A szent-tornyai parasztszínház

Justhnak a parasztsághoz való vonzódása, s a reá épített tervei – bár kapcsolódnak hozzá retrográd elképzelések is – mind tartalmasabbá válnak. Ez nemcsak parasztnovelláiból, s hamarosan elkezdett regényciklusából derül ki, hanem egy – a magyar kultúra történetében szinte páratlan vállalkozásból: a szent-tornyai kastélyban létrehozott parasztszínházából.

Az elgondolás, amelyre e színházat építette, szoros kapcsolatban van a magyar paraszt jellemével kapcsolatban kialakított nézeteivel. Úgy véli, hogy a magyar paraszt életszemlélete és érzésvilága – a görög jellemmel hasonlítható fatalisztikus nyugalma és derűje – kiválóan alkalmas a klasszikus alkotások felidézésére és befogadására. Hipotézisét a gyakorlat igazolni látszik, mert valóban sikerül egy olyan parasztokból álló színtársulatot létrehoznia, amelyet a falu csakugyan magáénak érez, s amelynek csodájára jár a pesti – sőt a Justh meghívta külföldi művésztársaság is. Persze – ma már látnunk kell – nemcsak "pszichológiai" okai vannak a sikernek. A gádorosi, szent-tornyai, orosházi nép bizalommal volt személyesen Justh iránt, mivel megérezte benne a szociális és kulturális gondjai iránti őszinte érdeklődést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a szent-tornyai szociáldemokrata szervezet Justhot díszelnökévé választja. Kulcsár Pál, a helyi szociáldemokrata vezér egyébként a színjátszó társulat egyik legaktívabb és legtehetségesebb szereplője, akit Justh annyira becsült, hogy egy alkalommal Párizsba is magával vitte, hogy megmutathassa neki a Théâtre Français előadásait. Ezek a motívumok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy Justh vállalkozása nem valami romantikus, elszigetelt vállalkozás csupán. Egy olyasfajta kultúrszomjat elégít ki, amely nem kis mértékben éppen a falun meginduló agrárszocialista mozgalmakkal függ össze: egy valóságos társadalmi mozgás teremtette igénnyel, amely végül is a viharsarki parasztság oly jelentős olvasóköri mozgalmát is létrehozta.

Justh ujjongva jegyzi fel naplójába, barátaihoz írt leveleibe, milyen szép eredményt ért el. "Népem dehogy tudna betelni egy darabbal. Vannak is ilyenkor annyian, hogy alig férnek el egymástól." "Még a táncot is abbahagyják, és eljönnek megtekinteni, hogy Petrucchio és bősz Katája mire jutottak? Hogy érdeklődnek minden szavuk, minden mozdulatuk iránt! És a próbák végén annyi az új jelentkező, minden szerepre könnyűszerrel kaphatnék hat színjátszót is! És játszanak teljes lelkükből. Szeretettel csüggnek szerepeiken, tudják, mint a karikacsapás, megérzik, meglatolgatják minden betűjét!" (Kovács István: Justh Zsigmond munkássága, 1963. 13.)

Justh színháza, mintegy cáfolataként annak a polgári és dzsentri nézetnek, hogy a parasztnak a könnyed, sekélyes színpad való, hogy a felszínes népszínmű mutatható csak be sikerrel – komoly, klasszikus színházat játszott. A színház műsorán ókori klasszikusok szerepeltek, Arisztophanész és Plautus elsősorban; továbbá szerepeltek Shakespeare-től és Molière-től tragikus és {854.} komikus darabok egyaránt. Maga Justh is több egyfelvonásost írt, egynek a címéből –Siralomház – sejthetjük, hogy jobbára tragikus témák érdekelték; föltehetőleg foglalkozott a Gányó Julcsa dramatizálásának gondolatával is (barátja, Rózsa Miklós mintegy az ő végrendeletét teljesítve dolgozta fel színmű formában a regényt, évekkel később). De előadták Justh barátainak a darabjait is, így Czóbel Minkáét. S tudjuk azt, hogy Thury Zoltán müncheni tartózkodása idején ajánlja fel közreműködését.

A korabeli nyilatkozatok, sajtóvisszhangok egyöntetűen az előadások magas színvonalát dicsérik. "Justh művészei valóban nem is színészek többé, de interpretálók. Felfogják, s egészében beleélik magukat a lángész mindig egyszerű eszmeszüleményeibe." – írja például De Gerando Antonia a Makrancos hölgy előadása láttán.

Justh az első előadásokat 1890 nyarától tartotta – amíg a téli helyiséget fel nem építette – szabad téren, a kastély fái között. Az utolsó előadás 1894 nyarán volt – utolsó párizsi útja előtt –, Plautus Fecsegőkjét játszották. Halála után nem volt aki parasztszínháza ügyét folytatta volna, s a színtársulat így hamarosan feloszlott. Megmaradt egy értékes és tanulságos, de elszigetelt, tragikusan félreértett századvégi kezdeményezésnek.