A szenvedélyek iskolája

A püspök atyafisága először az Alföldben jelent meg folytatásokban (1888), majd hamarosan könyv formájában is (1889).

{843.} E regényt – Iványi társadalomkritikai koncepciójának félreértése, leszűkítése nélkül, vagyis nagyjából úgy, mint tette néhány egykorú bírálója is

–nem tekinthetjük kritikai realista regénynek; nem foghatjuk fel úgy, mint a nyolcvanas évek dzsentri-kritikájának egyik láncszemét s a magyar közéleti viszonyok tükrét; az egyoldalúság veszélye nélkül nem mondhatjuk, hogy Iványi a második kötetben feladja a széleskörű társadalomkritika igényét s hősének közéleti tevékenysége helyett mindinkább magánviszonyait ábrázolja.

A dzsentri züllésének, a közéleti viszonyok korrumpálódásának az ábrázolása természetesen tárgya a regénynek. Kérdés azonban, milyen szempontból jellemzi és bírálja Iványi kora dzsentrijét és közéleti viszonyait? Nyilvánvaló, hogy eltérően a nyolcvanas évek realista novellistáitól, akik általában a betegség, a társadalmi bajok kórtüneteit állapítják meg, de a megoldás, az orvoslás módozatáról alig van elképzelésük, Iványinak világos koncepciója van ez utóbbira is. Petelei korán rezignálódik, Gozsdu és Bródy a nihil világnézetének megigézettje lesz, Mikszáth és Ambrus dezilluzionált józanná válik; bármerre tekintsenek, nem látnak az életben valódi hősöket. Iványit az különbözteti meg tőlük, hogy a romantizált hősökben s eszményeiben való hitét mindvégig megőrzi s regényébe is törekszik átmenteni.

Abban a korban, amikor egy egész fölnövekvő új generáció egyetlen igazi hőst sem képes a valóságban fölismerni, Iványi A püspök atyafisága koncepcióját a való életből ellesett s azzal szembesített hősök galériájára építi. Regényének főalakja, Bacsó Kanut, az egykor gazdag, de elszegényedett nemes család sarja, a közéleti pályán kíván érvényesülni s nevének rangot szerezni. Sorozatos sikereinek lehetünk tanúi: a regény kezdetén államtitkárrá nevezik ki, tanúi vagyunk nagyszerű parlamenti szereplésének, majd fényes miniszteri pályafutásának. Bacsó Kanut a tehetetlen és szószátyár képviselő-és minisztertársak között a munka, az alkotóképesség szellemét testesíti meg. Olyan államférfi ő, akiről a felvilágosult állambölcsészek mint a polgári demokrácia, a jogegyenlőség és a munka bajnokáról álmodoztak. Bacsó Kanut mégsem egyszerű epigon másolata az elődök által teremtett hősöknek, mert Iványi új viszonyok között mutatja be, megütközteti a megvalósult – Magyarországon megvalósult – polgári társadalom viszonyaival.

