Gozsdu és a szecesszió

A fehértemplomi tartózkodás utolsó évében írt néhány novella Gozsdu realizmusának mélyüléséről, művészi gazdagodásáról ad jelet. Kezdete lehetne ez a tájékozódás egy új, egyértelműen realista korszaknak. De ehelyett csupán egy záróakkord lesz, ami után egészen más irányú, s egyre határozatlanabb tájékozódás következik. 1888–1889: félreérthetetlen törés Gozsdu művészi pályáján, mely után sohasem tud többé magához térni s a megkezdett színvonalon dolgozni. A törés, megtorpanás szorosan összefügg egyéni pályája alakulásával. 1887-ben még egyszer megkísérli, hogy kitörjön szűkös egzisztenciális viszonyai közül: a parlamenti választások során, függetlenségi párti listán képviselőjelöltnek lép fel a fehértemplomi kerületben. De ami sikerül Mikszáthnak, neki nem. Megbukik, s ez amúgy is nyomott kedélyét tovább rontja. A maga egyéni karrierjének sikertelenségében az egész polgári, ellenzéki politikai aspiráció kudarcát látja. Ősszel elhagyja Fehértemplomot, ismét Pestre költözik, az ott tapasztalt viszonyok sem tudják többé felrázni. A választási vereség után az ellenzék dezorganizált. Íróbarátaival – Mikszáthtal, Méray Horváth Károllyal – sem találja meg a régi hangot. Ambrussal érti meg magát legjobban, de ez csak szkepszisét növeli, nem tudja visszaadni korábbi határozottságát. Meg is nősült időközben, felesége élni vágyó, feltűnő szépségű görög-zsidó származású asszony, az "aranypáva" típus, akit novellájában oly érzékletesen írt meg. S már negyven éves: nincs ereje célok után futni, bohém terveket kovácsolni. Beteljesedik rajta hősei sorsa, végképp lemond írói terveiről. Ismét hivatalt vállal, először Karánsebesen, majd 1892-től Temesvárott, ahonnan el sem mozdul többé. Mindinkább visszavonul munkájába, fokozatosan halad előre a hivatali ranglétra fokozatain, 1900 körül már királyi főügyész, méltóságos úr. Az egykor nemzedéke legjobb tehetségei közé számító írónak, a köznapi élet küzdelmeibe, céljaiba merülten, mintha a tehetsége is kiapadt volna; amit ír, egyre vértelenebb.

A művészethez, irodalomhoz való megváltozott viszonyát Kiss József jellemzi legjobban: "Foglalkozott szépművészeti tanulmányokkal, gyűjtött drága kiadványokat, képeket, műtárgyakat, előkelő ízléssel és tudással. Nagy ismerője a renaissance kornak, egy kicsit maga is renaissance ember, tele tűzzel, szenvedéllyel. Írni azonban már nem ír többé. Húsz év alatt mindössze három-négy apró novellettet vetett papírra és ezek nagy időközökben A Hétben láttak napvilágot. A Hét alkotta az egyetlen kapcsolatot közte és az irodalom között."

{837.} A ritkán megjelenő írások azonban történeti szempontból fontosak, élesen mutatják a magyar szecesszió kialakulásának belső rugóit, természetét. Az első írás, amely a világnézeti válságról, Gozsdunak a darwinizmus, a materializmus útjáról való letéréséről hírt ad, még 1889-ből való. A novella – Una poenitentia a címe – a "konvertita" élmény lírai feldolgozása; az éneklő apácák szuggesztiója hirtelen a vallásos rajongás érzelemhullámát kelti fel az íróban. Ez a felbuzdulás azonban nem jelenti azt, hogy Gozsdu vallásos lesz; Justh, aki éppen ebben az időben lel meg egy "pozitív filozófiát", világosan látja, hogy barátja a "káprázatokba" esett bele, a szkepszis, a nihil örvényébe. "Egyáltalán – jegyzi fel róla naplójában – il n' a plus son opinion presque sur rien. Ing jobbra-balra, nem meri kimondani véleményét s azt sem meri bevallani, hogy nem bízik a véleményében." Baudelaire-t, akit régóta ismer, most érti meg s éli át igazán: vallásosságát és sátánosságát, vonzalmat a rút s hódolatát a szép iránt. Egész világnézetének találó kifejezője Baudelaire "érzelmi ambivalenciája". Baudelaire nyit neki ablakot még távolabbi "tájak" felé. Ruskin esztétizmusával, a preraffaeliták szép iránti imádatával telik el, Whistler és Böcklin festészetéért rajong. Bécsbe kétszer is felutazik a szecessziós kiállításra, Velencében a renaissance emlékeit csodálja. Az esztétizáló hevület néha egy-egy novellában csapódik ki: Hangulatok a Szaharában, 1891; Ének a zenéről, 1898; Piros zászló a temetőben, 1907; majd egy drámában, A félistenben (1908), melynek renaissance művész, Verocchio a hőse. S mintegy kiegészítéseként az esztétizálásnak, menekülésének van még egy iránya. Az egykori realista lázongás élettelen pszichologizálásban csillapul (Eliz, 1892; Magdolna, 1895; Gritti, 1898; Czeczil, 1905). Társadalombírálata a tolsztojánizmus morálfilozófiájában feneklik meg, élettől meghurcolt hősei valamennyien úgy viselik a sors által reájuk mért csapásokat, mint vezeklők, mint a "ne állj ellent a gonosznak" hittételének, a "szenvedők vallásának" apostolai (Őszi eső, 1892; Országúton, 1905; Mea culpa, 1905).