A népies-nemzeti epika

A Világos utáni korszak gondolkodóinak romantika-ellenessége abban is megnyilvánul, hogy minél kevésbé akarnak a képzeletre hagyatkozni, s a regénytől éppúgy, mint a történetírástól vagy az eposztól: valóságot, hitelességet követelnek. A történelmi regény éppúgy forrásokra támaszkodik ekkoriban, mint a költői elbeszélés. A nemzeti jelleget ez a kor megbízható adatokból kívánja meríteni, az epikai cselekményben nem kedveli a véletlent, a meglepőt, s meghökkentőt, A motiváció rendszere szükségszerűekké avatja az emberi cselekedeteket, a cselekmény pedig a jellemek kölcsönhatásának

szükségszerűségéből jön létre. A "nemzetinek" kategóriájába a Világos utáni {69.} korszak a "valóságosét" is belefoglalja; Salamon és Gyulai a regénytől a nemzeti típusok ugyanolyan hiteles és "megbízható" ábrázolását kérik számon mint aminővel Arany eposzai szolgálnak. A pazarló képzelettel, de elégtelen motivációval s vékony történelmi forrásanyaggal dolgozó Jókai iránt ezért mindvégig bizalmatlanok. A regény nemzeti jellegének egyik legfőbb kívánalmává válik tehát a lélektani és jellemrajzi motiváció mint a valódiság, a magyar valósághoz kapcsolódás egyik biztosítéka. Gyulai, de még inkább Salamon a fejlett, külföldi regényművészet eljárásait, ily módon a magyar regény fejlődési körülményeivel, s a "nemzetiesség" iránti igényükkel is egyeztetve állítják példaként a hazai irodalom elé.

Gyulai – Arany nyomán – azt hirdette, hogy az eposznak elsősorban a nemzeti eszme ad létjogosultságot: "Hitte (ti. Arany), hogy korunk vezéreszméje, a nemzetiség, sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más műfajra" (Arany János, 1883). Arany Hebbel-bírálatának (Anya és gyermeke, 1860) eszméit elfogadva, Gyulai hisz az eposznak a regény mellett is fennálló időszerűségében: "Vajon a regény adhatja-e azt és úgy, amire az eposz képes? Vajon az új korban, amikor a nép többé nem alkot eposzt, nem írtak-e oly eposzokat, melyek épen úgy kifejezték korukat, mint elragadták?" (uo.). Gyulai szerint Arany afféle össznemzeti műfajt teremtett eposzaival, valamilyen összegezését a regénynek, a drámának és a költői formának; – több műfaj elemeinek összeötvözéséből olyan újat, mely naiv is, és tudatosan művészi is, és éppúgy szól a naiv közönséghez, mint a legműveltebbhez: "A cselekmény menetére nézve kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából az újkori regény példájára. A bonyodalom érdekességével meg kell hódítani a tömeget, a cselekményben rejlő eszmével, a jellemrajz lélektani erejével, a mélyebben gondolkozókat, az egész szellemével, az egész nemzetet" (uo.). A Gyulai elképzelte eposzban tehát mindenki megtalálhatja, amit keres: ez az eposz az össznemzeti költészet legjellemzőbb műfaja, s egymagában összefoglalja mindazokat az elemeket, melyekből a népies-nemzeti költészet létrejön. Megvan benne a népköltészet sugallata, s a magas költészet tudatossága, lélektani, jellemrajzi művészete. Szól a néphez, s a művelt közönséghez, – szól a nemzethez. Az így felfogott eposz tehát sokkal inkább beleillik a népies-nemzeti irodalom kereteibe, mint a regény. Emez nem lehet egyszerre naiv és művészi, nem szólhat egyszerre a néphez és a művelt osztályokhoz. (Legalábbis Gyulai így véli, s nem veszi észre, hogy Jókai regényművészete mily széles, nemzeti körökhöz szól.) Az Arany modernizálta eposzt Gyulai a népies-nemzeti irányzat vezető műfajának tekinti s ez irányzat törekvéseinek legmagasabb rendű megvalósulását látja benne. Mert az eposznak ez a válfaja a népiest éppúgy magához hasonítja, mint a műköltőit, s a népköltészethez éppúgy folyamodik, mint a történelmi forrásokhoz: "Ezért kell az epikusnak inkább, mint akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti tanulmányokba. Neki éppen úgy kell ismernie a jelent, mint a múltat" (Szépirodalmi szemle, 1855). Arany és Gyulai azt remélik, hogy az új közönség, mely "növekedőben van ... a társadalom alsóbb rétegéből" (Pákh Albert, 1870), regények helyett eposzokat olvas majd s belőlük ismeri meg a nemzeti történelmet, a nemzeti jellemet. Buda halála (1863) ezért is szolgál ugyanolyan erkölcsi célzattal, mint Aranynak az ötvenes évek elején írt oktató költeményei. Gyulai bízik abban, {70.} hogy a népi-nemzeti olvasóközönség többre becsüli majd az eposzi költőiséget, rnint a regények érdekességét, s az eposzt sajátos varázsa miatt is a regénynél magasabbrendűnek tekinti "A múlt és jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon bizonyos varázs, mely a múltat a jelenbe, a s jelent a múltba játssza" (Szépirodalmi szemle).