A regény főkérdése: vajon Bacsó Kanut, ez a kiváló államférfi, ki tudja-e fejteni összes kvalitásait, meg tudja-e valósítani eszményeit a közéleti munkálkodásnak azon a terepén, amely nyitva áll előtte. Az író válasza a határozott és sokrétűen dokumentált nem. Bacsó Kanut egyre jobban belebonyolódik azokba a társadalmi, gazdasági és politikai viszonylatokba, amelyek között működnie kell, s egyre inkább kénytelen feladni önmagát, azt az erkölcsi egyéniséget, amelyet tehetségével és ideáljaival megtestesít. Kiterjedt erdélyi rokonságának, a lezüllött Bacsó-famíliának életprogramja az élősdiség; még a váradi püspököt, a család leggazdagabb s legtekintélyesebb tagját is tönkreteszik. Erre épp abban a pillanatban derül fény, amikor Bacsó Kanut államtitkárrá lesz; egy nagyszerűen felépített körképből szerezhetünk benyomást a vidéki dzsentri élősdiség természetéről, típusairól. Ez a família, a püspök halálával, Bacsó Kanutra veti rá magát, ő pedig éppen azért, mert a közélet terén szerepel, nem lehet közömbös azzal a névvel szemben, amelyet visel; elveivel ellentétben, kénytelen a família viselt dolgait takargatni, s élősdiségét a maga {844.} erszényéből táplálni. Íme, az első hazugság, amelyre Bacsó Kanut, önmagát megtagadva rákényszerül. S az első hazugság vonja maga után a többit: ahelyett, hogy megszakítaná kapcsolatait a korrumpáló pénzügyi körökkel (tőzsdével és bankárokkal), kénytelen azokat még szorosabbra fűzni, magánéletét is gazdasági érdekeinek (vagyis kényszerűségeinek) alárendelni. S ez a kapcsolat lavinaként zúdítja rá a legnagyobb közéleti mocskot, ami a puritán erkölcsöt, tisztakezűséget hirdető minisztert érheti. A rokonság – s annak mefisztofeleszi szelleme, Bacsó Fülöp, a püspöki kasznár, aki a püspök tönkretételéért is elsősorban felelős volt – az ő nevében köt tisztátalan, korrupt üzleteket, fogad el százezres megvesztegetési összegeket bécsi nagyvállalkozóktól, s teszi ki a főhőst az erkölcsi lehetetlenülés veszélyének. S vajon felelős-e mindezért Bacsó Kanut? Föltétlenül. Míg korábban kényesen utasít vissza Bacsó Fülöptől egy kétes eredetű pénzösszeget, később, amikor egyre inkább belebonyolódik anyagi nehézségekbe, már nem érdeklődik a kölcsönkapott pénzek eredete felől. Nem akar tudni arról a fertőről, amelyet e pénzek mögött sejt.

Iványi azonban nem azért vázolja fel Bacsó Kanut közéleti szereplésének csődjét, hogy elbuktassa; ellenkezőleg, meg szeretné mutatni a kiutat, amely a társadalomnak ezt a kétségtelenül legértékesebb, alkotóerővel és tehetséggel bíró elemét megmenthetné. Ha tehát nem fejtheti ki kvalitásait az adott közéleti viszonyok között, akkor hol és hogyan őrizheti meg önmagát? Bacsó nem az egyetlen hősi karaktere a regénynek, mellette a nyolcvanas évek elejének három jellegzetes hőstípusát vonultatja fel Iványi, akik mintegy azokat a lehetőségeket villantják fel, amelyek között Bacsó Kanut választhat. A parlamentben, a közélet terén ott áll mellette Apostol Máté, az ellenzék vezére, a polgári közéleti morál megtestesítője, aki tudja, hogy a polgári demokrácia és szabadság elveit csakis ellenzéki pozícióból lehet már következetesen képviselni. S éppen ezért maga-magát anakronisztikus alaknak érzi, aki már nem lelheti helyét a polgári társadalom reáliái között. "Az erkölcs javítás hálátlan munkája fejében – vallja keserűen – elég gúnyt kell úgy is elszenvednem. Ma semmi sem olyan komikus, mint erkölcsösnek lenni." A hősiesség egy másik lehetősége az a magatartás, amelyet Bacsó Péter, az anarchista-szocialista forradalmár választott. Ő kívül helyezi magát a polgári társadalom összes kötelékein, magányos különcként éli életét. Iványi idegenszerű elemnek mutatja be, érzékelteti magasrendű erkölcsi tisztaságát, önzetlenségét, s egyben azt, hogy a hősiségnek ez a fajtája még nem lehetséges. "Ő is – állapítja meg róla –, ... kétségbeesve és magánkívül, amiatt, hogy szavai pusztába hangzanak: megátkozta korát. De még ebben a dühös elragadtatásban is bízott abban, hogy eljön majd a jobb kor." S Bacsó Péter alakját még élesebbé, félreérthetetlenebbé teszi egy kontraszt-figura: Kengyel Valér, egy fiatal zsurnaliszta alakja, aki a szocializmus igéit nem őszintén hangoztatja, akinek "gyűlölködése egészen szubjektív, magángyűlölet volt", s aki rögtön megbékülne a fennálló társadalmi renddel, mihelyt sikerülne a kiváltságosak közé felkapaszkodnia. Iványi – ellentétben kora egyes realistáival – különbséget tud tenni szocialista és karrierista között, s míg az utóbbit teljesen elítéli, az előbbiben a különc hősiesség megtestesítőjét tiszteli.

