Az "ideál" és "reál", az eszményítés

A hegeliánus Erdélyi a magyar irodalom fejlődését tézisek–antitézisek feszültségében képzelte el, s a klasszikát felváltó egyéninek, (illetve népinek, nemzetinek) kilengéseként tekintette a reált, majd pedig ideál és reál (illetve: eszményi és egyéni stb.) szintézisének létrejöttét – a szélsőségek kiegyenlítődését sürgette. Ez a sürgetés egyet jelentett a reál bírálatával. Másféle értelemben, de az ideál és reál közt létrehozandó harmóniáért emel szót Csengery is: "Realismus és idealismus! Ellentétes irányok, melyek közül kizárólag egyik sem boldogítja az emberiséget" (Képek az emberi művelődés történetéből, 1858). A két irány összebékítésének dualista eszméje mögött szellem és anyag "egyensúlyállapotának" vágya rejtezik. Ez a korszak, mely a kiegyezést, a kiegyenlítődést kereste a politika, az államelmélet, az eszmék különféle területein, a maga idealista, sőt vallásos meggyőződését is össze kívánta egyeztetni a természettudományos szemlélettel. Ezt a kiegyenlítést vagy az ideál és reál "összhangjával", vagy a reálnak "megszelídítésével", korlátozásával kívánták elérni.

Ideálnak és reálnak valóságos dualizmusát képzelte el Gyulai, s ezt mindaddig hasznosnak, egézségesnek tartotta, amíg a két tényező egyike túlsúlyba nem került. Ezért aggódott Petőfi-tanulmányában is a petőfieskedők költészete láttán: "Ez előtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a próza mocsarába fojtja", majd másutt: "Olyan költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére" – s végül ennek a dualizmusnak harmóniáját ismerte föl az antik költészetben is, "hol eszmény és való oly testvériesen {86.} ölelkeztek" (Polemikus levelek, 1857). Petőfi-tanulmányának egyik fejtegetése Petőfit és Aranyt is az ideál, illetve a reál képviselőjeként méltatja, midőn az utóbbiról megjegyzi, hogy mentes a "szív idealismusától". Arany-emlékbeszédében (1883) azonban ideál és reál harmóniáját, összeölelkezését ünnepli Arany művében. Gyulai a két tényező egységét a "művészeti igaz" fogalmában jelölte meg, mely "nem egyéb, mint a való feldolgozása a kifejezendő eszme szerint". Ebben az értelemben volt "realista" Arany, bár "tulajdonképen nem tett egyebet, mint az ideált és reált szorosabb kapcsolatba igyekezett hozni, mint bármely magyar költő". Költészete tehát ugyancsak visszahatás volt "költészetünk üres idealizmusa ellen". Arany "realizmusa" mintegy biztosíték arra, hogy a reál is helyes irányt jelenthet – persze, az eszményivel párosultan. Arany tehát "bizonyos realizmust" képviselt, "szemben régibb epikai költészetünk idealizmusával", vagyis Vörösmartyéval. Gyulai kiegyenlítés-elméletének az felel meg, hogy "realizmusban" és "idealizmusban" öröktől létező, egymást váltó, egymást kiegészítő irányokat lásson, s "összehangzó egymásba olvadásuktól" várja a "legkitűnőbb műveket", míg a "visszahatások túlságai" láttán a költészet tévutaitól tartson.

Gyulai kiegyenlítési elképzelése szerint a reál csak némi szerepet nyerhet, s a hangsúlyt az eszményítésre kell helyezni. A tragédiáról s a komédiáról szóló fejtegetéseiben Gyulai mindkét műfaj alapkövetelményének az eszményítést tekinti; a drámaíró mindig eszményít, "azaz uralkodik a természeten és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme szerint, melyet ki akar fejezni" (Arany János, 1883). Ez az alapjában helyes, sőt, közkeletű gondolat azért nyer csak sajátos értelmet, mivel az eszményítésnek ha nem is egyértelmű, de viszonylag uralkodó szerepet szán. Gyulai szerint az eszményítés "nem sérti az igazságot, csak kimagyarázza; nem törli le az egyéni jegyeket, csak céljaira használja fel" (uo.). Gyulai esztétikájának, irodalomelméletének lényeges jellemző vonása, hogy védekezik a reál "fenyegető" túlsúlya ellen, amit ő is a kortársi francia irodalomban figyel meg – de nem is akar visszatérni a klasszika idejétmúlt ideál-művészetéhez, elvont eszményítéséhez, s még a romantikus idealizálásához sem. "Harcol" tehát Jókai eszményítési módja ellen, s eleve elutasítja a valóság ábrázolásának új, realista iskoláját is.

