A romantikus árnyéktánc

Miután írásait megbecsülés fogadja, munkakedve erősödik, ismét novellagyűjteményeket állít össze: Keresztúton, 1913; Szergiusz és egyéb elbeszélések, 1914; Egy elkésett lovag, 1915; Az arany kéz, 1916; ez utolsó már csak halála után jelent meg. Újabb novellái szemléletének és hangjának változásáról tanúskodnak. Ismét a romantika felé fordul, romantikája azonban – akárcsak Krúdyé – dezillúziós elemekkel van teli: álomélettel, amelyben a hősök kegyetlen kiábrándultságban élnek; ringató illúziókkal, amelyekről tudni lehet, hogy csak illúziók; pillanatokkal, melyek gyönyörködtetnek és megnyugtatnak – aztán végérvényesen tovatűnnek.

A keresztúton (1912) című novella fejezi ki legtalálóbban ezt a dezillúziós romantikát, ezt az árnyéktánc-életet. Az útszéli fogadóban egy kalandor férfi meg egy úrnő, az olasz balett csillaga találkoznak; azonos felfogásúak, vágyakoznak az igazi szerelem után, noha nem hisznek benne: egyaránt számító, hazug, önző lényeknek ismerik a férfiakat és nőket, akiktől tartós örömöt kapni lehetetlen, legföljebb pillanatnyi elkábulást. Egymásban sem hisznek, mégis flörtölnek, "szerelmesek lesznek", a percnyi kábaságért; úgy vélik: "Voilà, ez a sors, Helénának igaza van."

Hősei karakterének megváltozása mutatja leginkább Lovik szemléletének változását, romantikus dezillúzionálódását. Hősei, akik bűneikkel együtt is a való világban érezték magukat otthon, mintegy kicserélődnek: elvágyódó, menekülő, váratlanul cselekvő egyéniségekké változnak. Kívül helyezkednek a társadalmi szabályokon, látszatokon, előítéleteken és szokásokon, sejtelmes rokonszenvvel vonzódnak a társadalmon kívüli egzisztenciákhoz, vadorzókhoz, szökött rabokhoz, kalandorokhoz és utcalányokhoz. Tele vannak elvágyódással: egzotikus tájak, párizsi mulatók, londoni és berlini emlékek gomolyognak tudatvilágukban. Mindannyian egy-egy csábos nő bűvkörében élnek, kizökkenve a megszokott, köznapi életmódból, elfeledve, hogy kötelezettségeik, vagyonuk vagy családjuk van: határozatlan, rejtelmes álomvilágban tengetik életüket. "Nincs hozzájuk semmi közöm, nincs többé hivatásom, életcélom! – kiált fel az életnek egy ilyen ködlovagja. – Egyszerre világosan láttam igazi ábrázatomat, láttam, hogy mindaz, amit eddig cselekedtem, áltatás, olcsó képmutatás volt, hogy vaskorbácsokkal kényszerítettem magam az élet egyenes útjain, hogy eddigi gondolkodásom, iparkodásorn hazug volt." Ez újabb Lovik-novellák értékét fokozza, hogy fegyelmezetten zárt kereteik közé többféle effektus sűrűsödik; a realista novelláiban már megszokott finom hangulatokhoz a színek és vonalak árnyjátéka társul, s a mondatok zenei ritmusa. Tele vannak álomszerűen lebegő, mégis pontos, reális pillanatképekkel: "A tótleány a két tenyerére támaszkodott és egy távoli gályán termett zsoltárt énekelt, ami lassan, mint az ökörnyál, szálldogált a vékony levegőben" (Árnyéktánc, 1914).

Korábban is tapasztalt pszichológiai érzéke és elemzőereje most csaknem észrevétlenül alakul át a morbid lelkiélet, az őrültség iránti vonzalommá; {823.} a delíriumos lélekállapotok, álomlátások egyre sűrűbben fordulnak elő műveiben (Kísérletek, 1905; Bárányfelhők, 1909; A vak ember felesége, 1914). A sötét órák, a halálhangulat, a rossz álomlátás, az értelmetlenné váló gondolatok ködéből végül is így bontakozik ki jellegzetesen századvégi életszemlélete: a rezignáció, a buddhista nirvána-tannal keveredő életunalom, amelyet – egyik novellájának záradéka szerint – modern nevezettel a semmi filozófiájának mond. "Semmi! – kiált fel hőse. – Ezek voltak a legboldogabb óráim, amikor te fogtad meg a kezemet és végigvezettél csodálatos országodon" (Semmi, 1915). Nyugtalan, szívós jelleme azonban sehogy sem akart kiegyezni ezzel a megoldás nélküli megoldással. Utolsó, töredékül maradt regényében, a Görgey csillagában (1915) ismét, mint lélektani regényeiben is, mélyebb, szélesebb körű oknyomozásra vállalkozik. Láthatólag a szabadságharc koráig kívánt visszanyúlni, történelmi regényben kereste a választ arra a nyugtalanító kérdésre: "Mi történik Magyarországon?" A felelet kimondásában, az oknyomozás befejezésében a halál gátolta meg.

Szívbeteg volt, hirtelen ragadta el a halál 1915-ben, negyvenegyéves korában. Bizonyos, hogy a modern magyar irodalom sokat veszített elmúlásával. Egyike volt ő azoknak az íróknak, akik a századvég magányosai közül útra találtak a modern, nyugatos írómozgalomhoz s az új közönséghez. Hiába tartotta magát elsősorban novellistának, regényírónak is számottevő, ez utóbbi kvalitására azonban még nem figyelt föl eléggé az irodalomtörténet. Túlságosan csak a romantikust tartotta számon életművében, morálkritikai igényességét, pszichológiai realizmusát – legsajátabb tulajdonságait – mellékesnek vélte. Egyike ő a "ködlovagoknak", azoknak a kissé romantizált beállítású előfutároknak, akiknek igazi arculatát – éppen úgy, mint Peteleit, Krúdyt, Török Gyulát – csak napjaink távlataiból tudjuk igazán tisztán látni.