{791.} Válságos évtizede

Petelei írásaira nemcsak a szűkebb pátria figyel, hanem hamarosan a főváros is. Az Árva Lottit a Pester Lloyd szerkesztője dicséri fűnek-fának; a vásárhelyiek valami "emberfeletti protectióra" gyanakodnak, amikor írásait Beöthy Zsolt kezdi közölni az Ország-Világban. Gyulai Pál és a Budapesti Szemle pártfogása pedig végképp elnémítja a gáncsoskodókat. Gyulai azonban nemcsak pártfogol; dicséri tehetségét, de kárhoztatja módszerét és pesszimisztikus szemléletét, azt szeretné, ha nagyobb kompozíciókkal próbálkozna, felhagyna pesszimizmusával. "Barátsággal bizonyította meg nekem – számol be Petelei Jakab Ödönnek írt levelében a Gyulaival való első találkozásról –, hogy de silány, mindaz, amit én firkáltam, hogy be nincs abban egyetlen igaz vonás, be sötét, derütlen, unalmas ... " (Levél Jakab Ödönhöz; Marosvásárhely, 1880. szeptember 23.). Gyulai véleményét a kolozsvári kollégák egy része is visszhangozza: Haraszti Gyula arról az ellentétről tárcázik, amit Petelei tiszta magyar nyelve és idegen alkatú, pesszimisztikus világszemlélete közt érez tátongani.

Peteleire hat ez a konzervatív jellegű bírálat, annak ellenére, hogy érzi a maga igazságát, hogy szimpátiái szerint a vele azonos irányba törekvő fiatal társakkal haladna. Különösen Mikszáthért lelkesedik, rosszallja, hogy oly sokan támadják: "Nem vagyunk olyan sokan, hogy afféle tehetségeket... ledorongolva, mégis maradjon elég"– írja, amikor Keszler József megtámadja Mikszáthot (Levél Jakab Ödönhöz; Marosvásárhely, 1884. január 11.). Első köteteiben (Keresztek, 1882; Az én utcám, 1886) önmagát adja ugyan, de engedményt is tesz Gyulainak. Elhagy egy sor túl sötét, tragikus rajzot, s ezek helyét érzelmesen eszményített, nagyobb beszélyekkel tölti ki. Ezek azonban nem érik el rajzainak s ballada-novelláinak színvonalát, erejét (Őszi napsugár, 1885; Az utolsó bobori leány, 1884; A mama gyermeke, 1884). Nem ismeri eléggé a világot sem, melyet rajzolni kíván, az erdélyi "oligarchákat" s nemeseket, illúziókat festeni is nehezére esik. Egyetlen nagyobb lélegzetű munkája sikerül igazán: A fülemüle (1886), amelyben a maga sajátos világát, a vásárhelyi kereskedő-életet festi. Ebben az elbeszélésben a realitással egybehangzik az a szomorkás derű, amellyel hősei – az elhervadó, kalitkába zárt vidéki asszonyka, az udvarló és az öregedő férj – sorsát szemléli. Az enyhültebb, rezignáltabb hangnem azonban mit sem változtat az ábrázolt élet perspektivátlanságán, s a finom fény-árny villódzás mögül kiérzik a zátonyra futott emberek keserűsége.

Egyébként a kiúttalanság, az élet értelmetlenségének érzése egyre emésztőbb magánügye is Peteleinek. Úgy érzi, elkopott, nincsen öröme, célja az írásban. Úgy filozofál, mint egy Gozsdu-hős, egy ambíciója-megtört vidéki forradalmár. "Jézus Krisztus ebben a korban, amikor én vagyok már meghalt. Nekem is megvannak a magam zsidóim, akikre ambíciómat (tudod, hogy soha nem is volt valamire való) felfeszítették. Egyebeken kívül abban is különbözők fennebb említett mesterünktől, hogy tudom, hogy nem támadok fel és – nem bánom" (Levél Jakab Ödönhöz; Kolozsvár, 1886. november 22.).

A kesergés egyelőre még csak irodalmi téma, s befelé hangzó szólam. Kifelé, a közéletben egyike az erdélyi kulturális élet legtevékenyebb embereinek. A Kelet hamarosan Kolozsvár címen jelenik meg, s Petelei a szerkesztője. {792.} Maga köré gyűjt egy csomó tehetséges fiatalt, s valóságos műhelyt teremt. Tanítványait arra biztatja, hogy "csak az igazat írják", s megtanítja őket a mesterségükben való igényességre, elmélyülésre. A lapot a kolozsvári kultúra szolgálatába állítja, személyesen is rengeteg kis cikket, polémiát ír.

A szerkesztés óhatatlanul rákényszeríti a politikára. A város a nyolcvanas években a maradiság egyik fellegvára. A Kolozsvár a szabadelvű párt lapja, s mint ilyen polémiában áll a nacionalizmustól hangos Ellenzékkel, Bartha Miklós és társai lapjával. A véderő-viták idején emiatt még ablakait is beverik a fanatizált "függetlenségiek". De nem sok öröme van saját pártja támaszaiban, gőgös "oligarchákban" s törtető dzsentri-ifjoncokban sem. A politizálás vége: meghasonlás pártjával, a szerkesztésről való lemondás s visszavonulás a szovátai kis nyaraló magányába. "Elvertem egy csomó pénzt, egy csomó szíves jóindulatot; egy csomó idealizmust, s még hazafias hitem egy részét is (hisz mind pecsovicsok verték be az ablakaimat) ... Nem dolgoztam értékesebbet semmit s tönkre tettem az egészségemet. Mi a fenének maradnék?" (Levél Jakab Ödönhöz; Kolozsvár, 1891. június 8.).

Nemcsak lelki beteg, hanem testileg is: ekkor kezdődik súlyos idegbaja, amely csaknem két évig teljesen elvonja az irodalomtól. Jó, hogy közben megnősült, – felesége, Korbuly Irma ugyancsak törzsökös kereskedőcsaládból származik – s van, aki a magányban szereti, ápolja.