Gyulai törekvése reál és ideál összhangjának, egyensúlyának létrehozására: Arany költészetének példájából táplálkozik. Gyulai Pálnak Arany mutatja fel műveiben az ideál-reál-költészet lehetőségeit, s ugyancsak Arany fejti ki az ideál-reál-költészet elméletét. Az 1883-as Arany-emlékbeszéd tehát olyan ideál-reál-eszményt hirdet, melyet Gyulai ugyancsak Arany művéből vont le s maga is teljes következetességgel hirdetett.

Arany reál-hajlama már a Toldiban (1847) megmutatkozott: a "tiszta nyál" említése jellemzi legjobban reál és eszmény együttességét, Bolond Istók első éneke (1850) pedig egyenest törekszik arra, hogy a népről eszményített képet ne nyújtson.

Arany az ideál és reál mértékét időnként megbontja, s vannak nyilatkozatai, melyek hol a reál, hol az ideál mérséklésére törekednek – végső állásfoglalásai azonban, valamint gyakorlata is: a két tényező ideál-uralta egysége mellett szólnak. Erdélyi alkotta meg a magyar költészet fejlődésének azt a hegeliánus képét, mely szerint az ideál, az eszményi (a klasszika) valamikori {87.} egyeduralmát megbontotta az egyéni, a nemzeti, a népi, s ez a petőfieskedőknél átment a reál egyoldalú szélsőségekbe, de a költészet helyes irányát (Arany) az ideál-reál-költészet, vagyis az ideál uralta egység jellemzi.

Aranynak akár gyakorlatát, akár elméletét tekintsük: azt látjuk, hogy az ideálhoz és a reálhoz egyaránt ragaszkodik, s mindkét lehetőséget éppannyira hajlamból, mint elszántságból használja fel költészetében. Ez az egység, ez a kiegyenlítés fejeződik ki Vojtina ars poeticájában (1861) is. "Eszmény és való": a költemény alcíme is arra utal, hogy a költészetben mindkettőnek egyesülnie kell, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Persze, ez az elmélet – szó szerint véve – túlságosan elvont, túl széleskörűen általánosítható. Kirívó, szélső-esetektől eltekintve ugyanis minden költészet eszmét fejez ki (még akkor is, midőn eszmétlenséggel, öncélúsággal kérkedik) – s minden költészet a valóságot öleli fel, még legelvontabb gondolatiságában is. Ideál és reál viszonylata csak keret – a lényeget a keret tartalma, vagyis az eszme értelme s a valóság igaza jelenti. Arany elméleti törekvése ideál és reál egységének fenntartására igen jellemző a kor szemléletére, ízlésére, mégis: csak haloványan jelzi Arany esztétikai irányát. Ezt az irányt nem az ideál-reál viszonylat értelmezésében kell tehát keresnünk. A Vojtina ars poeticája inkább az eszményítés felé hajlik ("Nem a való hát: annak égi mássa"), a Bolond Istók második éneke (1873) viszont a mindig megmaradó vaskosat, reálist említi.

Valószínűleg Aranyban is él Gyulai vagy Kemény bizalmatlansága a túlzásba vitt elméletiséggel szemben. A Vojtina szinte "vaskosan" gyakorlati tanulsággal zárul: a "jelennek írni" költői programjával. Arany nem bocsájtkozik mélyen az ideál vagy reál "elméletébe": józan, gyakorlati érzékkel, egészséges ízléssel a modor szélsőségei, felületességei ellen szólal föl s egyaránt igényt tart eszményre és valóra.

