Népdráma – novellában

Az újságokban megjelentetett tárcanovellákat kötetekbe gyűjtve is kiadja. A század elejéig öt novellagyűjteménye jelenik meg, valamennyi jellegzetes, az író ars poeticájáról is beszélő címekkel: Bolondok (1897), Közönséges emberek (1898), Ulrich főhadnagy és egyéb történetek (1898), Urak és parasztok (1899), A kapitány és egyéb történetek (1901). E kötetek elsősorban társadalomszemléletét, s ezzel kapcsolatban egész művészetfelfogását fejlesztik tovább. A Münchenben megsejtett "életigazság" kezd reális testet ölteni. Az eszmény, amely áthatja e novellákat: a részvét helyett egy "magasabbrendű részvét", az egyes ember iránti szánalom helyett a minden ember sorsáért kiálló igazságkeresés. "Immáron le nem tagadható – vallja A jövő világa című cikkében – az emberfölötti ember háborúja az olyan emberrel szemben, aki nem tagadja meg a szemevizét a nyomoréktól, meg a garasát se, de azt hiszi, hogy ezzel azután eleget áldozott a szeretet oltárán ... Hisz küzdeni kell ezzel a világgal, amely összességében ellensége az egy embernek. Egyiknek verekedni kell a kenyérért, a másiknak a princípiumaiért, a harmadiknak a hitéért, hát ne tudjuk, hogy kivel van dolgunk?"

E felfogás nyomán elsősorban szociológiai látása mélyül, mind pontosabban látja s művészileg mind plasztikusabban képes megragadni a nyomor és az erőszak által sújtott néprétegek életküzdelmének nagy drámáját. Ezek a novellába sűrített "népdrámák" a kilencvenes évek népéletének, a tömegek sorsának mindig valamely lényeges és általánosan jellemző mozzanatát ragadják meg, a Thuryra jellemző festőiséggel és kiélezettséggel.

Egyes írásai egyszerű életképek, sőt csak pillanatképek, szereplőik pedig csak vázlatosan odavetett parasztok, városi proletárok. De ezek mögött is a mozgó tömegnek, az osztályháborúnak ösztönös dinamikája működik (A szegény emberek pártja, 1897; Gondviselés, 1901; A nihil, 1899; Öt forint, 1899). Nem csupán az általános nyomor, a szegényember mindennapos prédára vetettsége revelálódik egy-egy nagy munkásszerencsétlenséget megjelenítő írásában. A szerencsétlenül járt egyes ember mögé sötét vonulatként rajzolja oda a rémült, szörnyűlködő, fenyegető indulatokkal telítődő tömegeket (Sze-{810.}rencsétlenség, 1899; Este, 1899; Éjjel, 1899; Orvosságok, 1899). S a legjellegzetesebbek azok az írásai, melyeknek tárgya közvetlenül maga a lázadás, az uraik ellen forduló, sztrájkba lépő, tüntető munkások, bányászok, parasztok mozgolódása. Mindazok a kvalitások, amelyekre még Münchenben szert tett, ezekben a novellákban monumentálissá növelten jelennek meg. Festőiségének ereje a mozgó, lázongó tömegek rajzában a leginkább lenyűgöző. "Egyszerre dördült el valamennyi puska s azután nagy csend lett – fejeződik be az Emberhalál. – Iszonyú füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s azután hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, amint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak, azután egymásután összeakadva, egymáshoz gabalyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magával vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában, nyögve, jajgatva, némelyiknek utolsó sóhajtását fogta föl az, aki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, míg mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja" (Emberhalál, 1898).

S a tömegek közepette, a népdrámák sodrában új módon jeleníti meg az egyéneket is. Elsősorban a pszichológiai átvilágítás lesz igényesebb. A pszichológia is az élezés, a drámai ábrázolás eszköze lesz most (A gabalyi kiskáplár, 1898; A töltés alatt, 1898; A csap, 1897).

Amikor olvasói egy része afelől faggatja, hogy az írásaiban mind gyakrabban előforduló patologikus figurák, bolondok szerepeltetése nem képzelődés s játék-e csupán: szerkesztői üzenetben válaszol. Kifejti, hogy számára a pszichológia s az általa elérhető hatás nem öncél, mindig határozott szándékkal nyúl ehhez az eljáráshoz. "Elő kell rángatni – írja – a bomlott agyakat tanúnak, hogy nézzen beléjük a még egészséges és tanulja meg az okokat, amelyeknek romlás a vége ... Nem program ez, hanem szükség. Nem erőszakoskodás az, hogy ragaszkodom bolondjaimhoz, hanem kényszer. Nélkülük sok mindent nem mondhatna el az egészséges ember, akinek az ép agyában formát lel az idétlen, pallérozatlan, burkolt igazság, amire a szerencsétlen agy csak akkor érett meg, ha már megbomlott" (Nem félek. Válasz egy levélre, 1898. január 15.). Egy sor új novellájának (Raffay tisztelendő úr, 1897; A farkas, 1897; Flórián filozófiája, 1897; Pintyőke, 1901; Osztozkodás, 1901) hőse mániákus, őrült, tönkrement lelkű ember. Általuk mindig a szegényeket, fiatalokat, becsületeseket tönkretevő nyomorúságot és erőszakot vádolja. Gyakori a direkt összefüggés is a társadalmi atrocitások és a novella-hős megbomlott lelkiélete között. A Sötétség (1897) című novellájának üldözési mániás fiatalemberét egy diáktüntetés alkalmából katonák vették üldözőbe, s azóta sem tudta kiheverni félelmét, az erőszak okozta lelki sérülését.

