A történetírás új irányzata

A Budapesti Szemle 1858-as évfolyamában jelenik meg a régi centralista csoport egyik tagjának, az új tudományos eredmények népszerűsítésére oly szívesen vállalkozó Lukács Móricnak tanulmánya: Róma régi történeteinek hitelessége és eredete címen. Ez a tanulmány azért érdemel figyelmet, mivel benne a történetírás új, századközépi irányának, s a történetírást is megtermékenyítő kritikai-filológiai módszernek érdekes jelentkezéseit tarthatjuk számon. A római őstörténet-kutatás, Niebuhr forráskritikai munkásságának jóvoltából, kialakította a kritikai-filológiai módszert, mely Rankénál a törté-{91.}netírás új módszerévé is válik. Ranke a forráskritikában nemcsak filológiai, de lélektani módszereket is érvényesített; Niebuhrtól ő elsősorban a szigorú, tudományos szkepszist s az aggályos válogatás elvét vette át. Lukács Móric cikke e szkepszis, ez aggályos vizsgálódás szellemét népszerűsíti, s mutatja fel követendőnek olyan kortársak előtt, akik maguk is az ábrándosság leküzdésére s a valóság aggályos megismerésére törekednek. Lukács ízlése azonos centralista társaiéval: az ő eszményképe is Macaulay. Esszéje elsősorban Niebuhrral foglalkozik (Vorträge über römische Geschichte, 1864), de figyelmet szentel Macaulay Lays of ancient Rome-jának (1851), Bachofen és Gerlach Die Geschichte der Römer (1851) és Mommsen Römische Geschichte (1854) című műveinek is.

A centralisták Világos után szembefordulnak a romantikus történetírással, s Lukács megértése a történeti források hitelességének kritikája iránt, ennek a romantika-ellenességnek egyik megnyilvánulása.

A történetírás történészei (Fueter, Störig stb.) szerint a klasszika filológiából nő ki a kritikai-filológiai szemlélet, mely magát a filológiát a nyelv tudománya helyett népek és világok kultúrájának tudományává avatja. A kritikai-filológiai szemlélet ihleti meg Ranke forráskritikai módszerét is. A történetírásnak ez az új iránya hat minálunk is – elsősorban a romantikus történetírás elleni visszahatás segítségével. Csengery Antal az, aki a romantikus történetírást a legtöbb szorgalommal támadja; feltehető, hogy tevékenysége mögött Szalay László befolyását kell keresnünk. Csengery, aki Gyulainál is sokkal korábban utasítja el Jókai romantikus regényművészetét, a romantikát a regényben és a történetírásban egyaránt ellenzi: "Ugyanazon iskola, mely a szépirodalom mezején a képzelem korlátlan uralmát hirdeti, s a legképtelenebb mesékkel tartja közönségét, állást foglalt a történetírás körében is. Mintha a Sue-k és Dumas-k rontottak volna be a história tartományaiba" (Macaulay és Thierry, 1855). Csengery főként Lamartine-ban látja mindazoknak a hibáknak megtestesülését, melyek szerinte az egész romantikát jellemzik; érveit Planche Lamartine-bírálataiból meríti, s Petőfi kedves olvasmányát, Lamartine-től A girondiak történetét (Histoire des Girondins, 1845–1847) az "imaginatio" egyeduralma s a "regény érdekességével bíró" tablók miatt tekinti tudománytalan, felületes műnek. Hogy Csengeryt ezúttal nem a közvetlen forradalom-ellenesség vezeti, azt bizonyíthatja az a körülmény, hogy Lamartine-nal együtt – Villemain nyomán – utasítja el Chateaubriand restaurációs szemléletű történetírói műveit is. (Lamartine, 1855). A romantikus történetírásban Csengery és társai attól a szellemtől riadnak vissza, mely közvetett módon szolgálhatja a forradalmat. A képzeletben, az indulatban csak veszedelmet látnak, a Kemény-féle "rajongás" egy válfaját; az egzaktság igénye, melyet a természettudományok fejlődése erősített meg, a történettudományban is védekezés a világnézeti "kalandosság" ellen. A tényszerűség és a tárgyilagos elvonatkoztatottság a polgári állam nyugalma érdekében válik kívánatossá; ezeknek jegyében utasítja el Csengery a történetírói "festést, az "imaginatiót, sőt ihletést" is, s állítja helyükbe "a kútfők közvetlen tanulását s a tények becsületét".

