A lassan érő novellista

Iványi irodalomszemlélete történelemfilozófiai és társadalmi nézeteivel szoros összefüggésben fejlődik. S ezzel függnek össze azok a speciális ellentmondások, amelyek nemzedékének realisztikus irányba fejlődő pályatársai közül jóformán egyedül reá jellemzőek. S az ellentmondások megoldásának módja, iránya – A püspök atyafiságának művészi tendenciája és formája – ugyancsak sok szempontból kivételesnek mondható.

A hetvenes és nyolcvanas évek fiatal prózaírói – ez törvényszerűen ismétlődő jelenség – valamennyien a romantika irodalomszemléletéből indulnak {841.} ki. Pályájukon az első fordulatot az jelenti, amikor szembefordulnak a romantikával. Így van ez Iványinál is. Első elbeszélésköteteinek (Rajzok és elbeszélések, 1879; Tarka lapok, 1881) jellemzője: a romantikus rekvizítumok naiv, szinte sablonosnak tetsző használata. A romantikához való kötöttséget jelzi már maga az elbeszélő forma, az érdekes, kalandos cselekményt előtérbe állító, s minden jellemrajzot, pszichológiai igazságot nélkülöző "beszély"-forma. Hősei arisztokraták, mellékalakjai naivul bemutatott pórok, cselédek, nevelők. A háttér: a kulisszaszerűen felrajzolt, teátrális történelem; ráismerési, bosszúállási, vérpadi és egyéb romantikus szituációk váltják egymást: Pór és nemes, 1875; Az ördögszekér, 1875; Vihar alatt, 1877; Az elveszett paradicsom, 1879; Anya és leánya, 1881. S ez a romantikus szemlélet jellemzi álnéven írt első regényét, A cárnőt (1883) is. A 18. századi Oroszország társadalmi viszonyainak, cári udvarának színezése, Erzsébet cárnő s az egzotikus testőrkapitány, Rűgen Wladimír szerelmi kapcsolatának motivációja: mindenütt a romantikusra vallanak.

A romantikus Iványira azonban egyáltalán nem az arisztokrácia, a nemesi erények eszményítése, az alacsonyabbrendű emberek sorsának patriarkális fölényességgel vagy sajnálkozással való szemlélete, s az érzelmi világ biedermeier kisszerűsége jellemző; a romantikának egy forradalmibb irányát igyekszik folytatni.

Elbeszéléseinek témáját általában a francia történelemből meríti, mégpedig előszeretettel fordul a nagy francia forradalom és a párizsi kommün eseményeihez. Kétségtelen, hogy a francia romantikus történetírók s Victor Hugo regényeinek forradalmi romantikus lapjai hívják fel figyelmét a jakobinus diktatúrára mint eszményei realizációjára. "Mi az a kilencvenhárom? – kiált fel a Pór és nemes bevezetésében. Egy rettenetes vihar, hol a nép haragja a mennydörgés, a népítélet a villámcsattogás, egy vízió, melytől elsápad a bíbor s elhalványul a korona ragyogása, egy borzalommal teljes káosz, melyből az emberiség harmóniája ragyog elő ... Egy megváltói pillanat, melyben a szabadság kerubja oda leheli a fölemelt rabszolga arcára az emberi méltóság fényét, s letörli a félistenek homlokáról a rang hiú ragyogványait" (Bihar 1875. május 11.). Elbeszéléseinek cselekménye mindig a zsarnok bukásával, az erőszak vereségével végződik s a népjogokat, a szabadság gondolatát, s az emberek egyenlőségét legtisztábban mutató természetes érzelmek, szenvedélyek diadalát dokumentálja.

