Félrecsúszottak, mániások, őrültek világa

Gyógyulása után nem vállal közéleti szerepet, kivéve az Erdélyi Irodalmi Társaságban való közreműködést. Zárkózottsága nemcsak a fővárostól távolítja el, szűkebb hazájában is magányos, remeteéletet élő, különc lélek számba megy. Lassan, aggályosan, önelégületlenül dolgozik. "Soha csak egy részét sem tudom annak kifejezését adni, ami igazat ad arra, hogy valamit megírjak" – vallja intim soraiban (Petelei István levelei Gyalui Farkashoz, Erdélyi Helikon 1923. 359.). Két évtized alatt azonban még így is sokat összeír. Amit össze nem tépett, vagy amivel ennyire elégedetlen nem volt, ritkán megjelenő köteteibe gyűjti. Négy novellás kötetet ad ki: Jetti (1893), Felhők (1897), Vidéki emberek (1898), Az élet (1905), nem éppen visszhangtalanul, de mégis inkább csak az irodalom számára. "Itt sokan sejtik, hogy Petelei remetesége, egyhangúsága sok értéket rejteget, hogy mozdulatlansága csak külsődleges, mert ,befele fejlődött'. És vannak, akik ámulva látják, "hogy kizsákmányolták ezt az embert, a mestert, akinek tudtán kívül vannak tanítványai" (Gáspár Imre: Felhők, MSz 1898. január 16.).

Ami Petelei művészetének látszólagos monotóniáját okozza, az a háttér, a megjelenítette társadalmi valóság mozdulatlanságával függ össze. Újabb novelláiban sem tör ki abból a szűk körből, amelyben a pálya első felében mozgott, hősei továbbra is az erdélyi kisváros polgárai, hivatalnokai, s az erdélyi "vidék" nemesei, parasztjai. A szemlélet sem lesz enyhébb, s jóllehet öreges, bölcs derűvel most már gyakrabban gyönyörködik a természet és a fiatalság szépségében, a fiatal lányok hamvasságában (Bimbófakadás, Kisleány baja, Szőcs Klári története), mégis szigorúan-keserűen ítélő szatirikus marad. Azokat a társadalmi bajokat, amelyeket ifjan meglátott, ismételten {793.} tapasztalva, mind pontosabban, igényesebben dolgozza fel. Látja a polgári élet rákfenéjét, az úrhatnámságot, a gerinctelen asszimilációs dörgölődzést a dzsentrihez. Látja a kisváros és a család levegőtlen terébe zárt asszonyok, lányok sorvadását, a házasság és szerelem válságait. Keserűen, gyűlölettel beszéli el az időből kihulló vidéki dzsentri s a svihák, lelkiismeretlen hivatalnok-kaszt kisvárosi garázdálkodásainak történeteit. S együttérzően írja meg a parasztság kiszolgáltatottságát, főként egyszerű, naiv falusi lányok tragédiáit (Ö. T. O., 1889; Alkonyat, 1890; Lobbanás az alkonyatban, 1895; Az Eliz nevenapja, 1898; A tarvásári búcsú, 1898; "A szigetvári vértanúk", 1898; Alku, A Boros Samu háza, 1901; Mayer, a zsidó suszter, 1905; Balog Eszti elment, 1906).

Petelei azonban, jóllehet egy élő, reális társadalom problémáiból, konfliktusaiból meríti rajzai, életképei, novella-balladái anyagát, nem szociális problémákat akar kifejezni, nem szociális irányban kíván hatást gyakorolni. Szatíráinak kezdeti társadalomkritikai jellege átalakul; szívós, néma polémia alakul ki az általa képviselt irány és a kilencvenes évek, elsősorban a naturalizmus égisze alatt kifejlődő, szocialisztikus tendenciái közt. Tanítványai közül ez okból hasonlik meg Thury Zoltánnal, akinek "rohamtermészetét" nem szívelhette. S ez a polémia tükröződik egyik-másik, a szocializmus társadalmi jelenségét értetlenül szemlélő írásában (A Demmel felesége, 1904). Útja elválik a fővárosi irodalom egyre erőteljesebb társadalomkritikai irányától. A Kemény-regényekben s az Arany-balladákban megütött hangot folytatja; az egyén sorsát kutatja a determinisztikusan felfogott valóság viszonyai között.