Pszichológiai látását szüntelenül áthatja a racionalitás: a társadalmi összefüggések szem előtt tartásának igénye. Előtte a lelket, bármennyire elsötétült is, nem fedi áthatolhatatlan homály. Karmesternek képzeli magát, szinte látja maga előtt a mezőt tele egészségesekkel és bolondokkal, s mindnek tudni véli szerepét, helyét az egész kórusban – a társadalomban. Thury személye, a működésével szemben elfogult kritika beállítása következtében is, az utókor szemében már-már ugyancsak patologikusnak látszott, s ez a beállítás a műveiben felbukkanó patologikusat az ő személyes sértettségével, {811.} kisebbrendűségi komplexumaival, gyűlölködő hajlamával magyarázta. Pedig erről szó sincs: Thury az egészséges ember nézőpontjából vizsgálja a lelki s társadalmi bajokat egyaránt. Sőt korában egyike az elsőknek, akik a valóságban felkutatni s művészileg ábrázolni törekszenek azt az embertípust, aki önmagában és a társadalomban is egyaránt képes szembefordulni azzal, ami rossz, beteges, visszás. Novelláinak drámai kontrasztokra épülő hatásossága ennek az új, egészséges elemnek felbukkanásával lényegesen fölerősödik. A drámai történést fölváltja a drámai küzdelem, a hősök mellett, akik összerogynak a reájuk zúduló terhek alatt, megjelennek azok, akik szembeszegülnek a nyomorúságos körülményekkel, az ostobasággal, az erőszakkal.

Az egészséges ember, a kor pozitív embertípusa eleinte lírai vallomásként, önarcképszerűen bukkan fel novelláiban. Úgy érzi, szemben az eltorzult átlagemberrel s a patologikus típusokkal, ő az, aki az emberileg értelmeset, a normálisat megtestesíti. Egyéniségének ez az egészséges különbözősége okozza, hogy ő mint művész mindent másként lát, s ezzel függ össze írói sikertelensége. E különbözőség miatt szenved, de egyszersmind büszke is arra, hogy ő épp ilyen karakter (A divat, 1897; A botrány, 1899). "Próbáltam mással is – írja – de én nem úgy látok semmit, ahogy más szeretné s az én szemem jobb, hidd el".

Ezek a különálló, mindent másként látó s éppen ezért egészséges karakterek nem lírai, hanem tárgyias ábrázolásban is mind sűrűbben bukkannak fel köteteiben. Ezek a típusok rendszerint tele vannak humánus érzésekkel, demokratikus véleményekkel, s ha magányosan, különcök módjára is, de egy jobb, szabadabb, emberibb társadalmi berendezkedésért küzdenek., a nyomor és az erőszak ellenségeiként. A legjellegzetesebb figura közöttük a Ketty című – még Münchenben írt – elbeszélés festőnövendék-főhőse. A fiatalember és a háztulajdonos lánya között szerelmi kapcsolat kezdődik. A lány egyike a kor "vergődő egyéneinek", gyűlöli apja életformáját, a pénzhajszát, a hazugságot. A festőben megértő társra talál: amit a lány ösztönösen keres, azt ő tudatos életprogramként hirdeti. "Kevés az emberekben a szeretet – vallja – sok az üzlet. Aki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük. Én megmaradok annak, aki voltam ... Szerelem, hála, becsület, jóság, természet – semmiben sem fogadni el azt, amivé tették az emberek, hanem amint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem ... Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!"

Néhány év múlva e típus kevésbé szólamos, művészileg átéltebb, érzelmileg differenciáltabb formában is megjelenik. Thury egy egész összefüggő novella-ciklusban írja meg Ulrich főhadnagy történetét (A penzió, 1898; A vers 1898, A csend, 1898; A katonagyerek, 1898; A főhadnagy, 1898). Ulrich főhadnagy, nem közönséges katonatiszt s nem is mindennapi ember. Thury finom pszichológiai mozzanatokban mutatja be lelki érzékenységét, érzelemgazdagságát. E fiú verset ír, a hadseregben, olyan társak közt, akiket legföljebb a "dienstreglama" érdekel. Csöndes, szerény ember, természettől fogva félénk, nem katonás karakter, de egész ember. Következésképpen ő az, aki a gyöngék, a megbántottak védelmére kel, s azon töpreng – micsoda széplélek! – hogyan lehetne a katonaságot emberségesebbre reformálni. S amikor társai {812.} kinevetik, a kaszárnyán kívül keres megértő társakat. Külvárosi csapszékben, lármás cipészek, lakatosok, kovácsok között fejtegeti nézeteit. "Ember s nem katona – motyogja – az legyen mindenki." S akárcsak Tömörkény novellájában, A sztrájkban, e novella munkásai is megérzik az úri külső, a tiszti zubbony alatt is a becsületes embert, s valamennyien barátságosan, együttérzően paroláznak vele.

Ebben a fölénnyel, szenvtelenséggel, s mégis mély lírai azonosulással megalkotott figurában Thury mintegy sűrítetten járja be azt az utat, amelyen a századvég haladó polgári intelligenciája fokról-fokra átment mindaddig, amíg a válaszútig eljutott. A természetes, a született emberség, az utópizmus és a dolgozó néppel való érzelmi azonosulás: ezek azok a fejlődési fázisok, amelyek a kor liberalizmussal szembeforduló, magányos, radikális intellektueljeinek útjára általánosan jellemzőek. E fejlődés művészi ábrázolásában Tömörkény mellett Thury jut el legmesszebb. S még tovább is képes lépni, mint ameddig a novellaciklusban eljutott. Az Ulrich főhadnagy-témát továbbfejlesztve, új motívumokkal gazdagítva drámát ír. S e drámájában a magyar kritikai realista színjátszás egyik legjelentősebb, mérföldjelző művét alkotja meg.