A Tantalus

A Vasárnapi Ujságba és az Ország-Világba írt első novellák után két regényt ad ki. Az aranyhajú asszony (1880) még a franciás romantika sablonjai szerint íródott, a Köd (1882) már nem; e regényben egyformán tükröződnek azok a kritikai szempontok, melyek a dzsentri helyzetével kapcsolatos publicisztikai vitákban felmerültek, s az illúziók. Tar Iván, a regény főhőse a "jó földesúr" romantikus változata. Ellenlábasa, Baán Viktor viszont a züllött dzsentri, a "fölösleges ember" típusának magyar variációja.

Valódi, művészi újat novelláival hoz, melyekből – ellentétben a kor termékeny novellaíróival – évente kettőt-hármat ha megír, azokkal viszont komoly feltűnést kelt. Midőn e novellák kötetbe gyűjtve, Tantalus címmel megjelennek (1886), ez éppen olyan kiugró irodalmi esemény, mint nem sokkal korábban Mikszáth, Bródy Sándor első novelláskötetének megjelenése.

A visszhang rendkívül vegyes. A konzervatív kritika kinevezi Gozsdut "irodalmi munkavezetőnek". S éppen azt gáncsolja, ami a kötet legnagyobb újsága: filozofikus-lélektani karakterét. "Aki csak felületesen ismeri a magyar természetet – jelenti ki a Budapesti Szemle kritikusa – tudja, hogy a reflectáló hajlam, az önmaga fölé emelkedés, magának és sorsának philosophikus fölfogása hiányzik belőle. Meglehet, s bizonyára meg is van egyesekben, de nincs meg a fajban." Az irodalmi "ellenzék" viszont ujjong, Reviczky és Mikszáth gratulál, Justh – naplója tanúsítja – rögtön "nagy művész és rendkívüli gondolkodóként" ajánlja francia barátainak. A "kövér Szana" pedig a nyolcvanas évek új elbeszélőiről szóló művében (Újabb elbeszélők, 1889) tárgyilagosan szögezi le: "Gozsdu elbeszélései nemegyszer erős színekkel festik a modern eszmék küzdelmét a régi traditiókhoz csökönyösen ragaszkodó magyar társadalomban. Gozsdu sohasem dolgozik mélyebben fekvő gondolat nélkül s minden novellája vet föl valamilyen érdekes társadalmi kérdést, mely gondolkodóba ejti s eszmélődésre indítja az olvasót."

Az értékelés szélsőségei is jelzik: a Tantalus igazán mélyreható lázadás a romantikus "beszéllyel" és az anekdotizmussal szemben. Gozsdu újsága nemcsak abban rejlik, hogy, mint a naturalisták, a társadalom perifériájáról, a nyomor mélységeiből meríti novelláinak hőseit. A jelenségeknek– a karrierek és jellemek kettétörésének, az ambíciók elpusztulásának, az emberek magányosságának, romlottságának és nyomorúságának – a mélyére akar világítani, meg akarja mutatni az okokat, törvényszerűségeket. A legtöbb novella "fejlődés-{833.}rajz", egy-egy karrier története, melyből hősei sorsának, világnézetének analízisét adja. Az alaprajza szinte mindegyiknek azonos: fiatalkori hit vagy cél – találkozás a világgal, az emberekkel, konkrétan a fővárosi vagy vidéki magyar társadalom viszonyaival – s végül a kiábrándulás, magány vagy erkölcsi korrumpálódás. Ez történik Ordas Gidával, az "étlen farkassal", akiben a legmeztelenebbül van benne a liberális kor szabadversenyes, törtető ambíciója: "Én nemcsak megélni, de élvezni akartam" (Tantalus, 1884). Ordas vagyontalan, lezüllött dzsentrisarj; Kanuth Lőrinc gróf gazdag oligarcha. De őt is ugyanaz a tantalusi hév fűti; mindent magának megszerezni, mindent magának habzsolni; s ugyanúgy kiég, morálisan beszámíthatatlan lesz, mint amaz (Nirvana, 1885).

