Közöny és nihilizmus

Az idillikus regényekkel párhuzamosan keletkező novellák vallanak arról, milyennek látja a valóságot. Termékeny elbeszélő, novellái egymásután jelennek meg kötetbe gyűjtve is: Levelesláda, 1901; A fecske meg a veréb, 1905; Őszi rózsa, 1907; Okosok és bolondok, 1907.

Ezekben a novellákban nincs semmi idilli azon kívül, hogy a hősök, akikről ír – vidéki dzsentrik, katonatisztek, csöndes életű hivatalnokok –, látszólag zavartalan, egyhangú életet élnek. A színfalak mögött azonban tragédiák meg komédiák zajlanak; a szereplők arcára éles, leleplező fény vetül. Fő témái: a családi élet, a középosztályi és arisztokrata házasság; a feltűnés nélküli, zajtalan konfliktusok, amelyek a virágos verandákon, csöndes télikertekben s redőnyös ablakok mögött bomlanak ki. Például egy féltékeny gyilkos arcát villantja föl, ki megölte feleségét, s már tíz év óta henceg-e "hőstettével". "Ő nem tud ellenni két percig anélkül, hogy arról ne beszéljen, mint ölte meg azt a szegény asszonyt, akinek végre is igaza volt. Ki ne csalná meg ezt a hőst?" (A gyilkos, 1903). Egykori szerelmeseket botlat egymásba, {820.} kik visszagondolva szenvedélyeikre, most fájdalmasan, kétségbeesve döbbennek rá a sivárságra, amibe jutottak. A szerelem, érzelem és szenvedély nélküli, csupán érdekből és kötelességből épülő úri- polgári család ez, ahonnan nincs többé számukra kiút (Őszi rózsa, 1905). Máskor meg egy felvidéki kisváros társasági életét leplezi le; mindenki percnyi örömök, kalandok után fut, minthogy senki sem szereti férjét, feleségét – tegnapi szeretőjét. "Egy kis undort éreztem. A vidék mindig mint a tisztaság, az egyszerűség, az őstermészet szűzi fogalma állott előttem, és most íme, ibolyák, vadvirágok, pacsirták helyett moszatos hínárban, piszkos iszapban járok" (Bárányfelhők, 1909).

Az idill visszája ez a kép: sehol igazi érzelmek, sehol igazi szenvedélyek; e kép tükrében az úri-polgári társadalom hazugságalapokra épül. A szabadkőműves Lovik ítélkezik így. A puritán polgár erkölcsi eszménye és világnézete – egy érzékeny érzésvilág nézőpontjából leplezi le az egykorú élet morális ellentmondásait. S ez a morálkritikai indulat fűzi mélyebben az oroszokhoz, Puskinhoz, Turgenyevhez és Csehovhoz, akiket nemcsak nagyszerű természetfestőknek, kiváló stílusművészeknek tart, egyszersmind a lélek morális kiüresedését példmutatóan ábrázoló művészeknek is. Novelláiban gyakran találkozunk orosz reminiszcenciákkal; ő is azt kutatja: hogyan lesz az egykor szenvedélyes hősökből, regényes forradalmárokból is kiábrándult, elfásult lélek (Tatjána, 1914; Nyikolszkoj, 1914).

A novelláit fűtő lélektani probléma – érezte maga is – regénybe kívánkozik. Így vállalkozott a befejezett lelkiállapotok felvillantása, a novellák mellet a folyamatok felidézésére, az okok felderítésére – regényekre is; ez magyarázza, hogy bár látszólag kevés és szűkkörű az az életanyag, amelyet regényeibe sűrít, a lelki folyamatok rajzát gazdag tartalommal s precízen telíti meg.

Regényhősei mélyebb, tartalmasabb életre, igazi érzésekre vágynak, a szerelemben, a családban kívánják megtalálni a boldogságot. Illésfalvy Dénes földbirtokos, a Vándormadár (1909) hőse ezt a célt keresi mind a négy nőben, akit az élet elébe sodor; az Egy barátságos ház története (1911) és A préda (1911) szeretni akaró nőalakjai ugyane célt kutatják szerelmeikben, férjeikben. S mindannyian hiába. Iványi, Mikszáth, Bródy, sőt még Thury is hisz az emberi érzésekben, a szerelemben, sőt bizonyos körön belül ebben lelik meg az élet egyetlen megoldási lehetőségét, Lovik nem; ő azt mutatja be, hogy szó sem lehet ilyen megoldásról, hisz maga az életmód, amelyet hősei élnek, napról-napra, fokozatosan, törvényszerűen öli ki érzéseiket, tépi szét érzelmi kapcsolataikat: a szeretetet, a barátságot, a megbecsülést, az érdeklődést is. "Az érzések – döbben rá a Vándormadár hőse –, amelyeket viharnak teremtett az isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik ki az elvek, meggyőződések és akaratok országútját."