Ez a forradalmi romantikus szemlélet eredményezi, hogy Iványi igazi hősei: plebejusi származású forradalmárok, mint a fiatal Mirecourt, a kertész fia, a convent tagja, az 1793-as események egyik hőse (Pór és nemes) és Zátonyi Olivér, a párizsi kommün "magyar kommunistája", aki a francia proletárforradalom idején "egészen abba a légkörbe jutott, mely hatalmasan lüktető rajongásának, merész vérmérsékletének, nyugtalan képzelődéseinek s reményeinek teljesen megfelelt" (Anya és leánya, 1881). A romantikus politikai eszmények magasrendű erkölcsi tulajdonságokkal párosulnak: a hűség, a bátorság, a következetesség, az intenzív érzelmi élet, a szenvedélyes szerelem képessége ezen hősök természetes tartozéka. S ennek a romantikus idealizmusnak a megtestesítői Iványi nőalakjai, akik mintegy a magánélet szférájában képviselik ugyanezeket az erkölcsi erényeket. Rendszerint azok a nemes kisasszonyok, akikbe a plebejusi hősök szerelmesek lesznek; az arisztokrata {842.} sarjadék Eliz vagy Margit, a kisváros alpári világában idegen, "regényes szerelemre" termett zongoratanárnője.

Iványi következő két novellás kötetét (Egy könyv, 1883; Tárczák, 1888) a romantikával való szembefordulás, s a realizmus programjának vállalása jellemzi. A kötet egyik kritikusa elégedetten állapítja meg, hogy a romantikus népieskedés mindent elözönlő divatja idején "Iványi Ödön nem népies ... a fiatal író nem úszik az áramlattal, hanem próbálkozik a maga lábán járva önálló irányba haladni ... Alig olvas az ember egy-két lapot, mindjárt észreveszi hogy az író leghőbb törekvése: lefesteni az életet úgy, amint van" (Jancsó Benedek: Két fiatal elbeszélő, FővL 1883. október 10.). Iványinak a valóságos a reális élet felé fordulását két mozzanat jelöli különösképpen. Fölfedezi a kisváros, a magyar vidéki társadalom jellegzetes atmoszféráját s alakjait; a birtokát elherdáló dzsentrit, az újgazdag, bornírt kisvárosi polgárt s a kisembereket. Ebben a vonatkozásban azonban nem tekinthető újítónak, nagyjából azon a nyomon jár, amelyet a nyolcvanas évek erőteljesebb emberábrázoló készséggel és kiforrottabb stílussal rendelkező realistái: Tolnai, Mikszáth, Petelei törnek. Hozzájuk hasonlóan igyekszik szatirikus hangnemben jellemezni a viszonyokat és a figurákat, melyeket ábrázol; megpróbál hősei tetteinek mélyebb pszichológiai motivációt adni, a bonyodalmakat az emberben rejlő tényezőkkel megokolni. S mindezek a készségek, ha nem is kirobbanó formában, de fokozatosan fejlődnek, s köteteiben akad jó néhány, a kor realista novellisztikájának színvonalán álló maradandóbb értékű elbeszélés: Rossz kezdet, gonosz vég, 1883; Az új főkötő, 1883; A hazatért, 1883; A jégeső, 1888; Fonnyadás, 1888; Amputacio cruris, 1888. Iványi azonban, a való élethez közeledve, korának realisztikus ábrázolásmódját elsajátítva sem szakít igazán a romantikával. Bizonyos külsőségekkel, rekvizítumokkal igen, de ami romanticizmusának a lényegét jelentette: eszményeivel nem. A realizmus számára azt jelenti, hogy azokat az ideálokat, társadalmi és erkölcsi eszményeket, melyeket magáénak érez: a realitással szembesíti.

"Iványinak – veszi észre Jancsó Benedek ( Iványinak ez a jóhiszemű, de politikailag később teljesen retrográddá váló bírálója) – e tárcák írásában sugalmazója a való élet volt, s ez magyarázza meg határozott és nemes realizmusát. De előtte az élet tényei, nemcsak mint puszta sivár tények tűnnek fel, hanem mint képei ama bensőbb eszmei valaminek, mi a dolgok mögött állva, azoknak lényegét, igazi alapját képezi. Ez okozza, hogy a valóság tényeinek nemcsak leírójává, hanem költői magyarázójává is lesz ... Észlelő, megfigyelő, de nem riporter, hanem magyarázó és ítélő. Az aprólékos vonásokat nemcsak azért figyeli meg, hogy hű legyen, hanem velük segítsen megmagyarázni a tények mögött álló eszmei tartalmat."

Művészetének ez a sajátossága magasabb művészi szinten, határozott koncepcióval jelenik meg regényében, amely nemzedéke legjobb tagjainak sorába emelte.