Bacsó Kanut, a romantikus idealizmus embere – ezt a regény vonalveze-{845.}tése nyilvánvalóvá teszi – egyik közéleti magatartást sem választhatja: sem a nyílt polgári ellenzékiség útját, sem a szocialista ellenzékiséget. A megoldást az jelenti számára, amelyet kezdettől fogva az érzelmei súgtak neki: a "szalonszerelmek" fertője után a kivételes, csak nagyszerű emberek által érezhető szenvedélyes, őszinte, "regényes" szerelem. A társat, aki méltó hozzá, Bacsó Veronban leli fel, Bacsó Péter lányában, ebben a testi-lelki valójában nagyszerű, teljes embernek mutatkozó tanítónőben. Az egyetlen tanács, amelyet a felvilágosult bölcselők aforisztikus stílusában beszélő Apostol Mátétól elfogad, mert még elfogadhat, az érzelmi élet szuverenitásának megőrzésére vonatkozik. "Okosan teszed, hogy házasságban nem összeköttetést, pénzt, befolyást keressz, hanem feleséget. Igazi férfi az, aki csak egy dolgot köszön az asszonynak: a megosztott szerelmet." Igaz – s ebben a vonatkozásban mutatkozik Iványi társadalom és erkölcskritikája a legkövetkezetesebbnek –, ez a regényes szerelem sem olyan regényes, mint egykor, sem Bacsó Kanut, sem Veron nem tudja érzéseit tisztán megőrizni, azok a viszonyok, amelyek között élni kényszerülnek, mindkettőjüket elbotlatják. Az igazságot ebben a vonatkozásban is az öreg "vörös filozófus" Bacsó Péter mondja ki, aki megalázott, kétségbeesésbe merült lányát e szavakkal vigasztalja: "Csak annyit mondok, hogy szedje össze magát, s nyugodjék bele a gondolatba, hogy nem ön az első s nem is az utolsó, akinek jóvátevést ígértek és akit megcsaltak. Ne adja át magát se illúziónak, se kétségbeesésnek. Az életet úgy kell venni, ahogyan van: piszkosan. Majd egyszer tisztára mossák – vérben. Addig úgy üljünk benne, ahogy lehet, eleinte tisztán, aztán besározva ... Ne eméssze magát."

Távlataiban, az ábrázolás lényegét tekintve Iványi ábrázolása reális életlátást sejtet: bemutatja Bacsó közéleti bukását s azt is, hogy sem ő, sem pedig Veron valójában nem élhetnek érzéseiknek, szenvedélyeiknek. Az igazság az, hogy Bacsó Kanut csak álmodozik a boldogságról: "a boldogság vágya feledtette vele, hogy az élet őt fogva és megalázva tartja." Veron világosabban látja a helyzetet: "mi csak szökve, lopva lehetnénk boldogok. De az ilyen boldogság olyanokat, mint mi ketten, nem elégíthet ki ... Maradjunk hát a kötelességnél." Iványi azonban nem tud, nem akar teljesen konzekvens, tehát realista maradni; a véletlen közbeiktatásával (kiderül, hogy a korrupcióban egyedül nagybátyja bűnös, s egy égből szállott tőzsdei nyereség Kanutot anyagilag is rendbehozza) lebontja a két szerelmes közé emelkedő falakat, s megnyitja nekik a tiszta emberi élet lehetőségeit. Egyikük sem boldog, de a hazugságok szövevényének a széttépése nyugalommal tölti el őket s visszaadja legalább önbecsülésüket. S ez az alap, kiindulópont "egy új boldogság előérzetéhez".