A természettudományos szemlélet térhódítása

Ha a szabadságharc előtti évek, évtizedek szellemi fővonala a költészet volt: ez fejezte ki a nemzeti törekvéseket, ez adott szavakat a lelkesedésnek; a szabadságharc után, mindjárt az önkényuralom első éveiben a "józanság" a jelszó: "légvárak" helyett – természettudományos valóságismeret. A korszak egyik első folyóirata, az 1850 októberében megindult Új Magyar Muzeum (szerk. Toldy Ferenc) e "józanságot" hangoztatja szinte valamennyi közleményében. Tipikusnak tekinthető, amit Szontágh Gusztáv, az "egyezményes" filozófus a folyóirat első évfolyamában ír: "minket a határtalan lelkesedés tönkre tett ... Azonban, ha az ifjú betöri a fejét és van erő benne, ez sem baj! Reflectalni kezd ... s kiábrándulván férfiasabb, valóbb világszemléletre emelkedik" (Tudomány, magyar tudós, 1850).

E "férfiasabb" világszemlélet a tapasztalati valóság megismerése felé fordul, politikai konklúziója pedig éppúgy a győztes hatalommal való valamiféle kiegyezésre tendál, mint ahogy filozófiája is az ellentétek egyeztetésére irányul. A szabadságharc előtti "egyezményes" bölcselet körül a vita az ötvenes években még egyszer, utoljára fellángol, a korábbiakhoz képest azonban megváltozott tónusban és más világnézeti-politikai tartalommal. A mozgalom a reformkorban mint a gyakorlatiasságnak Széchenyi eszmevilágától ihletett gondolatrendszere indult: a harmincas évek magyarországi Hegel-recepciójával szemben a bölcselet "nemzeti" irányát képviselte; most Szontágh Gusztáv kezén az empíria, a tapasztalásra építő induktív ismeretszerzés, sőt végelemzésben a pozitivizmus irányának előhírnöke lesz – mintegy hozzáidomul az előretörő kapitalizmus szükségleteihez.

Az iparilag fejlett országok burzsoáziája a természettudományok gyakorlatias eredményeit saját céljaira igyekezett kihasználni; így segítette elő a természettudományos gondolkozás terjedését. A nagy felfedezések a bakteriológia (Louis Pasteur), az elektromosságtan (Michael Faraday, Hans Christian Oersted), a szerves vegytan (Jean-Baptiste André Dumas), az agrokémia (Justus von Liebig) területén és egyebütt, azonnal az ipari, nagyüzemi termelés szolgálatába álltak, illetve éreztették ideológiai és módszerbeli hatásukat a tudományosság különféle szakterületein is. Világnézeti szempontból különösen az energiamegmaradás Robert Mayer által megfogalmazott elvének (1842) és Charles Robert Darwin evolúciós tanának hatása volt nagy s keltette föl széles körök érdeklődését.

Az önkényuralom korának magyar folyóiratai rendszeresen beszámoltak a természettudományok legújabb eredményeiről, az ötvenes évek elején Nendtvich Károly egész cikksorozatot szentelt ismertetésüknek az Új Magyar {81.} Muzeumban (A föld jövője, 1850; Geológiai levelek, 1851; A természettudományok studiumáról, 1853 stb.), az ötvenes évek második felétől kezdve pedig feltűnnek a természettudományok világnézeti következményeit népszerűsítő írások, főleg a német mechanikus (vulgáris) materialisták nyomán.

Ebben a légkörben vet utolsó lángot az egyezményes vita: 1857-ben, a Kemény Zsigmond szerkesztette Pesti Naplóban jelenik meg Erdélyi János cikksorozata, A hazai bölcsészet jelene (könyv alakban is 1857-ben), mely óriási szellemi fölénnyel pontról pontra szétzúzza az egyezményes bölcselők eszmerendszerét. Ez az irat egyszersmind a magyarországi hegelianizmus végakkordja.