Egy új típus bontakozik ki ebből a társadalmi és morális közegből: a belsőleg kiüresedett, érzelmek nélküli, a közöny lelkiállapotába süllyedt emberé. Hanna, A préda tragikus hősnője így fedezi fel borzadva maga körül a külszínére csillogó és boldog, de lényegében üres és szomorú társadalmat: "Pár hétig újra megfigyelte embertársait, elsősorban azokat az asszonyokat, akikkel naponta találkozott, akiknek élete, az átlátszó úri palotákban, ott folyt le szeme előtt... Kezdte megérteni azokat a feszült, idegesen élénk vonásokat, amelyekre egy-egy ellenőrizetlennek vélt pillanatban halálos kimerültség rajzolódott; átlátott a puha arcbőrön, a csillogó selymen; alkotó elemeire {821.} bontotta a közömbös tekinteteket, a nyugodt mozdulatokat, a hidegen csengő szavakat: és romokat, pernyét, hervadt virágokat talált mögöttük. Az egyik asszony mohón szítta cigarettáit, mintha az olcsó papírnak a lelkét akarta volna kiszívni... a másik élesen nevetett a körötte rajzó férfiak bókjain ... a harmadik aggodalmas arccal fésülgette a kisleányait és bágyadtan mosolygott a szentképekre ... a negyedik délelőttöket töltött el a szabónőjénél és este komolyan, ünnepiesen, jéghidegen ült a színházban: – és mindez hazugság volt, mindegyikük el akarta tompítani a benne lobogó érzést, mindegyik le akarta taposni a lelki életét. Az egyik ura csak a vadászatainak élt, a másik helyen az asszony nem tudta elfelejteni első, fiatalkori csalódását, a harmadik asszony egy gépemberhez ment feleségül, egy hideg szervezethez, mely számokat evett és üzletekkel szeretkezett, a negyedik címet vásárolt a pénzén ... Évek során egyebet sem tettek, csak lekicsinyelték, leszerelték a lelki életüket, kioltották a belső világuk lámpásait, és végül cifra bársonyban, puha csipkében ott kuporogtak a fagyos félhomályban."

A regényíró Lovik komoly figyelmet keltett: a Vándormadárért megkapta az Akadémia Péczely-díját, kritikusai "a lelki finomságok" rajzát, az elmélyített "lélektani stúdiumokat" méltányolták. Regényeinek visszhangja még sem volt tartós; intellektuális elmélyülése, pusztán a pszichológiára koncentráló figyelme szokatlanul hatott regényirodalmunkban. Sokan nem is érezték igazi regényírónak, azon műveiben is csak kísérleteket láttak, amelyekkel pedig a húszas, harmincas évek pszichológiai regényeinek virágzását és népszerűségét készítette elő. A Lovik-regények ugyanis nemcsak tematikusan hoztak irodalmunkba új színt; tömör, novellisztikusan összefogott, egysíkú és egyszálú kompozícióikkal, stiláris tisztaságukkal és fegyelmükkel is új utat jelöltek: önálló irányt a társadalmi és a lírai regény sokrétűbb, gazdagabb s egyben szertelenebb irányai között.

Loviknak a közöny lelkiállapotába került hősei rendszerint a szkepszis, a nihilizmus világnézetét vallják magukénak. Megvetik azt a világot, amelyben élnek, idegennek érzik legközelebbi hozzátartozóikat is. Ez a nihilizmus legtöbbjüknél üres, céltalan világmegvetés, kivételnek csak a szenvedélyeikre emlékező Lovik-hősöket tekinthetjük; ezek ha nihilisták is, nihilizmusukat társadalmi indulatok fűtik. Hanna, A préda hősnője oroszos, Dosztojevszkij-hősökre emlékeztető képzelődéssel gondol arra, hogy világát már csak a szenvedés és a megaláztatás kelthetné új életre, "egy nagy lelki csapás, kíméletlen anyagi pusztulás, félelmetes betegség ... tűzeső". Az ilyenfajta kitörések, valamint egyik-másik novellájának a proletariátus, a szegénynép életéről s lázongásairól rajzolt képe azt mutatja, hogy Lovik átlátott a "másik világba" is: a századelő szociális mozgalmaiba (Karácsonyi novella, 1905; Kísértetek, 1905; Feje fölött holló, 1908; Az igazságról, 1911). Mégsem vállalja a morális kritikánál is mélyebb társadalombírálatot, az osztályok közötti ellentmondások feltárását. Ő maga is nihilista, közönyös: magáramaradt hőseiben mintegy önarcképet rajzol. "Az ügyész – írja A szögletben (1913) című novella hőséről – egykoron rajongóan szerette az igazságot ... Ma mindez kiveszett belőle ... Vergődnie kell, az életben való hite megrendült, és ezzel kapcsolatban működésében való bizalma megtörpült, lerongyolódott... És így morzsolódik széjjel, így tűnik el a szürkeségben egy halandó, akinek lelke, gondolkodása magasröptű volt, és aki mégis a tyúkketrecbe került." A kérdés {822.} tehát az: a közönyből hová vezet az út, ha az író – éppúgy mint hősei – a felismert igazságért nem vállalja a harcot?