Az eposz új időszerűségét hirdető Arany és Gyulai tehát megszorítják az irodalom polgárosodási lehetőségeit, mivel a regényt kívül hagyjuk rajtuk, – de ugyanakkor kiszélesítik a népies-nemzeti költészet lehetőségeit, mivel az eposzba a regény bizonyos eljárásait olvasztják bele s a naiv jelleget összepárosítják a lélektani és jellemrajzi művészettel. Az eposz Arany-féle értelmezése sokban közös a romantika poème d'humanitéjának eszmeiségével, mely az emberiség, vagy a nemzet sorsának, haladásának nagy fejezeteit idézi föl; Arany eposz-elméletének egyik rokonvonalát Victor Hugónál vagy Az ember tragédiája (1860) eszmeiségében kell keresnünk; az eposz ily fenségének igényével Arany nem annyira a század második felében kialakuló új ízléshez, mint inkább a 48 előttihez kapcsolódik. A 19. század második felének költészete többé már nem vállalkozik olyan feladatokra, aminőket Arany az eposz céljául megjelöl; mert szerinte az eposzköltő feladata "azon élet halál küzdelmeket varázsolni szem elé, melyek próbatüzén keresztül a földiek sorsát intéző hatalom az egész emberiséget, vagy annak nevezetes részét, például egy nemzetet, létele céljához, majdnem láthatóan, közelebb segít, valamely eszme befogadására érlel, vagy enyészettől megóv". Ez az elgondolás sokkal inkább érvényesül a Csaba-trilógia tervében (1853–1881) vagy Buda halálában (1863), mint Toldiban (1847), – de valóban korszerű megvalósulását a Háború és békében, tehát a regény-műfajban leli meg.

Arany eposz-elmélete a népies-nemzeti irány utolsó, legnagyobb lehetőségének kiküzdését tűzi célul. Az emberiség ügye, a nemzet ügye, – ezek szolgálata, előmozdítása, nagy költői alkotások általi tudatosítása: íme, a célok, melyekre az eposzt fel akarja használni. Az ember tragédiája és a Csaba-trilógia tehát rokon célok szolgálatában születnek meg. Van rokonság a Csaba-trilógia terve és Madách Mózes-drámája (1860) közt is. Mindkettő a nép, a nemzet megváltásának eszméjét fejezi ki. A felemelkedés témája, mely Toldi sorsának is főmotívuma volt, a Csaba-trilógiában össznemzeti témává emelkedett volna. Arany eposz-elképzelése, s ennek megvalósulása Buda halálában, valamint a Csaba-töredékekben rokon Wagner opera-koncepciójával is, mely a germán ősmondák anyagából kíván "Gesamtkunstwerk"-et teremteni. A wagneri opera összhatási törekvése, költészet, zene, és színpadi kép együttes felhasználása is rokon némiképp Arany eposzelméletének azzal a törekvésével, hogy a naiv és a művelt, a népies és a világirodalmi, a mondai és a lélektani elemeket egybehangolja, miáltal eposzaiban a nép, és a művelt osztályok egyaránt megtalálhatják azt, ami őket kielégítheti. Wagner több művészeti ág szintézisére törekedett zenedrámáiban, – Arany pedig több költői-prózai műfaj (naiv epika, regény, dráma, költői elbeszélés) szintézisét akarta eposzában létrehozni. A művészeti ágak, illetve a műfajok ilyen enciklopédikus egyesítése sajátosan 19. századi jelenség.