A centralisták elképzelése szerint a történetírásnak az "igazítás" helyett elsősorban nevelőleg, erkölcsileg kell hatnia. Ezt az elvet Kemény és Szalay mondotta ki, Csengery pedig a történetírásról szóló cikksorozatában népsze-{92.}rűsíti. Kemény az Élet és irodalomban (1853) a történet- és a természettudományt is azért tartja hasznosnak, mivel megóvnak az ábrándosságtól, a valóság ismeretére – tehát: önismeretre is – nevelnek, tényszerű gondolkodásra szoktatnak. A történet- és a természettudomány elsajátítása, eredményeik megismerése tehát hatásos ellenszer a Bach-korszakban elharapódzó csüggedés, apátia ellen – de a forradalmi "álmodozás" ellen is. Az irodalom Világos utáni útvesztésében Kemény a tudományoktól vár iránymutatást, s annál sürgősebben igyekszik hozzájuk fordulni, minél inkább érzi, hogy az irodalom "elvesztette biztos szemmértékét a vágyak és kivihetőség megítélésében".

A Világos utáni liberalizmus egyöntetűen foglal állást a történettudomány nevelő, erkölcsi szerepének kérdésében, s ettől a nevelő szereptől egyazon kiegyenlítő, szélsőségektől óvakodó, "rajongástól" mentes szemléletnek kialakulását várja. Szalay is a Magyarország története (1852) előszavában tételszerűen ugyanazt fejtette már ki, amit Kemény az Élet és irodalomban 1853-ban elmondott: "Könyvet akartam adni azon ifjú nemzedék kezébe, mely most készül az atyai ház küszöbén át nyilvános élet pályájára lépni, s mely lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel, bizalmat a nemzet jövendőjéhez a nemzet múltjának bölcs számbavételével párosítson, ha a benne vetett reményeknek, ha az ország szükségeinek meg akar felelni." Az Élet és irodalom gondolatmenete párhuzamos Szalay programjával – Kemény is az új nemzedék művelődési, képzési irányának kialakításával akarja biztosítani a magyar polgárosodás korszerű, új szakaszát. A romantikus történetírás módszerét, stílusát Szalay éppúgy elveti mint eszmeiségét is; a történelemnek többé már nem lelkesedésre, hanem mérsékletre és óvatosságra kell tanítania.

A tudomány mint a polgárosodást és a nemzetiséget biztosító, új magatartás tanítómestere: ez az elv a tudomány közlési formáinak s az esszének kérdéseit hozza előtérbe. Ez utóbbiakról, valamint a tudománynak szánt sajátos, nevelő szerepről sokat mond a Budapesti Szemle 1857-es programja: "A tudományok oly gyorsan fejlődnek minden irányban, hogy a mívelt közönségnek a világirodalomban évenkint megjelenő becsesebb munkákat megszereznie is lehetetlenné vált. A tudományok fejlődésének eredményeivel ez okból másutt is hasonló szemlék ismertetik meg a mívelt közönséget, úgynevezett 'essay'-kban, melyek a rövid hírlapi cikkek és a könyvírás közt foglalnak mintegy helyet." A magyar esszé műfajának kialakulását a tudomány nevelő célzatú közlése segítette elő; a tudomány, illetve annak igényes megismertetése ily módon: nemzeti irodalmi feladattá vált, – ahogyan erre a Budapesti Szemle programja is rámutatott: "ezen túl is nemzeti irodalmunk legyen azon közeg, mely által a polgárisodás újabb vívmányaival megismerkedik a mívelt közönség."

A Világos utáni korszak Macaulay-t tekinti példaképének. Lukács Móric is ezt az igényt juttatja szóhoz, midőn tanulmányában Macaulay példájánál állapodik meg ("ki alapos tudományt művészi ízléssel párosítani bárkinél jobban tud, kinek neve nálunk is méltán népszerű: Macaulay"); ugyanilyen indokok késztetik Csengeryt is arra, hogy azt a Macaulay-t népszerűsítse, aki szerint a történetírás "a költészet és a bölcselem vegyülete", s akiben a szobrász és az "anatom" egyesül (Macaulay és Thierry). Csengery igénye az iránt, {93.} hogy a nemzeti történelem éppoly közkinccsé váljék, mint a biblia vágy a nemzeti költészet, ugyancsak Macaulay példájában lel ösztönzést, biztatást; az angol népet azért irigyli, mivel tudomása szerint a családok polcán a biblia mellett ott áll Anglia története Macaulay-tól.

