor egy előszóban Bródy és a Nyugat szellemi kapcsolatát hangsúlyozza: "A kortársak tőle vártak a legtöbbet – írja – s az utána jött nemzedék Bródy-kitaposta nyomokon vágott neki az irodalomnak" (Bródy Sándor legszebb írásai, 1934. 5.).

A Jövendő bukása után, a felnőtt Nyugat-nemzedék azonban már egy kifáradt, csömörrel és kiábrándulással telt Bródyt ismer, hasonlót a megöregedett, rezignált századvégiekhez: Peteleihez, Gozsduhoz. Bródy mintegy kívülről nézi a nyugatos tábor harcát a politikai, morális és kulturális forrada-{777.}lomért. Már nem tud igazán hinni. Ez magyarázza elvtelen engedményeit, melyeket – különösen a háború kezdetén – a liberális és nacionalista demagógiának tesz. A Fehér könyv 1914-ben indított új évfolyama – szinte kigúnyolva az első Fehér könyv és a Jövendő ellenzékiségét – a monarchikus eszmék valóságos apológiáját hirdeti meg.

A hitetlenség és az elvtelenség válaszfalat von Bródy és a Nyugat fiataljai közé: a forradalmas szárnytól éppúgy elválasztja, mint a zsurnalizmust, a művészi engedményeket bíráló esztéta-szárnytól. A Nyugat fiataljai nemcsak azt tartják számon, ami Bródyhoz köti őket, hanem azt is, amiben fölényben érzik magukat az öregedő író bohémségével, kifáradtságával szemben. Életében és halála után egyaránt szemére hányják életművének torzóban-maradását, nagy lendületeit követő elernyedéseit. A külső mozgalmasság, elsősorban a színházi sikerek következtében most sem hiányzik Bródy életéből, de távol az irodalom igazi sodrásától s közel az üzleti világhoz, a félvilági ragyogáshoz, egyre szorongóbban magányosnak érzi magát. "Volt gondtalan és gondterhelt, lakmározott és bőjtölt, volt boldog is a maga módja szerint, de mégis legtöbbször boldogtalan" – summázza a maga véleményét Krúdy, aki Bródy utolsó éveit oly közelről ismerte (Írói arcképek, 1957. 239.). S magatartásában van egy adag gőg, szemrehányás, sértődöttség is, amit ugyancsak Krúdy vesz észre: "B. S. élete eme korszakában olyan csalódottságot érzett, mint érezhet ama feltaláló, akinek eszméit más, tolongó és arcátlan ifjoncok akarják megvalósítani, akik gondosan eltitkolják a mester nevét, akinek hangulatvilágát verébszemtelenséggel elcsipegetik" (uo. 333.).

Ez a magányos, befelé élő, s legjobb teljesítményeit öntudatosan számontartó Bródy, ebben a különös elernyedettségében is képes remekművekre. Különösen egy-egy novellájában alkot még most is olyat, ami művészi érettségben, az emberábrázolás plaszticitásában és a stílus tömörsége, költőisége tekintetében felülmúlja egykori írásait, s vetekszik a Nyugat novellistáinak teljesítményeivel. A paraszt erejét, a munkás szolidaritását, a tragikus művész-sorsot s a háború világát remekmívű írásokban örökíti meg (A gyémántpitykés ember, 1908; Költők éjszakája, 1910; Két munkás, 1910; Egy csirke meg egy asszony, 1916; Kendővásár, 1917). A filozofálás domináns elemmé válik írásaiban; életről és halálról, kis és nagy boldogságról, szerelemről és öregségről szorongató lírával s a korábbi Bródynál még hiányzó bölcs humorral kezd írni (Palatinszky Janka, 1905; A faun halála, 1907; Barátom, a vak, 1911; Húsevők, 1911; Ulrik király halála, 1912).

Sok jel mutat arra, hogy az öregedő Bródy tudatában van megalkuvásának, érzi a felelősséget s szenved miatta. Ezt azonban a bohémesség, a nemtörődömség álarca mögé rejti. Magatartása csak a forradalmak bukása után válik ismét nyílttá, egyértelművé. Megtisztulásának s utolsó nagy művészi fellobbanásának időszaka lesz ez.