És mégis, e kiemelkedő célkitűzés ellenére is Arany eposz-elmélete visszalépés is a kor legsürgetőbb követelményei elől, visszalépés az első Toldihoz képest, visszalépés, mégpedig azért, mivel a népies-nemzeti irány maga már {71.} eleve képtelen e követeléseknek eleget tenni, illetve azok kielégítését csak bizonyos határig közelítheti meg. Nem Arany fordul vissza a megkezdett útról, hanem ez az út ér véget korábban, mint szükséges volna. Az eposz fensége, elvontsága egyszersmind – elvonatkoztatottságot is jelent. Elvonatkoztatottságot a mindennapok fájdalmaitól, nyomorúságaitól, a népi-nemzeti élet társadalmi valóságától. Ez a valóság erkölcsi síkra vetül át az Arany-féle eposzban, s a Hebbel-bírálat erélyesen visszautasítja a "társadalom sebeinek" megmutatását. Az eszményesítés esztétikája azért is érvényesül az eposzban, hogy lehetővé váljék az a fajta elvonatkoztatottság, melyet Arany e műfaj legfontosabb kritériumának tekint. A nemzeti sors képe az eposzban oly magas fenségben bontakozik ki, hogy a jelen konkrét izgalma, gondja, feszültsége és felelősségérzete kimarad belőle. Itt a legfontosabb különbség Buda halála és a kortársi Háború és béke, sőt az Érzelmek iskolája között.

1854-ben (Gyulaihoz írott január 21-i levelének tanúsága szerint) Arany még nem oszlatta el kétségeit az eposz időszerűsége felől: "beláttam, hogy korunkban, még nálunk is, az eposz nagyon mondva csinált virág: a költőnek magát is, publicumát is vagy hat századdal hátra kéne vinnie ... Hol az anyag? gazdag mondakör? a mythologia? Csináljunk! Köszönöm szépen. Ezt csinálni nem lehet, ez csinálódik." Arany kételyeit az eposz jogosultságáról, időszerűségéről: az eposzi hitel elmélete fogja eloszlatni. Elvként tűzi ki, hogy az eposz csak olyan tárgyat dolgozhat föl, melynek történelmi hitele van, vagy amely él "a nemzet, a nép tudalmában, emlékei- s hitében". Ez utóbbi mozzanat a fontosabb: mert ha valamely eszme vagy esemény a nép "tudalmában" él, azt ki is kell fejezni, nemzetileg, széleskörűen el kell terjeszteni. Arany tehát az eposszal csak olyasmit akar elmondatni, ami a nép, a nemzet történelmi tudatában él – és megfordítva: ami ebben a történelmi tudatban valóban élő és fontos, annak elmondását, költői kifejezését – ábrázolását szükségesnek is tartja. S mivel, kétségtelenül, az ilyenfajta mondanivaló hordozására az eposz a leginkább alkalmas (illetve, német vonatkozásban: a wagneri zenedráma), Arany joggal tekinti most már időszerűnek, sőt nemzetileg szükségesnek az eposz-műfaj fenntartását, művelését. Természetesen, az olyanfajta nemzeti eposzt, melyet a Csaba-trilógiában tervez meg. Aranynál tehát az eposzi hitel elve nem kísérő mozzanata csupán az eposz-elméletnek, hanem az eposz jogosultságának bizonysága is.