"Azon útat követem, melyet az angol és francia irodalomban azok, kik a nevezetes művekről essayket, kísérleteket, igénytelen nézeteket tesznek közzé" – írja Kemény (Szalay Magyarország története című munkájáról, 1853), s ezt a célkitűzést a nemzeti polgárosodás valamennyi híve magáévá teszi. Aranyt nemcsak a folyóirat készteti tanulmányírói tevékenységre, s az ő értekezései, tudományos módszerükkel, felülmúlják Gyulai és Kemény esszéit is. Csengery és Lukács Móric az esszé másodlagos, közlő-ismeretterjesztő funkcióját használják ki – eredeti gondolatot keveset tartalmaznak. A kor két legjelentősebb esszéistája: Gyulai és Kemény. Mindkettejüket a gondolatiságban, a tudományban rejlő erkölcs-formáló, viágnézet-alakító lehetőségek késztetik az esszé-írásra. A köztudat Keményt tartja egyik legnagyobb esszé-írónknak, holott az ő tanulmányai kidolgozatlanságuk, egyenetlenségük miatt Gyulai emlékbeszédeinek, nagy portrétanulmányainak színvonalát többnyire nem érik el. Némelyik tanulmánya (így a Szalayról szóló is) valósággal félbenmarad, mintha az író belefáradt, vagy megunta volna. Gyulai tanulmányai kidolgozottak, gondolatmenetüket az író következetesen alakítja, az anyagot gazdaságosan kiaknázza, a szerkezetet tömören és csinosan lekerekíti. Kemény és Gyulai tanulmányainak szerkezete a Macaulay-féle esszé felépítését követi: regényszerű jellemrajz, majd korkép, fejlődésrajz s az eszmék, vagy az esztétikai jelenségek analitikus tárgyalása. Mind Kemény, mind Gyulai legszívesebben a közvetlen tapasztalathoz, vagyis élményeikhez, emlékeikhez folyamodnak, amiben éppúgy hasonlítanak Macaulay eljárásaira, mint amenyi-re különböznek is Arany értekezéseitől. Arany úgyszólván sohasem ír témákról, melyek kortársakhoz kapcsolódnak: ezekkel ő csak a kritikus, a recenzens magatartásában hajlandó értekezni; olyan tanulmányok, aminőket Kemény ír (Gróf Széchényi István, 1851; A két Wesselényi Miklós, 1851 stb.), az ő tolla alatt sohasem születhetnek meg. Kemény és Gyulai a közvetlen tapasztalásból merítik esszéik anyagát, Arany és Szalay viszont a "búvárlatból", a kutatói munka eredményeiből. Arany János Zrínyiig, sőt, az "öntudatlan népiesség" korszakáig nyúl vissza, Gyulai behatóan csak Katona József korszakával kezdődő kérdésekkel foglalkozik (Katona József és Bánk Bánja, 1883), legsajátabb területe azonban az ifjúkorának kortársi irodalmával kezdődő új korszak.

A lélektan mint a történelem megértésének eszköze, a portré mint a lélektanilag átvilágított valóság kifejezési formája: mindez nemcsak Macaulay művét jellemzi, hanem Rankéét is. Ranke műve azonban nem gyakorolt oly általános hatást a magyar tanulmányírásra, mint Macaulay-é. Csengery, akinek csak művészet és tudomány egyeztetése okozott gondot, minduntalan hangoztatja, hogy Ranke létrehozza ugyanezt az egységet, de sokkal "töredékesebb" Macaulay-nál, s "rideg tárgyilagossága", mondhatni, "közönye" miatt "hidegen hagy". Mégis, Eötvös az Uralkodó Eszmékben (1851–1854) hivatkozik Rankénak Deutsche Geschichte im Zeitalter der Reformation (1839) című művére (ugyanerre hivatkozik Szalay is a Magyarország történetében), valamint a Die römischen Päpste ihre Kirche und ihr Staat im XVI und XVII Jahrhundert {94.} (1834–1837) fejtegetéseire. Ranke hatásának azonban mély, habár csak közvetetten észlelhető nyomait találjuk meg Keménynél és Szalaynál. Kemény nagyenyedi tanárának, Szász Károlynak érdeklődése Savigny iránt már jó korán közvetítheti Ranke hatását, hisz emez Savignyval együtt szerkeszt egy jogtudományi folyóiratot. Keményt is, Szalayt is Ranke szemlélete késztetheti a külpolitikai erőviszonyok történelem-formáló hatásának tanulmányozására. Szalay-tanulmányában Kemény egyrészt a Ranke-típusú történetírást hiányolja hazánkban, midőn azt szeretné, hogy a történészek "hazánkat európai helyzetében, külpolitikájának folytonos alakulásaiban" s a nemzetközi erők örökös kölcsönhatásaiban tüntessék föl. (Egyidejűleg a művelődéstörténeti irányzat alkalmazását is számonkéri: "Alig történt kísérlet kereskedelmünk, iparunk, házi életünk, szellemi mozgalmaink s irodalmi haladásaink történetét beszőni azon nagyobb vagy legalább feltűnőbb események rajzába, melyek kiválólag históriaiaknak szoktak neveztetni." Hihető, hogy Szalay diplomáciatörténeti tanulmányai (pl. a János király és a diplomata, 1858) annak a kutatási iránynak hatására születtek, melyet Ranke kezdett meg a velencei követi jelentések tanulmányozásával. De még inkább kézenfekvő, hogy a történelmi események, folyamatok lélektani rugóinak megmutatására törekvő Ranke ösztönzést adhatott Kemény történelmi regényeinek hasonló problematikájára. Rankénak bizonnyal szerepe van abban, hogy a lélektant a magyar irodalom és a magyar tudomány is fokozottabban használta föl az egzaktság, a hitelesség érdekében.