A nyomorúság vándora

A lázongás, amely az ifjú Köpe Zoltánt szembefordította családdal, iskolával, a további pályafutás során sem csillapodott. Az ő útja más lesz, mint a kor átlagos diákjáé, aki alázatos hivatalnokká, lelkiismeretét elaltató újságíróvá, ügyvéddé, honatyává szelídül.

Eszményképe, Petőfi útján indul el: valóban színész lesz, vándorszínész. Új nevét, a Thury nevet is ekkor választja. A nyomorúságos színészsors, amelyet vándorútjain átél, mint hamarosan rá kell döbbennie, már korántsem az a nagy nemzeti szolgálat, mint a reformkorban, hanem kényszerű proletári számkivetettség. Rossz ekhós szekéren, betegen és pénztelenül bejárja Erdélyt. Majd gyalog megy Pestre, a színiakadémiára szeretne bejutni, sikertelenül. Aztán ismét egy trupphoz szegődik. Ma itt, holnap ott, ma egy vasúti váróterem, egy csűr, holnap egy ligeti pad, azután egy őrült vénasszony hónapos szobája ad menedéket. Egy év után kiábrándulva, testben-lélekben megkínozva tér vissza Kolozsvárra. Petelei veszi pártfogásába, újságíró lesz a Kolozsvárnál. De hamarosan ismét odábbáll, s a vidéki újságíró gyökértelen, tengődő életére szorul. Egy hónap Pesten, aztán másfél év Szegeden, a Naplónál, majd néhány hónap Pécsett, s aztán ismét Pest. Szeretne megkapaszkodni, de írásaival ez nem sikerül. S ekkor, egy véletlenül kapott száz forint birtokában, hirtelen újabb kalandra szánja magát: Münchenbe utazik, azzal a szándékkal, hogy innen tovább megy majd Berlinbe és Párizsba.

A nyomorúság, a sok visszautasítás, a megaláztatás Thury egyébként is lázongásra hajlamos karakterét még nyersebbé, nehezen elviselhetővé tette. "Az éhség – kiált fel – anarchistává teszi a legcsöndesebb embert is" (Rossz az ebéd, Kolozsvár 1890. október 17.). A kor liberális közhangulata nem tűri az ilyesféle renitenciát. "Egyszerre megszakadt minden összeköttetésem, az emberek kijelentették, hogy utálnak engem, mert nagyon arrogáns {805.} vagyok, s nem érzem azt, hogy amellé semmivel sem vagyok több, mint a Bálám szamara" (Levél Kovács Dezsőhöz; München, 1893. április 17.). A külföldre való elutazás: menekülés is, új környezetbe, ahol senki sem ismeri, s talán jobban érvényesülhet.

A város azonban, amelyet festegető széplelkek, az állam pénzén kiküldött növendékek keresnek fel két évtized óta, 1893-ban már nem egyszerűen csak művészváros. Thury a magyar festő-kolónia találkozóhelyén, a Lohengrin kávéházban, a műtermekben korántsem csupán a csöndes művészélet eseményeivel ismerkedik. Egyrészt München hangos a művészi forrongástól, az akadémizmussal szembeforduló, új kiállításokon bemutatkozó szecessziósok föllépéseitől. Másrészt egyik központja az európai politikai emigrációnak, találkozóhelye az orosz nihilistáknak, lengyel szabadságharcosoknak, francia anarchistáknak. Thury megrázó elbeszéléseket hall életsorsukról, cári börtönökről, szibériai száműzetésekről. A felfokozott vitaszellem, politikai érdeklődés készteti, hogy eljárjon a müncheni politikai gyűlésekre is, s közvetlen tapasztalatokat szerezzen a szoldateszkával szembeforduló, német szocialista munkásmozgalomról.

E légkörben átalakul gondolkodása, érzelemvilága. Odahaza, vándorlásai közepette csupán arra gondol, hogy egyedül, magányos erőfeszítésekkel, a siker útján emelkedjék ki a nyomorból. Mások nyomorát látva, legföljebb a részvét tölti el. "Ha valami nagyon, de nagyon gazdag ember volnék, segítenék rajtuk, így csak szánom vesztüket, mert nem tehetek érettük egyebet" (A tor, Kolozsvár 1891. február 24.). Münchenben céltudatosabb lesz lázongása, anarchiája; s bár kialakult politikai hitvallása nincs, már azok közé számítja magát, akik tudatosan gondolkodnak a társadalom megváltoztatásáról. Ismerősei, amikor elutazott, csak egy nehéz természetű, követelődző nyomorultat láttak benne. Hazajövet már csöndesebb, de egyben félelmetesebb is. A Pesti Naplónál kap állást, s kollegáinak visszaemlékezése szerint, "amint éjféltájt a napihíreket rótta a redakció füstös, fakóvilágítású szobájában csöndben, ingujjra vetkezve, fekete ruhában és fekete nyakravalóval, olyan volt, mint egy orosz nihilista, aki most írja ama veszedelmes proklamációk egyikét" (L. K.: Thury Zoltán. Új Idők 1906. szeptember 2.).