A hazai bölcsészet jelenében Erdélyi igen helyesen mutat rá arra, hogy az egyezményes bölcseleti mozgalom lényege nem a "harmónia-elv" filozófiai érvényesítésében, hanem a "nemzeti" filozófia megteremtésére irányuló erőfeszítésben van, s kifejti azt a nézetét, hogy ha ilyen egyáltalán lehetséges volna, akkor a nyelvből, a "népi közkincsből" kellene kindulnia. Így érvényesül nála az esetleges nemzeti bölcselet megteremtésében is a népies-nemzeti alapeszme. Hegeliánus koncepciójából következik az a feltétele is, hogy a hazai bölcselet felvirágoztatásához mindenekelőtt a magyarországi filozófia múltjának számbavételére van szükség; ugyanis: ha önálló magyar filozófiai gondolkozásról nem lehet is beszélni, "nem volt olyan habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem érzett volna". A magyar filozófiai gondolkodás múltjának azután a következő években ő maga számos – még ma is forrásértékű – tanulmányt szentel: ezek összegyűjtve csak halála után jelentek meg A bölcsészet Magyarországon címen (1885). Erdélyi szerint a magyar irodalmi fejlődés analógiájára, a magyar bölcseletnek is – az európai gondolkodás legkülönbözőbb irányainak követése után, a nemzeti fokozaton keresztül – melyet az egyezményes irány nem tudott megvalósítani – az "emberiségi" fokozathoz kell majd eljutnia, mivel "a gondolkodás az egyetemesbe visz: a nemzetit összeköti az emberiséggel".

Bármennyire értékes volt azonban Erdélyi hegeliánus koncepciója, mégis: az általános fejlődéshez képest elkésett. Erdélyi Hegelből kiinduló elmélete időben kb. egybeesett a franciaországi Hegel-hatás megszűntével, illetve a német tudományosság Hegel-ellenes fordulatával, melynek egyik legfőbb dokumentuma (Rudolf Haym: Hegel und seine Zeit) szintén 1857-ben jelent meg; benne Hegel már a porosz reakció filozófusaként szerepelt. (A marxizmus klasszikusainak Hegel-revíziójáról, – amelynek nyomán először tárult föl a hegeli eszmerendszer jelentősége a materialista tudományosság számára, –Erdélyi természetesen még nem vett tudomást.) Így Erdélyi idealista hegelizmusa, bár létrehozta Arany és Gyulai irodalomtörténeti szemléletének lényeges előzményeit, a kor gondolkodásának fő vonalát tekintve elmaradt a materialista jellegű, természettudományos gondolkodási tendenciákhoz képest. Jellemző erre, hogy idealista-metafizikus pozíciójának védelmére ő maga is természettudósokra, Justus von Liebigre és Alexander von Humboldtra kénytelen hivatkozni (l. A hazai bölcsészet jelene.)

A kor természettudományának fő vonalát azonban nem a vallásos Liebig és a szintetizáló Alexander von Humboldt képviselik, hanem a kísérleti eljárások követői, akik a hegeli dedukcióval ellentétben a természettörvények felismerésére induktív következtetéseket, analitikus módszereket alkalmaznak. {82.} Maga Erdélyi is, mintegy a koráramlatnak engedve, a Csengery szerkesztette Budapesti Szemlében kezdi közölni Verulami Bacon című tanulmányát (1861), amelyben szinte megadással ismeri el, hogy Bacon az "emberi ösme-ret szerzésének" új módját alkotta meg a "reál"-irány alapítójaként, s így az ismeretszerzésben megelőzte a gondolkodás "eszményi" áramlatait. Ugyanez időben keletkezik Eötvös József Bacon-esszéje is (Baco, 1862), illetve találkozunk Macaulay Bacon-tanulmányának magyar visszhangjával: mindezzel mintegy Széchenyi István Bacon-tiszteletének folytatásaként. Erdélyi tudja, hogy Bacon magyarországi népszerűsítésében Széchenyié a kezdeményezés, s a kor tendenciájában látja indokolva az induktív kutatási módszerek elterjedését. Erdélyi azonban – a "jóllét" bölcsészete szempontjából – már nem Bacon társadalmi utópiájához (Nova Atlantis) kívánna fordulni, hanem a modern szocialistákhoz, "mert a bacoianizmusnak jelenkori kifejezése a socializmus".

