Az idill keresése

Lovikot eleinte úgy fogadják, mint Mikszáth egyik folytatóját, mint a régi, vidékies, patriarkális Magyarország megírására pályázó fiatalembert. "Felfedeznek – emlékszik vissza Lovik indulására Krúdy – egy különös fiatalembert, bizonyos Lovik nevű pesti ügyvéd Károly nevű fiát, aki olyan jóízű vidéki történeteket írt, mint egy gazdasági praxi és Csehovot meg Turgenyevet juttatja az ember eszébe" (Krúdy Gyula: Írói arcképek, 1957. II. 144.). A Hét is dzsentri-arisztokrata pózban mutatja be: lovának társaságában, amikor az emlékezetes derbyt megnyerte.

Első nagyobb műveivel maga is szolgáltat bizonyos alapot e megítélésekhez. Regényei, A leányvári boszorkány (1904), Az aranypolgár (1908) az ifjú Krúdyhoz hasonló Mikszáth-tanítványnak mutatják; történetei a gyermekkori emlékek és élmények lírai anyagából kibontakozó felvidéki és pesti polgári világot festik anekdotikus kedvvel és könnyedséggel. Enyhe iróniával jellemzi a maradi, vaskalapos német polgáratyákat, s lírai rokonszenvvel festi furfangos diák és aranyos kisasszony figuráit. Elbeszélni-tudása és kompozíciós érzéke a szabolcsi dzsentri agarászatokról szóló kis remekművében, A kertelő agár című (1906) regényében is figyelemre méltó. E regénye egyszersmind azt tanúsítja, hogy nemcsak Mikszáthtól, az oroszoktól is tanult. Stílusának hangulatos, természetfestő elemei Turgenyevre emlékeztetnek, tömörsége, precizitása pedig Csehovra, akit egyébként is mesterei között emleget. "Fegyelmezett agy vezette a fegyelmezett tollat – írja – színes, de pedáns, pontos nyelvezet adta vissza a megjegecesedett gondolatokat. Ilyen röviden csak azok tudnak írni, akik tömérdek papirost szántanak föl s azután a háromnegyedrészét kihúzzák; ilyen egyszerűen csak azok képesek gondolkodni, akik éjjel-nappal dolgoztatják agyukat, hogy széjjellökvén a csillogó következtetések ezreit, végül is ott állapodjanak meg, ahol a közhelyek országa közeledik" (Csehov, A Hét 1904. július 26.).

Lovik kétségtelen iróniával tekint mind a pesti és vidéki életformára, mind pedig az agarászat és a lótenyésztés férfias, "klasszikus" gyönyörűségeibe merülő dzsentri-famíliák életstílusára. Szimpátiája ismét csak azoké a fiataloké – fiatal kisasszonyoké, akik a pénzgyűjtő zsugorisággal s az elfajult, barbár kedvtelésekkel szemben az érzelmek szuverenitását, a függetlenebb gondolkodáshoz való jogot kérik maguknak. Balsai Klárika, a legpatinásabb szabolcsi agarász-család sarja, már nem lát abban semmi hősiességet, ha egy ijedt nyulat vad férfiak és vérebek egyesült erővel leütnek; ellenkezőleg, abban a valakiben fedezi fel hősét, aki vette a bátorságot a megunt hagyományoknak fittyet hányni. "Végre akadt valaki – örül, amikor a családi agarászbecsületet megtépázzák –, aki megdöntse ezt a hiú kártyavárat, {819.} széjjelüssön az értéktelen cserép között, amelyet bálványként imádtak." Csakhogy sem az ő "lázadása", sem a többi Lovik teremtette kisasszonyoké nem igazi, komoly lázadás: nem gondolnak a patriarkális életkeretek széttörésére. Csupán azt szeretnék, ha biztosítottnak és kényelmesnek tetsző életük egyszersmind tartalmasabb, és főképp: érzelmekben gazdagabb lehetne. S ezt a célt valamennyien el is érik; leányos ravaszsággal, makacsul kiküzdött szerelmi házasságban egytől-egyig elnyerik ideáljaikat. E Lovik-regények tehát minden ironikus józanságuk és fölényességük ellenére idillé formalódnak; bennük a régimódi, patriarkális, egyszerű kedvteléseknek hódoló, a természettel egybeforrt, romantikus színezésű életforma nyeri el dicséretét. Az idült különösképpen hangulatossá és kerekdeddé teszik azok a természetfestő képek, amelyekben a Lovik-hősök megjelennek. Különösen A kertelő agár gazdag ilyen természeti idillekben; az őszi agárverseny vagy a téli szánkózás leírásaiban szinte az orosz regényekkel vetekszik.

Mégis, A kertelő agár természetfestéseiben azt érezzük, hogy Lovik nem egyszerűen csak a századközép idilljét festi, erős és szeretetreméltó férfiakkal, s még kedvesebb, csodálatraméltóbb állatokkal. Az agarakban nemcsak az állatot látja, hanem a nemes, kékvérű "uraságokat" is; mintegy groteszk megtestesítőit azoknak az arisztokratikus ambícióknak, amelyeket maga is kedvel, amelyekre mégis oly nagy fölénnyel és szkepszissel néz. "A versenyző ebeket – így kezdődik A kertelő agár – sorjában hozzák ki a városból. Rázós parasztszekeren állanak a fakalickák, benne a reszkető agarak, kinek pokróc, kinek prémes bekecs a mellkasára szíjazva. Éktelenül vonítanak szegények, és egyik lábukról a másikra ugrálnak. Amikor kiszedik őket a szalmából, hogy egyet járjanak a tarlókon, szomorú képet mutatnak: vércseszemük ijedten pislog, s tisztán lehet látni, amint a fázós bőr jobbra-balra szalad a ledolgozott bordákon." Ez a természetfestésbe rejtett szkepszis jelzi legjobban, hogy Lovik szemében az idill is csak álarc; mögötte az élet kegyetlenebb, üresebb képét fedezi fel.