Az ideál-reál irodalom szemlélete nemcsak nálunk lelhető föl, hanem átmenetileg s egyre csökkenő hatással a francia irodalomban is. Itt, különösen a 48-as forradalmak bukása után, kísérletek történtek a realizmus társadalomtükröző szerepének csökkentésére, a valóság feltárásának "válogató", eszményítő korlátozására. Az ideál-reálhoz hasonló szemléletet vallott Gustave Planche, akit magyar kortársai (elsősorban Csengery, de Gyulai is) túlbecsültek. Planche e túlbecsülése csak azzal magyarázható, hogy a realizmusnak olyanfajta " megszelídítése", aminőre Planche törekedett, a reál egyoldalú érvényesülése ellen védekező magyar kritikának kapóra jött. Planche tanulmányozásáról tanúskodik Gyulainak Aranyhoz írt levele (1858. nov. 28.), valamint a Szépirodalmi szemle (1855) két utalása s a Kemény regényeiről és beszélyeiről szóló bírálat (Vélemény Kemény Zsigmondról, 1854). Planche, aki Courbet festészetét oly hevesen támadta, a realizmusban csak "másolást" látott, nem pedig "a lélek táplálékát": Planche számára a realizmus volt a "legfőbb veszedelem", s kétségbeesetten látta, hogy az új irányzat a romantikusok sorait is "megfertőzi". Planche rendkívül ellentmondásos szemléletében kezdetben ott élt a 18. századi francia materializmus bizonyos öröksége: ott éltek Condillac eszméi, s ő maga is a kritikusi, esztétikusi munkára a természettudomány (különösen a matematika) módszerét próbálta alkalmazni. Planche a romantikát nem támadta kevésbé, mint a realizmust: Lamartine és Michelet történetírási módszerének kritikája miatt is felkeltette Csengery rokonszenvét. Eszményképe – akárcsak a centralistáké – Guizot maradt. {88.} Planche 1836-ban hajlott ugyan a realizmus felé, de egy esztendővel később szembefordult vele, s a romantika "degenerált" formájának tartotta. Planche is idővel már a materializmus befolyását kárhoztatja, az anyagot "az őt megillető" helyre kívánja leszállítani, s helyébe "felemelni a szellemet". Nála az interprétation fogalma tölti be azt a szerepet, amelyet a magyar kritikában a válogató eszményítésé. "Spirituális" irodalmat kívánt a romantika és a "materialista realizmus" helyébe léptetni, s az interprétation révén ő is az eszmény uralmát próbálta biztosítani. A mai értékelés joggal mutat rá arra, hogy Planche a korszak időszerű s csakhamar diadalmaskodó irányzata ellen küzdött s elméletének igazolását csak "Sandeau lapos regényeiben találhatta meg". A magyar kritikusok nem ismertek ilyen kudarcot: nekik "sikerült" a realizmus kibontakozását hátráltatniok; csak a romantikával (Jókaival) szemben maradt küzdelmük eredménytelen.

A kor szóhasználatában eszményítés és eszményiség (eszmeiség) nagyon is különböző fogalmakat jelölnek. Az eszményiségen általában, a gondolati tartalomnak megfelelő kategóriát kell érteni – maga az eszményítés azonban nemcsak bizonyos eszmék (nemzeti, erkölcsi stb.) érvényesítését jelenti, hanem a valóság "válogató" (tehát: némely kérdésköröket kirekesztő) bemutatását. Amennyire indokolt és szükséges az eszmék szolgálata, hirdetése (különösen, midőn ezek az eszmék a nemzeti fenmaradást és haladást szolgálják) – annyira káros következményekkel jár maga az eszményítés, mely apologetikus, az uralkodó osztályokat "kellemesen megnyugtató" irodalomra törekszik. Nem lehet tehát feltétlenül eszme-igényt látni az eszményítést sürgető nyilatkozatokban – illetve, nem mindegy, hogy milyen eszmék pártolása rejlik e sürgetések mögött. Arany mindig megköveteli az eszmeiséget s mindig az ideál-reál, az eszme és az "anyag" egységének megvalósítására törekszik. Elméletileg egy időben maga is hajlik a válogató eszményítésre (l. Anya és gyermeke, 1860), de gyakorlatában – Híd-avatás, (1877), Őszikék-ciklus (1877–1880) egy része – a valóság fájdalmas, nyugtalanító, "nem kellemes" oldalainak megmutatására vállalkozik.

