Ballada és novella

Az oroszok nemcsak realizmusra bátorítják, hanem a népiesség stíluseszményének követésére is. Az ő hatásukra, valamint a hatvanas, hetvenes években fellendülő, s Erdélyben különösen virágzó folklorisztikának biztatására merül el mind mélyebben a székely népköltészetben. Gyermekkorában szenvedélyes mesehallgató volt, s Rebi néni meséiből sokat megőrzött emlékezetében. Az egyetemen, a Rómer Flórissal együtt tett archeológiai kirándulásokon ő volt az, aki legfigyelmesebben hallgatta az öreg emberek elbeszéléseit. S ezt a szenvedélyét íróként sem hagyja el. "A kertem vége odanyult a 'mi utcánkra' – írja – s azért nem néztek idegennek. Helyem ott volt esténként a Deér uram háza előtt, a faragott gerendán. Odagyűlt pihenésre, mese hallgatásra, csöndes mulatásra vacsora után a mi utcánk" (A "mi utcánk" betege, PN 1884. február 24.). Nyaranként, vállán vadászpuskával, bejárja a Mezőséget és a székelyföldet, barátságot köt egyszerű emberekkel, szekerező parasztokkal, szénagyűjtő kalákákkal, s mindenütt mesemondóra s történetekre bukkan (Mezőségi út, 1884).

E folklorisztikai forrásanyagot irodalmi nyersanyagként használja fel, a hallott mesékből, balladás históriákból novellát, elbeszélést kerekít. Megkülönböztetésül a saját megfigyelésből, tapasztalásból alakított s leíró jellegű "rajzaitól": beszédnek nevezi őket. Utal ez az elnevezés az elbeszélt történet eredetére és formájára egyaránt. Az énekelt, versbe szedett népdalokkal, balladákkal, "nótákkal" szemben ezek prózai nyelven elmesélt (esetleg a "szétmesélés" következtében versesből prózaivá átalakult) igaz történetek, megtörtént esetek. Eleinte alig-alig alakít valamit az élőszóban hallott történeten, csak egyszerűen lejegyzi, rekonstruálja. Kitett, árva gyermekekről, egymáshoz nem való szeretőkről, családot letipró férfiakról, megcsalt, pártában maradt leányokról, halott gyermeküket gyászoló apákról, elrontott életükért bosszút álló szeretőkről s a régi, históriás idők töredék-emlékeiről szólnak ezek a ballada-novellák. A prózai formán is erőteljesen átüt a székely népballada hangja, szerkezete, ritmusa és rímelése, s leginkább a szemlélete. Az itt-ott felcsillanó humor, a lírikus ellágyulások ellenére, ezek a balladák elsősorban komor, fatalisztikus életérzéssel telített tragédiák (A Lengyel Zsuzsi sorsa, 1881; A Ferenc bácsi meséje, 1882; Karácsonyi történet, 1879; A "mi utcánk" betege, 1881; Mennyből az angyal, 1879).

Ballada-világa nem a mesék fantázia-birodalma, hanem "az egyéni szemszögből nézett reális világ". Petelei a népies formába egyre több realisztikus {790.} elemet visz bele, saját megfigyeléseivel gazdagítja a ballada eredeti sötét tónusát, tragikumát átszövi a maga szarkazmusával, fanyarságával. A folklorisztikus balladák naiv léleklátását egy tudatosabb, kidolgozottabb pszichológiai ábrázolással mélyíti el. Novelláiban a külső történésről mindinkább a belső történésre esik a hangsúly, az eseményeket a hősök lelkében játszatja le. Leginkább a történés végpontját vagy a végpontot megelőző kritikus pillanatot ragadja meg, mint külső momentumot, s erről a pontról kiindulva, a szereplők lelkivilágába, emlékezetébe transzponálva pergeti vissza az eseményeket. Balladisztikus novellái így alakulnak át elbeszélésekből, históriákból valóságos "belső monológokká". Egyidejűleg tematikailag is egyre távolabb kerül a ballada paraszti, falusi világától, anyagát mindinkább a saját egyénileg átélt realitásából, a kisvárosból meríti. Azonban most már annak nem apró-cseprő eseményeit, visszásságait ragadja meg, hanem emlékezetes, sorsukról nevezetes alakjait, súlyosabb, tragikusabb, nagyon gyakran tragikomikus históriáit. A nagyapó (1880) című novellájában Náci bácsi, a vak öregember unokáját várja, várja, hogy átadja neki a bolt vezetését. Míg vár, lelki szemei előtt lepereg egész élete, a furcsa, tragikomikus végre jutott kereskedő-élet. S amikor a fiú megérkezik, amíg a fiatalok egymásnak örülnek, az öreg hirtelen, észrevétlenül meghal. Az Emlékek (1882) egy gazdag kereskedő asszony temetésén játszódik le, a halottasházban összegyűl s szinte boldog nyüzsgéssel áll a gyászoló gyülekezet. De egyszersmind felidéződik a múlt: az élők egymás ellen elkövetett vétkei, engesztelhetetlen gyűlölségek. A gyászoló leány magára maradtan sem bocsát meg egykor hűtlen szerelmesének, s amikor az eltávozik, kétségbeesetten suttogja: "Ő is meghalt nekem ..." Mintegy fordítottja ennek a történetnek az Árva Lotti (1881). A pártában maradt hajdani szép lány, megöregedve, egyre régi, hűtlen szeretőjét várja vissza. S most, amikor annak felesége meghal, reméli, annyi év után is el fog érte jönni. A várakozás éjszakájának zaklatott párbeszédében, a vénkisasszony és öreg cselédje között, régmúlt történet. Ötvös Lotti pártában maradásának története idéződik föl. Megvirrad, s a városban éjszakázó, kocsmázó férfi cimboráival együtt meg is jelenik – leányt kérni. De nem szívből, igazán, csupán durva tréfaképpen. Lotti azonban ezt már nem tudja meg: a képzelt örömtől megreped a szíve.

"Kegyetlenebb, kétségbeejtőbb szatírát nem írtak a kitartó, igaz hűségre" – jegyzi meg 1881-ben Haraszti Gyula, a novella egykori méltatója (Egy új rajzíró, PN 1881. december 29.). Valóban, Petelei ezekben a balladás történeteiben egyre kevésbé csak lírai, és csak epikus; históriáiba beleviszi "rajzainak" szatirikus szemléletét. A balladában előadott szatírák nem egyszerű, csipkelődő, ironikus történetek többé. Bennük emberi tragédiákat vázol fel, s megmutatja a tragédiák fonákját, a sorsuk keresztjét viselő emberek egyéni gyöngeségeit, hiúságait, kicsinyességeit, gonoszságait, mindazokat a morális visszásságokat, amelyek e tragédiákba belejátszanak. Itt-ott a sötét társadalmi hátteret s a komor lelki tájakat egy-egy fénycsík pásztázza: líraian kibontakozó szerelem, gyermekded játékosság, kötekedő humor. Az alaptónus azonban egyre keserűbb, kiábrándultabb, nyomasztóbb. Egy szűk, önmagába fulladt, perspektivátlan világ az, amelyet Petelei ábrázol. A szétbomló és megállt kisvárosi, patriarkális polgári világnak a rajza, a maga romantikátlan, kicsinyes dimenziói között.