Bacon tudománytörténeti jelentőségét a 19. század gondolkodása számára általában William Whewell angol tudós tárta föl, nálunk is jól ismert műveiben (History of the Inductive Sciences, 1837; Philosophy of the Inductive Sciences, 1840), utat törve velük John Stuart Mill tudománymódszertani elveinek. Csakhogy az egyoldalú "indukcionisták" téves úton jártak. Elveiket Engels főleg A természet dialektikájában (1870–1880) illette éles bírálattal: mert az indukciót és a dedukciót csak a metafizikus szemlélet tekintheti szembenálló eljárásoknak, holott egymásnak a tudományos kutatásban nélkülözhetetlen dialektikus kiegészítői. A természettudományos "indukcionisták" gondolati hatóereje azonban a maguk korában olyan nagy volt, hogy hatásuk a korszak irodalomszemléletén és irodalmi módszerein egykönnyen kimutatható. Mindenekelőtt a kor nagy francia kritikusának, Sainte-Beuve-nek áhítatában a "kis tények" iránt, amelyeket kritikáihoz és történeti műveihez egyaránt hangyaszorgalommal gyűjtött. A természettudományos "indukcionizmus" bizonyára nem független Gustave Flaubert-nél a "dokumentálás" elvétől sem, mely az elbeszélő szépirodalom belső hitelességét az egzaktságig kívánta fokozni (pl. a Bovarynéban).

Eötvösnél A XIX. század uralkodó eszméiben (1851–1854) az "indukcionizmus", ha nem mindig a módszerben, de annál inkább számos, éppen Baconre utaló megállapításban mutatkozik meg. A kor legjelentősebb történetírói, pl. Macaulay nagy gondot fordítottak a részletadatok elemzésére; állam-bölcseleti művében Eötvös is a tapasztalati tényanyag gondos vizsgálatából indult ki: szigorú tárgyilagosságra, hideg ítéletre törekedett, noha ezzel csak a néptől való rettegést, a forradalom eszméitől való tartózkodását, saját tapogatódzó biztonságkeresését takarta.

A világnézeti-filozófiai hatások között Világos után, kétségtelenül a leghevesebbnek és legradikálisabbnak a német mechanikus materializmus behatolása mutatkozik. A mechanikus materializmus képviselői az ötvenes évek folyamán Németországban a főleg Schelling által képviselt spekulatív idealista "természetfilozófia fia" ellen léptek föl, hogy a modern természettudományok alapján alkossanak tudományos világképet. Szándékukat megvaló-{83.}sítani nem tudták, mivel, mint Engels írja, materializmusuk "képtelen volt a világot mint folyamatot, mint történelmi fejlődésben lévő anyagot felfogni" (Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása, 1888). Materializmusuk éppen ezért alig különbözött a 18. század materializmusától, "és többnyire csak gazdagabb, főleg vegytani és élettani anyagával" múlta azt felül. "Büchner és Vogt a végletekig menő lapossággal elevenítik fel újra a Kant előtti idők korlátolt nyárspolgári gondolkodásmódját, és még Moleschott is, aki Feuerbachra esküszik, minden pillanatban a legmulatságosabb módon belezavarodik a legegyszerűbb fogalmakba" – írja Engels (Marx Károly: A politikai gazdaságtan bírálatához, 1859). A magyar szellemi élet a szabadságharc utáni évtizedekben a materializmusnak csak ezzel a vulgarizált és mechanisztikus változatával találkozott, amely azonban – filozófiai esendősége ellenére – visszhangot keltett a kor természettudományos gondolatvilágában. Pauer Imre még 1872-ben is az újkori filozófia legfontosabb irányzatai között tárgyalja (Vázlatok az újkori philosophia köréből), a szabadszellemű Mentovich Ferenc pedig 1870-ben könyvalakban adja ki korábbi tanulmányait, amelyekben nemcsak a mechanikus materialisták nézeteit ismerteti, hanem válaszol a körülöttük felhangzó hazai tiltakozásra is (Az új világnézlet).