Arany joggal állapítja meg: "A monda évszázadok során históriai meggyőződéssé, nemzeti hitté változott: innen az eposz roppant hatása" (Zandrihám, 1858?), ilyen "nemzeti hitet" tartalmaz a hun-mondakör is: nem kötelessége-e hát a népies-nemzeti irányzat költőjének, hogy az ilyen hitet műalkotásba öntse? Az eposzi hitel tehát nem azonos a történelmi hitellel, – s annyiban több is annál, amit a pozitivizmusra hajló kor hitelesség címen igényel; a történelmi hitel a "tények valóságán épül", az eposzi hitel pedig a nép hitén, "tudalmán" (uo.). Az eposzi hitelben Arany a népies-nemzeti költészet igazának újabb, időszerű érvét látja; az eposzi hitel elméletével is erőt fejt ki, hogy új utat nyisson a költészet népi forrásaihoz, s fenntartsa még nép és nemzet költészeti egységét. Az eposzi hitel elmélete (vagyis a nép "tudalmában" élő hitel és emlékek kifejezésének költői szüksége) a nemzetiességet még mindig a népből próbálja kifejteni, még mindig a néphez keresi az utat. Arany megkísérli még, hogy az eposzban megteremtse-meg-{72.}óvja a nemzetinek népi jellegét, kapcsolatát. Ha a regény a történelmi-társadalmi valóságot mutatja be, akkor Arany szerint az eposznak a népi tudatban élő nemzeti valóságot kell bemutatnia. Arany eposz-elmélete tehát nem egyszerűen "rekonstrukciós" elmélet, mert célja nem az egykori, "elveszettnek" hitt naiv eposz újrateremtése, hanem a népben élő nemzet-eszme fölszínre hozása, össznemzeti tudatosítása és érvényesítése. Gyakran idézik Aranynak Gyulaihoz intézett 1854. január 21-i levelét, melyben az emlékezetes sorokat írja: "Nem tudom benn van-e az aesthetica szótárában a terminus: 'eposzi hitel', de én annyira érzem ennek hatalmát, hogy történeti, vagy mondai alap nélkül nem vagyok képes alakítani; talán nincs inventióm, phantásiám: elég az hozzá, hogy nekem ha építeni akarok, tégla kell és mész."

Arany eposzi hitelről szóló elméletét a fenti idézet alapján szokták általában megítélni, holott 1854-ben ez az elmélet még nem alakult ki annyira, mint a Hebbel-, vagy a Dózsa Dániel (Zandrihám)-bírálatban. 1854-ben Arany még csak a hiteles, a "szilárd" anyagot kereste, s mintegy alkotó munkájának biztosítékait akarta megteremteni. De a Csaba-trilógia tervének kimunkálása, valamint a Hebbel-bírálat idején már nemcsak a cselekmény, az epizódok, vagyis a költői "nyersanyag" hitelét keresi a népi "tudalomban", hanem annál sokkalta többet: a nép tudatának, emlékeinek azokat a nemzeti tartalmait, melyeket fel kell emelni az össznemzeti költészet szintjére. Míg 1854-ben még csak támaszték volt számára az eposzi hitel fogalma, – később inkább lendítőerő lett.

Nem látjuk helyesen Arany eposzi hitelről szóló elméletét, ha annak csak formai, esztétikai oldalát vesszük tudomásul, ha úgy véljük, hogy a verses epikával ő csak a régi és az új magyar népköltészetben meglevő "formaelemeket, művészi eszközöket és lehetőségeket" kívánja felhasználni. Ezeknél a "formaelemeknél" is fontosabbak voltak számára azok az eszmék és emlékek, melyeket a nép őrzött meg a nemzet számára, s melyeket, valóban, csak a verses epika tudott össznemzetileg kifejezni.

Arany eposz-elmélete, de különösen az eposzi hitel elve: a népiesség lehetőségeinek jelentős kiszélesítése, mégpedig az igazi forrás, a "legfőbb inventor" és emlék-őrző: a nép felé. De jelen van ebben az elméletben a megszorítás szándéka is: a Hebbel-bírálat ugyancsak sokat idézett mondata szól erről: "azokkal sem tartok, kik az elbeszélő költeményt, s magát az epopaeát, oly módon akarják közelebb hozni korunkhoz, hogy a mindennapi életbe, a prózai valóságba, nyárspolgári aprólékos ügybajaink közé sülyesztik le". A Hebbel-bírálat egyértelműen kirekeszti az eposzból a jelen valóságát, a társadalmi problematikát. Ez utóbbi, Arany felfogásában, már nem férhet meg a nemzeti eszmével.