Romantika és realizmus

Iványi beküldte regényét az Akadémia Péczely-pályázatára, amelyen Jókai, Csiky, Mikszáth mellett csak dicséretben részesülhetett. Regénye kvalitásait elismerték, de kétségtelenül visszatetszést keltett a regény társadalomábrázolásának szokatlansága. Péterfy Jenő szerint a regény nem adja a magyar élet jellemző képét. "Éppoly kevéssé hazai a dzsentri, az arisztokrácia {846.} és a szociáldemokrácia elemeinek olyan összejátszása, mint azt A püspök atyafisága feltünteti. A szerző meséje e részben s ily kapcsolatban egészen elvont, pusztán kigondolt; nem a valóságot tükrözi, hanem egyelőre az írónak csak azt a vágyát, hogy regényében a társadalom minden rétegét egy ponton egybe akarta foglalni" (BpSz 1891. LXVI. 318–319.). A többi kritikus is inkább csak a regény novellisztikus elemeit méltányolja, a zsánerfestés elevenségét, a pezsgő és szemléletes jeleneteket, a regény koncepcióját, filozófiai mondanivalóját észre sem veszik.

Pedig épp az, amit Péterfy a regény fő negatívumának tart, az egységes koncepció teszi képessé Iványit arra, hogy kiemelkedjen a kor realista prózájának műfaji korlátozottságából, s regényt teremtsen – valóságot ábrázoló regényt, abból az életanyagból, amelyet pályatársai egyelőre csak novellisztikusan tudnak megragadni. S a regény koncepciója, az a megoldás, amelyet Iványi előtérbe állít: mintegy két évtizedre kijelöli azt az utat, amelyet a regényhősöket kereső íróink követhetnek. Mikszáth, Ambrus, Bródy és Krúdy hősei, a közélet mezején elvérezve, beszennyeződve valamennyien egyetlen kiút felé tájékozódhatnak csak: a tiszta érzelmek és szenvedélyek irányában. Az Iványi nyitotta perspektíva az első regényes megfogalmazása irodalmunkban az új romantika, a szecesszió választotta megoldásnak. Semmiképpen sem véletlen, hogy Lázár Béla, Iványi legegyénibb írói vonását az érzelmi élet, a szerelem ábrázolásában véli felfedezni, s ebben a vonatkozásban rokonítja leginkább Turgenyevvel, aki a maga társadalomkritikai mondanivalóját szintén úgy fejezi ki, különösen legutolsó regényeiben, hogy a szennyes közélettel az emberi érzéseket épen, tisztán megőrző szerelmet állítja szembe. "Iványi módszert tekintve – írja – Turgenjeffhez áll a legközelebb, aki a leghűbb, legvalószínűbb módon festi ugyan a kifakadó, megnyilatkozó és érzéki szerelmet, de annak sexuális része mellett hidegen halad el, magasabb, tisztább felfogást rejtegetve szívében. Baudelaire misztikus és szabados felfogásától kezdve át Balzacon, ki egyszerű életműködésnek tekinti a szerelmet, át Zolán, ki az ösztönök megnyilatkozásának, Guy de Maupassanton, ki a sexuális érzés diadalának, Bourget-n, ki raffinált fürtnek, egész Tolsztojig, ki lelkünk gyűlöletteljes kinövését látja benne: senki sincs, aki a szerelemben Turgenyjeff tisztaságérzetével a kedélyállapot és érzékek összhangzó parancsszavát lássa. – És Iványi szellemét Turgenyjeffnek felfogása mélyen áthatotta. Íme nála is, mint mesterénél, nem más az igazi, a nagy szerelem, mint egyszerű házasságra való törekvés. Szerinte férfiú akkor közeledjék a nőhöz, ha esze, ízlése (tehát kedélyállapota), ösztönei és érzése (tehát érzékei) azt mondják: ez az, akivel együtt kell égned, hogy egymás tüzében lángjában összeforrjatok egy egész életre. Akit szeretünk, s aki méltó arra, hogy szeressük, vegyük azt el feleségül. Ez az igazi észházasság. Csak egy dolgot kell köszönni az asszonyoknak, a megosztott szerelmet. – Íme, ez Iványi felfogása a szerelemről, erről az örök szent tűzről, millió boldogságnak és milliárd boldogtalanságnak a forrásáról. – Nincs ebben a felfogásban semmi a modernség raffináltságából, a lírai különösség és a nagyvárosias titokzatosság léhaságaiból. Egyszerű, nemes, mély filozófia ez. A hivő lélek, a nemes emberbarát, a rajongó nőimádó tisztaság érzetének egyszerű megnyilatkozása" (Lázár Béla: A tegnap, a ma és holnap, 1900. 143–144.).

{847.} Romantika és realizmus szimbiózisa valósul meg Iványi regényében. Lesújtó bírálatot mond saját korának eszménytelensége, élősdisége és korruptsága felett, egyben megmutatja a romantikus ideálok metamorfozisát is, bevallja, hogy mindazok az eszmények, amelyek a felvilágosodás és a forradalmak ideológusai szerint arra voltak szánva, hogy betöltsék a polgári társadalom, a közélet tereit, mindinkább kívül szorulnak a valóságon. Aki szerintük akar élni, annak vagy szembe kell helyezkednie korával, vagy el kell menekülnie, vagy – s Iványi és nyomában az egész magyar újromantika főként ezt a megoldást választja – a szerelemben, az érzelmi életben kell őket megőriznie s újjáteremtenie. Iványi műve így lesz egyaránt előfutára a századelő realista, illetve újromantikus, szecessziós törekvéseinek.