Horváth János a "nemzeti klasszicizmus" fogalmát lényegileg az ideál-reál elmélet alapján az elmélet tükörképeként alkotta meg. Mindkét terminusban megtaláljuk az ideális és reális fogalmának megfelelőjét: a "nemzeti" annak idején egyet jelentett az "egyénivel" s túlvitt fokon a "reállal", – a "klasszicizmus" pedig az eszményítéssel (l. A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízléséről, 1928–1930). Erdélyi, aki már használja a "nemzeti klasszicizmus" fogalmát ("nemzeti classicismust a népköltészet feldolgozása, elsajátítása nélkül gondolni sem lehet" (Pályák és pálmák, 1867), ideál és reál kiegyenlítésének ugyanazt a formáját érti rajta, melyet Arany és Gyulai is kíván, csak más névvel nevez. A Világos utáni irodalomelmélet tulajdon korát próbálta megérteni az ideál-reál fogalmának segítségével – ez azonban nem jelenti azt, hogy az "ideál-reál" fogalma e korszak lényegét és részleteit valóban megmagyarázhatná.

Horváth elmélete elsősorban az összhangot, a szintézis létrejöttét hirdeti a "nemzeti klasszicizmus" korszakában. Ez a hiedelem az öszhangnak azon az igényén épül, melyet a kor valóban hangoztatott, s melyet ideál és reál között valóban létre is akart volna hozni. De ténylegesen ilyen összhang – legalábbis az egész korszakra vonatkoztatva – sohasem jött létre; a lehető-{89.}ségek létrejövő, majd szét-szétbomló összhangját megfigyelhetjük Aranynál, Keménynél s másoknál is, de semmiképp sem mondhatjuk, hogy akár őnáluk, akár a korszak egészén ez az összhang tartósan és jellemzően uralkodnék. Ha Petőfi és Arany költészete magasabb szintet képvisel is, mint Berzsenyié, Kölcseyé vagy Vörösmartyé, akkor nem az összhang, nem a szintézis miatt, hanem azért, mivel a magyar irodalom nemzetileg polgárosodó fejlődésmenetében a kor leglényegesebb mondanivalóit a legnagyobb művészi erővel fejezték ki, s a népies-nemzeti irodalom addig ismeretlen lehetőségeit nyitották meg, illetve merítették is ki. Ha az idealista esztétika kategóriát elfogadjuk, akkor igen nehéz megcáfolni Toldy nézetét, mely szerint Vörösmarty és társai hozták létre a magyar költészet "aranykorát". Ha azonban a történelem menetének megértésén, a valóság leglényegesebb jelenségeinek, elemeinek megértésén és kifejezésén, tudatosításán mérjük a költői korszakok nagyságát: akkor Petőfi és Arany korszakának elsőbbségét, magasabbrendűségét nem lehet vitatni. "Szintézist" és esetleg "összhangot" is felfedezhetünk akár Petőfi előtt, akár a későbbiekben, s ideál valamint reál jelenségeit számon tarthatjuk bármikor, bárkinél, anélkül hogy e fogalmak használatával az irodalom vagy egy-egy korszak, egy-egy alkotó megértéséhez közelebb kerülhetnénk.

A "nemzeti klasszicizmus" terminusa megtévesztő képet ad egy korszakról, mert Arany költészete alapján törekszik egy olyan eszmény felmutatására, melyet Arany sohasem vallott magáénak, hisz népiesnek, népies-nemzetinek vagy akár ideál-reál egységét, kiegyenlítődését létrehozónak ugyan tekintette magát, de "klasszikusnak" soha. S ha akár őt, akár Petőfit egy folyamat betetőzőinek tekintjük – ahogyan Horváth is tekintette –, e betetőződést semmiképp sem lehet "klasszicizmusnak" tekintenünk, s még klasszika, azaz ideál és reál kiegyenlítődésének is csak úgy, ha belenyugszunk abba, hogy az ideál-reál fogalommal semmit sem magyaráztunk meg. De ha Arany sem fér bele a "nemzeti klasszicizmus" fogalmába, akkor még kevésbé Petőfi, vagy Kemény, vagy Jókai és Madách.

A korszak esztétikai elméleteinek alaposabb tanulmányozása arról győzhetett meg bennünket, hogy sem Arany, sem Gyulai (de még Erdélyi sem) mondott le Világos után a valónak és az egyedinek érvényesítéséről, s csak Salamon és főként Greguss hajlott az egyoldalú eszményítésre.

