A Párizsi Napló és a Hazai Napló

Halász Gábor szerint – aki a Naplókat ötvenéves kéziratos lappangás után 1941-ben kiadta – Justhnak az volt a szándéka, hogy bebizonyítsa velük Péterfy előtt: mégiscsak ért az analízishez. Ez azonban egyoldalú hipotézis. A Párizsi Napló (1888) azért íródott, mivel Justh, elsősorban önmaga számára, tisztázni akarta Párizst, rendezni az értékeket, amelyekhez igazodni kívánt. Halász, a maga szempontját követve, Justhban csupán a "balzaci" vonásokat csodálja. Leíró művészetét, amellyel a téli Párizs szalonjainak, operabáljainak, bulvárjainak képeit megjeleníti. Megfigyelőképességét s boncoló erejét, amellyel párizsi ismerőseit Sarah Bernhardt-t, Taine-t, Barbey d 'Aurevillyt, Munkácsyt, Antokolszkijt megjeleníti. Justh megfigyelőképessége, a leírás iránti érzéke csakugyan rendkívüli. De az is nyilvánvaló, hogy a Párizsi Naplót nem egyedül a benne foglalt tények, hanem a fölöttük lebegő "káprázat" avatják dokumentummá s műalkotássá

{851.} egyszersmind. A Napló az első Justh-mű, sőt egyike az első magyar prózai alkotásoknak, amellyel kapcsolatban határozottan utalhatunk "mestereivel, a nagy francia impresszionistákkal való rokonságára" (Sőtér István: Sigismund Justh, Nouvelle Revue de Hongrie 1941. II. 81–83.).

Justh a Napló minden egyes kis mozaikját minuciózus gonddal megfigyelt részletekből, aprólékosan szétboncolt árnyalatokból rakja össze. Mindig a friss, az első, a még szemeiben káprázó befolyás a fontos. Csak ritkán jegyzi oda egy-egy név mellé, hogy "róla majd máskor", imponáló biztonsággal vázol fel pillanatképeket, rögzít meg egy tánc közben elsuhanó női arcélt, egy röpke párbeszédet, (azért is annyi szövegében a francia, német, angol félmondat), színhatásokat, amelyeket egy-egy különleges ízléssel összeállított szobaberendezés és a bútorok közt pillangózó toalettek tarkasága kelt. A parányi effektusokat, a közönséges szemmel már nem látható különbségeket észrevenni, érzelmei hullámzását pontosan követni: ez Justh legfőbb művészi ambíciója. Sarah Bernhardt portréja nem azért kap meg, mivel "megbízható", mivel analitikus értelemben "mély" és "jellemzetes", mintha rajta keresztül valóban a modern díva lelkivilágába pillanthatnánk. Justh nem értelmezi és nem magyarázza meg ennek a különleges asszonynak a csapongásait, váratlan allűrjeit, egész logikátlan és a pillanatban élő egyéniségét, hanem maga is feloldódik benne, maga is átveszi azt a ritmust, amelyet Sarah diktál, vele játszik és vele szenved, anélkül, hogy akár utólag is, kitartóbban töprengene az ellentmondó, elragadó és leverő benyomásokon. Párizs nem azért eleven, mivel Justhnak jó az emlékezőtehetsége, s dokumentatív bőséggel maradtak fenn a tolla nyomán nevek, helyszínek és jellem-foszlányok, hanem azért, mert a Naplónak atmoszférája van, amely megőrzi a pillanatot, s a részleteket életrekeltő villanásokat.

A Napló nem egyszerűen a párizsi valóság dokumentuma, nem csupán egy korszelet krónikája, hanem egy sajátos, az adott korszakra jellemző szemlélet megnyilatkozási formája. S ami benne mint dokumentum-érték legfontosabb: ezzel kapcsolatos. Justh rendkívüli bőséggel tárja fel annak a – a Keresztutakban már megfogalmazott – világnézeti válságnak, szkepticizmusnak szellemi hátterét, amely művészi impresszionizmusának is forrása. Az 1888-as párizsi téli évadban, mint gyújtópontban látja Justh összegyűjtve korának minden eszmeáramlatát. Barbey d'Aurevilly betegágyánál is az eszmék, a "világnézetek" táncának víziója foglalkoztatja. "Az a kor – állapítja meg – eliramlott, hol az emberben az Istent keresték, el fog az is, melyben csakis az állatot látják. – Mi jön majd azután? Ki tudja?" S Justh a romantika, a pozitivizmus, a naturalizmus, a bourget-izmus, majd a nyolcvanas évek antinaturalista, "konvertita" áramlása adta élmény és kiábrándulás után új s minden eddiginél határozottabb szellemi támaszra talál. Az 1888-as párizsi tartózkodás kelti fel benne az oroszok iránti mélyebb rokonszenvet. A Párizsban élő orosz művészt, Antokolszkijt "az élő legnagyobb szobrásznak tartja". Turgenyev párizsi nyomain bolyong. Orosz estélyen vesz részt, s a hangulat eksztázissá fokozódik. Bandakoff, a híres orosz csellista Glinkát játszik. "S szinte átalakította e zene a milieu-t, a banális cukros mosolyt ez letörölte az ajkakról s mintha a parfümírozott levegőn keresztül sivított volna az orosz puszták szele: Oroszországban, a nagy Oroszországban éreztem magamat."

{852.} A Napló második része, a Hazai Napló (1889) – a kifelé, a világ felé néző első résszel szemben – inkább lírai jellegű, introvertált. Önportré. Elhatalmasodó betegségének, kifáradásának tüneteiről ad számot. S még inkább: feldolgozza magában az új élményt (s tapasztalatainak egy részét könyvbe foglaltan is kiadja: Páris elemei, 1889), fölfedezi magának szülőföldjét, s komolyabban kezd foglalkozni népével, parasztjaival. E fölfedezés: menekülés is – akárcsak a hosszú, távoli utazások. Egyszersmind azonban kezdete egy sajátos koncepció szerint kibontakozó aktivitásnak.