Novellái egyre-másra arról szólnak, hogy az elrontott társadalom, megromlott emberi kapcsolatok okozta bűnökért, hibákért, visszásságokért mindig bűnhődik valaki. Ugyanaz a morális szemlélet ez, mint ami a Gyulai-Kemény-féle felfogást áthatja, de mégis, óriási különbség választja el attól. Gyulai és Kemény koncepciójában (s a nyomában keletkezett Beöthy-féle tragikum-elméletben és Greguss-féle ballada-felfogásban) a morális szemlélet leglényegesebb eleme: a végzettel szembeszegülő hős nagysága, a vétségben is el nem törpülő hős, valamint a költőileg szükségszerű igazságtétel. Petelei tragikumelve másnemű. Hősei eleve nem hősök, eleve morális törpék, éppen ezért tragédiáikban mindig felbukkan a komikus elem. S hiányzik az "ideál" is, az igazságtétel alapja; csak bűnhődés van, a körülmények, a társadalom, a "végzet" súlya alatt összeroppanó egyén bűnhődése.

A bűnhődés a lélekben zajlik le. Petelei figyelmét annak a folyamatnak ábrázolása köti le, ahogyan a normális, mindennapi, közönyös lélekállapot rendkívülivé, kórossá vált át. Hősei rendszerint lényegtelen, közönséges külső mozzanatok hatására kifordulnak régi önmagukból, megtelnek valami rögeszmével, amely nő, dagad, egyszerre nevetséges monomániává fajul, s végül a hatása alá került lélek pusztulását okozza. A válságos lélektani folyamat rendszerint apátiában vagy őrülésben végződik, amely után – Petelei ezt rendszerint csak sejteti, de olykor ki is mondja – öngyilkossággal s gyilkossággal végződik. Jellegzetes novella e szempontból az Elítélve (1903). Akárcsak A fülemüle vagy a Lobbanás az alkonyatban, ez is a vidéki polgári házasság válságából nyerte anyagát. A determináns itt is az anyagi tényezők meghatározta házasság, az idősödő férj, a hűtlen feleség és a szerető konfliktusa. {794.} A probléma társadalmi vonatkozásaiból azonban Petelei annyit sem mutat meg, mint korábbi írásaiban, csupán a vétek következményei érdeklik. A férj féltékenységét, gyanúját éppen az okozza, hogy felesége melegebb hozzá a megszokottnál. Ez a szinte jelentéktelen mozzanat mániákussá teszi, úgy érzi, rá kell bizonyítania feleségére, hogy vétkezett – s úgy is cselekszik. Nem nyúl az asszonyhoz, s az nem tudja eltitkolni, hogy teherben van – mástól. A férj, vadászatról hazatérvén, csak egy levelet talál, mely az öngyilkosságot sejteti, s puskával a kezében elindul, hogy megölje a csábítót. Legjobban azonban ő bűnhődik, mert szereti, s forró könnyekkel siratja a bűnös, halálba hajszolt asszonyt.

Petelei a legkülönbfélébb lélekállapotokat, a lélek megzavarodásának s az őrülésnek különféle variációit ábrázolja pontosan, már-már diabolikus jártassággal. Az aprólékos leírásnak és a ballada naiv lélekfestésének módszere fejlődik itt tovább. A természeti képek, hangulatok nyelvén beszélő áttételesség, szaggatottság, homályosság, a titkos erejű szavak, mondatok, mondatfűzések kifejezően tükrözik a szerelmi vágyakozásban megzavarodott, szürke professzor, a férfiúság után vágyakozó kis púpos, hisztériás és üldözési mániás leányok, a lelkiismeretfurdalástól megzavarodott anya, őrjöngő özvegyek, s a többi, szomorú, lelki beteg ember belső valóját. Az egyhangúságért, a gyakran visszatérő, egymást ismétlő motívumokért kárpótol az az elmélyülés, amellyel ugyanannak a tárgynak finom árnyalatait, benső, rejtett vonatkozásait feltárni képes (A könyörülő asszony, 1897; A kis Gáspárovics, 1897; A gyehenna, 1899; Görög Trátyi és az apja, 1902; Az ördög, 1900; A folt, 1903; A bibliás ember, 1905; A tolvaj, 1905).

