A Puszta víziója
Az orosz szellem adta élmény e korban korántsem egyértelmű, Justhnál sem az. Egyrészt belesimul a nyolcvanas évek végén keletkezett vallásos, misztikus, konvertita hangulatba. Az istenkeresésbe, buddhizmusba, ataraxiába, középkorba, primitívbe menekülő dekadencia számára Oroszország szállítja a Nihilt. De az erkölcsi megtisztulás útját kereső Tolsztoj, a szenvedőket átölelő Dosztojevszkij s a Justh számára is legkedvesebb Turgenyev: a népet is jelentik, az orosz parasztot, aki áttöri a szalonok intim csöndjét, s a kifinomult érzékeket ismeretlen erővel és háborgással nyugtalanítja. A szent-tornyai gányó, a békési paraszt, a kondorosi pásztor, akit az oroszok bátorításával felfedez: nem hasonlít a romantika és az anekdota hagyományos parasztjához. Novelláiban, melyeket a (csupán franciául megjelent Le coq rouge kivételével) A puszta könyvében (1892) majd a Delelőn és más elbeszélések című kötetében (1894) gyűjt össze, vannak ugyan egzotikus idilli és humoros képek is. Egészében azonban a paraszt, akit megalkot, nyersebb, brutálisabb, barbárabb az irodalom addig ismert parasztjainál. Justh e novellák írása közben sokat töprengett a novella műfajáról, tanulmányt is ír (sajnos elkallódott) "a modern magyar novellistákról". "Két táborba vontam az elbeszélőket: – említi egy levelében – egyikbe sorolom azokat, akiknek világnézeti filozófiája van, másikba azokat, akik ennek hiányában leiedzenek" (Levél Pekár Gyulához, 1893). Természetesen ő az előbbiek közé számít, s e vonásarévén lesz parasztábrázolása hasonló a Gozsduéhoz. Justh gányói annyiban rokonok Petelei székelyeivel s Mikszáth palócaival, hogy a népköltészetből lépnek elő. Dallal, mesével vannak tele, ízes szólásokban beszélnek, s realitásukban is gyakran válnak egy-egy dal, ballada, románc szereplőivé. De Justh egyszersmind hőseit, éppen egyszerűségükben, egy sajátos világnézet hordozóinak látja. Úgy érzi, hogy e primitív emberek körében egy új gondolatvilág kezd kicsírázni. A kontemplatív, elmélyedő paraszti alakok érdeklik: sztoikusok, fatalisták, tolsztojánusok, nazarénusok (Anyaföld, 1890; Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt, 1891; A puszta bölcse, 1891; Süle Klára lakója, 1892). De érzékeli az ellenkező végleteket is. Az említett francia nyelvű novella, A vörös kakas (1892) hőse egy gyilkoló, gyújtogató béreslegény. S parasztregénye, a Gányó Julcsa (1894) hősnőjének lányos jámborsága, nazarénusi türelme váratlanul csap át nyílt, féktelen, testies indulatokba. Justhot hőseinek temperamentuma s a mögötte meghúzódó érzésvilág, gondolkodásmód érdekli. Parasztjainak szociális helyzete, szegénysége, földhöztapadt nyomorúsága még inkább csak része, természetes {853.} mozzanata az alföldi kietlen, tikkadt couleur locale-nak. Ezekben a lelki megnyilvánulásokban azonban – önkéntelenül is – az elsők közt ad jelt a parasztságban lakozó belső feszültségekről, szociális indítékú lázongásokról.