A mechanikus materialisták nagy port felverő könyvei Németországban egymás után jelentek meg az ötvenes évek első felében. 1852-ben látott napvilágot Kari Vogt nevezetes zoológiai munkája (Bilder aus dem Tierleben), ugyanekkor Jakob Moleschott fiziológus vitairata Liebig ellen (Kreislauf des Lebens), 1855-ben az irány reprezentatív irata, Ludwig Büchner könyve (Kraft und Stoff), melynek a címe szinte – Madáchnál is felbukkanó – szállóige lett: erő és anyag – a világ lényege. Az anyag örök: sem nem teremthető, sem meg nem semmisíthető, így tehát örök a világegyetem is; a természet feltételezett célszerűsége csak az anyag és erő természetének szükséges következménye; a gondolat sem független az anyagtól, az agyvelőtől; nincs halhatatlan lélek, nincs szabad akarat, nincs természetfeletti teremtő lény. A mechanikus materialisták tagadták a valláserkölcsi világnézet minden lényeges tételét és a természettudományok világnézeti általánosításának igényével léptek föl.

A magyarországi sajtó mindjárt az ötvenes években felfigyelt rájuk, annál is inkább, mert a németországi reakció 1848 után Moleschottot és Vogtot megfosztotta katedrájától, sőt az utóbbi mint a frankfurti parlament egykori tagja különös politikai üldözést szenvedett (ami nem akadályozta meg abban, hogy a proletariátus ellenségeként lépjen föl). A materialisták üldöztetése az önkényuralom évtizedében nálunk természetes rokonszenvet keltett irántuk, vallásellenes tételeiknek politikai nyomatékot adott az a tény, hogy a szabadságharc utáni magyar felsőklérus az önkényuralmi rendszert szolgálta. Tudományos világunk hamarosan reagált nézeteikre: Pólya József már 1857-ben az ő szellemükben közli tanulmányát Az idegrendszer szellemi tevelléseinek [funkcióinak] alapjairól (Magyar Academia Évkönyve, 1857. 268–289, 466–492.).

A hatvanas évek elején a nagyközönség is megismerkedhetik a materialisták gondolataival a különböző folyóiratok, így a Szépirodalmi Figyelő, a Családi Kör, majd 1862-ben Az Ország Tükre hasábjain, ahol Mentovich Ferenc {84.} cikksorozatban mutatja be tételeiket. Ellenük – illetve Mentovich ellen – főleg Brassai Sámuel veszi fel a harcot. Például 1864-ben, a magyar orvosok és természetvizsgálók marosvásárhelyi ülésén, Brassai felolvassa Nemcsak az anyag halhatatlan című értekezését, amelyre Mentovich ugyanott a materializmusról és spiritualizmusról tartott felolvasással válaszol.

Darwin nagy munkájának, A fajok eredetének (1859) hatása a hatvanas évek folyamán hazánkban a materializmussal együtt terjedt. A Budapesti Szemlében Jánosi Ferenc már 1860-ban bemutatta: Új természetrajzi elmélet. A nemek eredete. – Hamarosan cikksorozatok foglalkoztak vele, 1864-ben már könyvben összegyűjtve is (Rónay János Jácint: Fajkeletkezés. Az embernek helye a természetben és régisége, 1864).