Arany és Gyulai olyan ideál-reál költészetet kívántak, amelyben az ideál bizonyos mértékig uralkodó szerepet játszana, s egyaránt elutasították az egyoldalú eszményítést és az "eszménytelen" materializmust. Az ideál-reál szintézis a szellem elvont dialektikájának spekulatív rendszeréből született meg. A materializmus elleni védekezésnek éppen annyi része volt benne, mint a kapitalizmussal együttjáró új, anyagias, önző szemlélet elutasításának.

A "válogató", "kiengesztelő" eszményítés ki akarta rekeszteni a költészet köréből a társadalmi valóság nyugtalanító s megoldhatatlannak látszó kérdéseit, illetve erkölcsi síkra vitte át őket, s "áttételes", közvetett kifejezésükre vállalkozott (Kemény).

Az igazi különbség a Világos előtti és utáni korszakok között nem ideál és reál összekapcsolásában van (ezt csak az elvontan gondolkodó esztéta-kortársak hihették), hanem abban, hogy a Világos utáni korszak számos okból kifolyólag (forradalom utáni helyzet, nemzeti egységre törekvés, nemzeti eszme túlsúlya, s ebből következő erkölcsi szemlélet stb.) ki akarja rekeszteni a költé-{90.}szetből a társadalmi kérdést. Ezért fordul segítségül az eszményítés esztétikájához is – anélkül azonban, hogy az irodalmi gyakorlatban különösebb eszményítésre törekednék. Védekezik a korszak a mechanikus materializmus ellen is, melyet a kapitalizmus kísérőjelenségének tekint, önző, anyagias életfelfogása miatt. E védekezés ugyancsak az eszményítési esztétikához vezet.

Volt-e hát szerepe a Világos utáni korszakban az eszményítés esztétikájának? Volt, de nem a korszak egészére kiterjedő érvénnyel. A Világos utáni korszakot nem lehet több joggal ideál-reál korszaknak tekintenünk, mint némely korábbi vagy későbbi korszakokat. Az eszményítési esztétika konkrét, dátumokhoz köthető történeti jelenség, mely különböző költőknél és gondolkodóknál tűnt föl, különösen az évtized végén, de elméletileg Aranynál már 1853-ban is (A Sárkány). Az eszményítés mértékéről s a reálhoz való arányáról is különbözőek a vélemények: Arany és Gyulai a kiegyenlítés – Salamon és még inkább Greguss az egyoldalú eszményítés híve. A lényeg azonban nem ideál és reál ilyen vagy amolyan arányán, sőt nem is az ideál egyoldalúságán múlik: a 48 előtti és a 49 utáni korszak közt a legfőbb különbséget a társadalmi eszme háttérbe szorulása okozza, ez viszont a nemzet-eszme Világos utáni, szükségszerű egyeduralmának következménye. Az eszményítés elve mintegy csak utólagosan szentesít egy irodalmi szükségletet – de éppen, mivel dogmává emelkedik: a további fejlődés kerékkötőjévé is lesz.

Az eszményítés esztétikája elvont s ferdült módon, de végső okainál fogva mégis a kor védekező, útkereső törekvéseinek szülötte. Új társadalmi erők lépnek színre a 19. század közepén, s új mozgalmak kezdődnek a természettudományban, a filozófiában is. Ez új jelenségeknek egyelőre még tökéletlen előhírnöke a mechanikus materializmus. Ellene a védekezés bizonyos mértékben indokolt volt, a nemzeti lét védelmére szorító magyar viszonyok között. Az eszmékbe – a haladás, a szabadság, a nemzeti fennmaradás eszméjébe – vetett hitet ébren kellett tartani, s annál makacsabban, minél ékesszólóbbakká váltak a történelem cáfolatai. A kor jelenségeinek csaknem általános kétarcúsága folytán azonban az eszményítésben kifejeződő védekezésnek is nagy volt az ára: ez az esztétika elszakította a magyar irodalmat a realizmus törekvéseitől, melyek a kortársi világirodalomban rendre diadalmaskodtak. A magyar regény fejlődésében felismerhető késésnek, visszamaradásnak, a romantika oly sokáig elhúzódó újravirágzásának s a 48 előtti, epizódszerűen (Eötvösnél) már megjelenő realizmus folytatás nélküliségének: az eszményítés esztétikája" által szentesített viszonyok közt kell keresnünk okát.