Fehértemplomi magányossága

Gozsdu két évet tölt a Függetlenségnél. S két év után kilép, mivel nem ért egyet a lap egyre hangosabb antiszemita kirohanásaival. De ellenzéki politikai ambícióiról még nem mond le, s 1883-ban, Hentaller Lajossal, Inczédi Lászlóval és Bogdányi Mórral együtt, új, Tisza-ellenes lapot alapít. A lap, a Magyar Újság, egyike a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján sűrűn keletkező, kérész-életű, polgári ellenzéki lapalakulásoknak. Éppen úgy, mint a "radikális" Havi Szemle, Magyar Szemle és Új Nemzedék: a Tisza Kálmán-féle nemesi szabadelvűséggel szemben polgári liberalizmust sürget, a nemesség elsőbbsége helyébe pedig polgári vezetést. Visszhangtalanságuk, bukásuk azonban jelzi: a korszak polgári emancipációs törekvései még elszigeteltek. Gozsdunak is, társaival együtt, hamar elmegy a kedve a lapcsinálástól. Kénytelen-kelletlen ismét a jogi pályán keresi a napi megélhetést. S midőn kedvező állást kínálnak neki, alügyészi tisztet, Pestet is elhagyja. 1885-ben Fehértemplomba költözik, ebbe a kies fekvésű, Temes vidéki kisvárosba.

A főváros, az újságírás forgataga után a vidéki csönd: alkalom a meditációra, a művészi elmélyülésre. Kötetének, a Tantalusnak összeállításához is ekkor fog hozzá. S új témák kidolgozásába kezd. Mindinkább letisztulnak művészi nézetei. Felfogásának egyik lényeges, a realista íróra valló vonása annak hangsúlyozása, hogy "használnunk kellene valami módon". De mind kevésbé elégszik meg a puszta filozofálással, aggályosan, kedvenc orosz íróit {835.} szem előtt tartva, keresi a minél tökéletesebb művészi realizálás módozatait. "Ne vedd rossz néven a megjegyzéseimet – írja egyik levelében, Justh hozzá küldött elbeszélését, a Taedium vitaet bírálva –, de én igen magas mértékkel mértem az elbeszélést, s ma az artistikus kérdés igen fontos, majdnem olyan fontos, mint a megoldandó kérdés" (Levél Justh Zsigmondhoz; Fehértemplom, 1887. június 5.).

Ekkor mélyül el az a művészi képessége, hogy filozófiai gondolatoknak érzékletes, képszerű kifejezésformát adjon. Rendszerint sikerül megtalálnia a novella alapkonfliktusát összefoglaló, szimbolikusan felnagyító képet. A társadalomban folyó küzdelem érzékletes, művészi megjelenítési módját leginkább egy-egy természetből merített hasonlatban, költői képben leli meg. Így lesz a "madárpanasz", "az anyja után síró őzgida", a "károgó varjúcsapat" képe, "a vándormadarak húzásának fütyülő zenéje, a pásztorkutyák nyafogó ugatása, a füvet kereső nyájak kolompjának csengő-bongó hangja": kísérőzenéje a novellahősök melankolikus, panaszos, pesszimisztikus lelkiállapotának. Kétségtelen, hogy Gozsdu természetérzésére s természetfestésének módjára hatott Turgenyev. De mégsem azonos vele: Turgenyev természetérzése harmonikusabb, míg Gozsduban mind több az ideges, diszharmonikus elem. Küzdelem és lázongás sűrűsödik képeibe, nem csupán melankólia és szemlélődés; s megszólal benne a kifáradás, a menekülés hangja.

Az elmélyült, bensőséges természeti képek, a bennük rejlő hűséges couleur locale-hangulattal, telítik Gozsdu elbeszéléseit, s egyre teljesebb atmoszferikus értéket biztosítanak. A novellák természeti hátterei: a karánsebesi hegyvidék, az alibunári mocsarak, a delibláti homok s a végtelenbe nyúló bánáti szántóföldek perspektívája és szín-valőrjei mind finomabban, artisztikusabban szívódnak fel bennük. S Gozsdu "életképei", a vidéki interieurökről festett vásznai is elsősorban lenyűgöző atmoszférájukkal hatnak. A vidéki dzsentri-kaszinó népe a Nemes rozsdában (1886), a pusztuló arisztokrata kastély és park levegője az Arany füstben (1886) s a fülledt vidéki úri társaság rajza az Aranypávában (1887) megérdemlik azt a méltatást, amit pár év múlva, az egyik jóbarát, Méray Horváth Károly írt róluk A Hétben: "A kristályokban rejlő tűz, az nem mesterkélt csillámlás volt, hanem hamisítatlan, klímánkbeli napvilág sugarainak egy-egy csillogó kévéje. Igazi, bánáti bővilágosságú kolorit áradt belőlök, egy-egy éclaire-jével a mély pozitív filozófiának, egy egész társadalmi réteg színeit játszva" (Gozsdu Elek, A Hét 1893. február 26.). Gozsdu realizmusa, emberábrázoló képessége ezekben a novellákban mutatkozik meg a legművészibben. Alakjaiból eltűnik a filozofikus monologizálással együttjáró egyhangúság, tömören, könnyeden, plasztikusan testesítenek meg egy-egy bánáti típust.

A fehértemplomi korszak természet- s emberközelségének van még egy új, fontos mozzanata. Gozsdu maga említi, hogy munkája végeztével kiült a járásbíróság előtti kis ligetbe, a padra s beszélgetett arra járó, ügyes-bajos dolgukat, panaszaikat előadó emberekkel: egyszerű parasztokkal, piacozó asszonyokkal, játszadozó gyerekekkel. Egyik novellája, A nádsíp (1888) éppen ezt a szituációt örökíti meg: az író és egy féleszű, sztoikus szerb csavargó párbeszédét. S gyakran, ha belefáradt a munkába, emberekbe – Kiss József, a gyakori vadászcimbora visszaemlékezése szerint – "fogta vadászfegyverét, vagy ment cserkészni, vagy megvonult lesbe valami orvvadász cimborával, {836.} nem is a vad, mint inkább a vadásztárs kedvéért". Nemcsak a természethez kerül közelebb így, hanem a szegény, nyomorgó néphez is. Darwinizmusának szociális érzékenysége most különösen élesen, fájón reagál bizonyos tapasztalatokra. Öreg, nyolcvan esztendős temetőcsőszre bukkan, akinek hirtelen föltörő panaszában a negyvennyolc óta folyton kisemmizett nép jajkiáltása szólal meg. A róla írt novella, az Ultima ratio (1886) egyike Gozsdu legmélyebb, legművészibb írásainak. Egy kis karcolata, A philantroph (1887) pedig élénk, határozott vonásokkal vázolja föl a fényűző kastélyok mellett lapuló falvak kietlen szegénységét.