Darwin tanainak népszerűsítésében igen nagy szerepe van Margó Tivadarnak, a kiváló zoológusnak, Entz Gézának és másoknak, akik a darwini elmélet világnézeti következtetéseit messze a tudományos körökön túl elterjesztették, összhangban a materialisták nézeteivel. Pauer Imre feljebb említett bölcselettörténete a materializmus mellett a darwinizmust is a kor legfontosabb filozófiai irányai között tárgyalja. Az élet keletkezése, a fajok fokozatos fejlődése az állatvilágon át az emberig – a létért való küzdelem elve behatolt a közgondolkodásba: a polgári liberális társadalomelmélet az utóbbit alkalmazta a társadalom életére is. August Schleicher német nyelvész kísérletet tett arra, hogy a darwinizmust a nyelvtudományban is értékesítse; nálunk P. Thewrewk Emil az igazság győzelmét várta az erősebb felülkerekedésének elvétől a szellemi életben is. A materialista és darwinista elvek a kiegyezés körül újraszervezkedő szabadkőműves páholyokban jó talajra találtak s hozzájárultak a radikális polgári magyar szellemiség kialakulásához. Concha Győző, a történész éppen ezért látta szükségesnek, hogy 1872-ben (Kolozsvárt, egyetemi megnyitó előadásában) rámutasson a darwinizmusnak a "szellemi világban" való "tarthatatlanságára".

A materializmus és darwinizmus néhány nagy költőnk és írónk művein is nyomot hagyott. Így elsősorban Madách Imre Tragédiáján (1860), melyben Lucifer és a Földszellem nemegyszer szinte Büchner gondolatainak költői parafrázisát mondják.

De említhetjük Vajda példáját is. Vajda János "a korabeli nagy tudományos eredmények közül magáévá tette az energia fennmaradása és átalakulása tanát s a természettudományos kozmogóniát: a világok keletkezését, elmúlását és életét az egykorú fizika alapján isten nélkül fogta fel" (Komlós Aladár: Vajda János, 1954. 177.). A materializmus Jókait, a hetvenes években írt regényeinek tanúsága szerint, világszemléletileg pozitívan befolyásolta. Reviczky is birkózik a természettudományosság és a materializmus problémáival, ebben olykor Madáchra emlékeztet, mintegy az ő ihletését mutatja, máskor érzelmesen menekül a sivár tudástól a szépség világa felé, – ebben Gyulaiék felfogásához kerülve közel (l. Tartsatok bűnbánatot!). Komjáthy Jenő munkásságában szintén kimutathatók a problémával való viaskodás nyomai; ugyanő tervezett egy tanulmányt is Darwinizmus a művészetben címen, pontos állásfoglalása a materializmus kérdésében azonban már csak stílpátosza miatt is nehezen tisztázható. Persze, Reviczky és Komjáthy ihlető filozófusa mindenekelőtt Schopenhauer, aki mindenféle materializmustól távol áll.

{85.} Közelebb van a materializmushoz, legalábbis a természettudományos ihletettség szempontjából, Auguste Comte pozitivizmusa, amelynek hatása a magyar tudományos életben a hetvenes évek folyamán bontakozik ki, magával hozva a különböző tudományok, közöttük az irodalomtörténetírás és a filológia fellendülését. Pauler Gyula már akadémiai székfoglalójában (1871) megjósolja a történettudományok közeli felvirágzását a pozitivista módszer alapján (A positivismus hatásáról a történetírásra). Az egzakt ténygyűjtés kora következik ezután, a társadalomtudományok továbbra is a természettudományokat tekintik mintaképnek, de ugyanakkor teljes szélességében kibontakozik az irányadó irodalmi körök védelmi frontja is a természettudományos világnézet s a neki tulajdonított morális következmények ellen.

Ennek első tipikus, korai jele Greguss Ágost akadémiai székfoglalója (A materializmus hatásairól, 1859). Greguss értekezése ugyanis nemcsak a 18. század materialistáinak (Holbach, Lamettrie, Condillac) bírálatára vállalkozik s nemcsak Vogt világnézeti következtetései ellen fordul, hanem elveti a materializmusnak általa vélt esztétikai következtetéseit is, morális okok alapján. "Az ember addig tagadja a lelket, a szellemet, hogy az utoljára ki is költözik műveiből; kiköltözik pedig a legérezhetőbben azokból, amelyekben a szellemi tartalom, az eszme megléte saját létöknek alapföltétele: a művészet termékeiből". Hogy miért vélekedik így, azt az "ideál" és a "reál", az eszményítés problémaköre magyarázza.