A "befelé fejlődésnek"ezt a jelenségét nem magyarázhatni Peteleinek a hagyományhoz, Keményhez, Aranyhoz és a székely népballadákhoz való kapcsolódásával. Művészetének funkciója épp abban rejlik, hogy ezt a hagyományt mintegy hozzákapcsolja a pszichologizmusnak Európa felől jövő áramlatához. S ez nem véletlen, hisz minden zárkózottság, vidékhez kötöttség mellett is, Petelei egyike a századvég európai látókörű íróinak. Csöndes, de nagyon intenzív vonzalma a zenéhez megszeretteti vele Chopint és Grieget. Chopin egyik prelűdjére egyszer azt mondta, "erre meg tudnám írni a zsidók kivonulását Egyiptomból", jeleként annak, hogy a zenei élmény irodalmi ihletét is befolyásolja. S az utolsó évek novelláinak nüánszaiban, ideges futamaiban, szaggatott, csapongó gondolatmenetében gyakran érezni az erőfeszítést: hatni nem csupán az értelemre, hanem az érzékekre, kifejezni nem csupán a gondolatot, hanem nyersen és közvetlenül az emóciót. Túl a zenei érdeklődésen, megmarad Petelei kapcsolata ifjúkorának nagy élményével, a természettudománnyal. Betegsége révén szorosabb kapcsolatba kerül orvosi körökkel. Kezelőorvosa, Turnowsky Sándor, még a közéleti szereplés idejéből ismerős Apáthy István, a kolozsvári egyetemi klinika igazgatója, Lechner Károly: mind kiváló biológusok, az idegélettan s a pszichopatológia tudós úttörői. Az így kialakított műhely-atmoszférában egy-egy típus megírása nemcsak művészi, hanem tudományos feladat is számára. A darwinizmus elfogadásának művészi következménye például, hogy alakjai jórészén rajta a biológiai stigma, az öröklött degeneráltság, s hogy a gyöngék és erősek közötti élethalálharc nemcsak társadalmi, hanem pszichológiai síkon is érvényesül.

{795.} Petelei pszichologizmusa kétségtelenül elzárkózás is a világképében, társadalmi horizontjában felmerülő, gyötrő problémák, filozófiai és szociális dilemmák elől. Egyszersmind azonban a magányos, menekülő lélek tiltakozása is az egyéniséget kalodába záró, a személyiséget összetipró életviszonyok ellen. Ilymódon iránya közvetlen előkészítője az új század azon törekvéseinek, amelyek a lélek individuális lázongásairól, útkereséseiről adtak számot. A háború után, az erdélyi irodalmon belül ugyan inkább mint specifikus "erdélyi" hagyomány öröklődött tovább. De kétségtelen, hogy Petelei művének megvan ez az általánosabb értelme is, ez kapcsolja hozzá Thuryt, Krúdyt, Kaffkát, Török Gyulát, sőt a fiatal Barta Lajost, aki egyenesen az expresszionizmus egyik magyar előfutárát érzi Peteleiben.

Utolsó éveiben már egészen meghasonlott, nagyon szomorú ember volt. Csak kevés embert tűrt meg maga körül, leginkább csak a gyerekeket. Azoknak mesélt is néha, amit mondott, nem volt mindig értelmes, de mindig költői volt. A többieket megvetette, gyűlölte. Depressziója 1910 elejére egészen súlyossá válik, a kolozsvári idegklinikára szállítják, s ott hal meg január 5-én. Városa nem tudta, hogy kit temet, alig voltak a temetésén. Hagyatékának kiadása is az özvegyre maradt, aki ezt a kötelességet az Erdélyi Irodalmi Társaság közreműködésével el is végzi. 1912-ben két kötetben adja ki Petelei hátramaradott írásait, Elbeszélések címmel.