Pusztulás, magány a sorsa a társadalommegváltóknak is: Pakaszky Pálnak, a becsületes megyei hivatalnoknak s Jávor Bálintnak, a filozófus tanítónak, aki Büchnert és Darwint hirdet, szemben a papi s világi hatalmasságok véleményével (Egy falusi mizantróp, 1884; Egy néma apostol 1886). Diniszin Péter, a szerb omladinista, titkos összeesküvő, miután megismerte a szabadság eszméjéből üzletet csináló szerb burzsoáziát s a népet, az alvó oroszlánt, amely "szamárnak bizonyult", következőképpen foglalja össze kiábrándulását: "Éppen harminchét éves vagyok. Complett. Már nem is fogok hozzá. Minek? A nyár elmúlt. Ami ősszel virít nem sokat ér. Nem tönkrement embernek való a szerelem. Mostmár csak kenyér kell! Aztán az igazat megvallva, minek szaporítsam a phantasztákat? Mert hát be kell látnom, hogy sok van bennem a phantasztákból. Én őszinte ember vagyok. Hiszem, sőt meg vagyok győződve, hogy más körülmények között hős lett volna belőlem, valami nagyszerű mártír – de mikor az embernek nincsen hozzá tárgya – mikor az ember nagy eszméknek akar élni és nincs mire alkalmazni! Mikor minden, ami az embert körülveszi, olyan végtelenül törpe – semmi! Ezt persze fiatal korában nem látja be az ember" (A mártír, 1886).

A mód, ahogy Gozsdu előadja hősei történetét – egy keretes elbeszélésben velük beszélteti el – igen alkalmas arra, hogy nyomon kövesse tudati és érzelmi reflexióikat. S ezekből nemcsak magukat az eseményeket, a sorsfordulatokat ismerjük meg, hanem megtudjuk azt is, hogyan gondolkodnak sorsuk okairól, törvényszerűségeiről. Nem is annyira a hasonló sors, hanem inkább a hasonló gondolkodás mutatja meg, hogy a Tantalus "alakjai gyakran egymás képére ütött atyafiak". Gondolkodásuknak, világnézetüknek közös vonása, hogy valamennyien hisznek a "biológiai elvben", abban a darwini-Herbert Spencer-i teóriában, hogy a természet törvényei a társadalomban is direkt módon érvényesülnek; hogy itt is, mint a természetben, küzdelem folyik a létért.Valamennyien úgy érzik, hogy egyéni sorsukat az a törvényszerűség határozza meg, amely szerint az erősebb legyőzi a gyöngét. Átélik – mint Jávor Bálint, az Egy néma apostol (1886) főhőse – e probléma szociális vonatkozásait is: "A gyöngébbeket szegényeknek, a gazdagokat erőseknek nevezitek. Két óriási tábor áll ma egymással szemben. Egyik, amely lop, rabol, öl, mert éhes; a másik pedig ,kenyér-elégségben' kövéren hirdeti, hogy a lopás, rablás, gyilkosság bűn, melyet nemcsak az uralkodó nevében működő rabtartó bíróságok, de a másvilágon, a 'fellegek felett' trónoló örök bíró is büntet." De még inkább átélik 'a faji', biológiai determinánsokat, annak jelentőségét, hogy természettől kapott tulajdonságok – tehetség, fizikai és idegerő, {834.} alkalmazkodó képesség, egyszóval a biológiai "értékesség" – mekkora súllyal esik latba. Szemléletük szociális elemeit rendszerint elfedi a biológiai, "faji" determinánsok hangsúlyozása. S ezzel függ össze, hogy pesszimisztikusan szemlélik az emberiség fejlődését, rendszerint az az érzésük, "hogy a szekér kerekei egyhelyben forognak anélkül, hogy előre mennének". S csak nagyon ritkán, bizonytalan érzésekkel kiáltanak fel: "Majd a jövő!"

Gozsdu világnézete: a darwinizmus alapelvein nyugvó, determinista, pesszimista világnézet. A darwinizmus egykori vitája során Marx (A Kugelmannhoz írott levélben) s Engels (A természet dialektikájában) elismerik a párhuzam jogosultságát a tőkés szabadverseny, a liberalizmus megnyilvánulásai, valamint a természetben lezajló "struggle for life" közt. Gozsdu társadalomrajza is – mint a korszak többi, biologikus elveket valló írójáé, Zoláé vagy Bródyé – realisztikus. A novelláiban megragadott típusok, konfliktusok a magyar liberalizmusban lezajló kenyérharc – a korrupciók, a dzsentri degradálódása, a szociális nyomorúság – "élethű tükörcserepei. De a darwinizmus alapján álló társadalommagyarázatnak – s ennek veszélyére a Langéval, Dühringgel való polémia során Marx és Engels szintén rámutatnak – vannak hamis, félrevivő oldalai is. Ezzel kapcsolatos valamennyi Gozsdu-hős problematikájában a "hamis tudat" konzekvens megjelenése. Ez a "hamis tudat" a forrása a valamennyiükben benne csírázó rezignációnak, megalkuvásnak, sőt néha a dekadenciának is. Ez a magyarázata annak, hogy Gozsdu oly erőteljes, kritikai realista tendenciákat sűrítő Tantalusának van egy irracionális, "szecesszionista" oldala is. S ez utóbbi az elkövetkező évek során egyre inkább előtérbe nyomul.