Részvét és irónia

A regényciklusban kifejezett reform-program elsősorban a meglehetősen fantázia nélküli, tételes cselekményben fejeződik ki. E regények legfőbb művészi értékei azonban nem a cselekményben rejlenek. Éppen úgy, mint a Naplókban, bennük is elsősorban Justh atmoszféra-teremtő ereje tűnik szembe. Az atmoszférát itt is finom, impresszionisztikusan megragadott elemekből teremti meg. S ezek az elemek összességükben: a magyar oligarchia pusztulásának, szétkorhadásának lidércvillanásai. Különösen a Fuimus bővelkedik művészileg érzékenyen megalkotott, költői részletekben.

A regénynek, s egyben Justh egész művészetének csúcsa az az ábrázolás, amelyet a pusztuló felvidéki oligarchia életéről nyújt. Márfay Lőrinc, a regény álmokkal, illúziókkal teli, ifjú hőse – Justh önmagát rajzolja benne – hosszú külföldi tanulmányútjáról hazatérve szeretné magát átadni az ifjúkor kedves, meghitt érzéseinek, "a régi őszi hangulatoknak". De sehogyan sem sikerül. Az örömbe üröm cseppen, mert a családi fészekben rögtön megcsapja a pusztulás levegője. Önbizalma folyton csökken, amint a kötelező rokonlátogatások során beletekint az ősi kastélyok való életébe. Mindenütt éreznie kell, hogy lakóik egyformán üresek és boldogtalanok.

Justh átéli, belülről látja e kastélyok lakóinak boldogtalanságát, "élettel homlokegyenest ellenkező egzisztenciáját". "Őrült világ ez – tépelődik tisztábban látó, de tehetetlen hőseivel együtt – a pusztulás kezdete, nálunk, min-{856.}denkinél" (Fuimus). Az egyénileg tiszta, értelmes és érezni tudó lényekhez valami – líraian is átélt – sajnálat, részvét fűzi. Különösen megkapó, részvéttel és szimpátiával festett alakja: Czobor Lipót, a szokratészi bölcsességű festőművész, aki az arisztokrácia, a család hazug világából a természetbe, az egyszerű emberek közé és a művészi szépségbe menekül. E figura élő modellje: a festő Mednyánszky László, akivel Justh távoli rokonságban s mély barátságban van. E részvét megnyilatkozásai mutatják meg legvilágosabban Justh orosz írók iránti szimpátiájának egy újabb oldalát is. Tolsztojban az erkölcsi érzékenység, az önmarcangoló felelősségérzet, Dosztojevszkijben a szenvedők iránti szánalom, Turgenyevben a borongós, pusztulást lehellő hangulatok is vonzzák. Amit a vele "homogén" Mednyánszky művészetéről ír, az tulajdonképpen önjellemzés: "Képei, ezek a komor őszi hangulatok, ezek a genreok, amelyből a boldogtalanság költészete beszél, egyúttal az emberi szenvedés religióját hirdetik, csak úgy, mint egy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij művei. Az elmúlás beszél tájképeiből; a szenvedés genrejaiból ... Ami él, az vigasztalásra született, ez a festőpoéta filozófiája" (Báró Mednyánszky haláláról, A Hét 1890. június 29.).

Egyes egyedeihez szimpátia, részvét fűzi, de az arisztokráciát, mint osztályt s a benne megtestesült életformát egyre élesebb, egyre türelmetlenebb kritikával utasítja el. E bírálat formája: az irónia, a századvég szkeptikus polgári irodalmának tipikus, kritikai megnyilatkozása. Justh igen egyénien, eredetien kezeli ezt a fegyvert. Alapkérdéseket ő sem érint, de valami száraz, elsöprő, gentleman-es fölénnyel és könyörtelenséggel tud szóvá tenni morális ürességet, agylágyulásra gyanús ostobaságot, piperkőcséget, semmirekellő élősdiséget. Mikszáth – aki egy alkalommal épp azt tette szóvá, hogy íróink nem ismerik a magyar arisztokrácia életét, s ezért nem is ábrázolhatják jól – Justhban épp a hozzáértést ismeri el.

A hazai, vidéki típusokat éppoly jól látja, mint a félig magyar, félig osztrák arisztokratákat, a tanyai életstílust éppúgy ismeri, mint a bécsit, vagy a párizsit. Már a Naplóban is föl-fölbukkan, leginkább épp e réteg jellemzésénél, a könnyed, elegáns gunyorosság. Majd novellái (Csörgők, 1891; A kupéban, 1891; Orchidea, 1891) folytatják a Naplóban megütött hangot: "Furcsa, permutációs világ ez ... – írja. – Mindegyik a másikkal s egy mindegyikkel. Az unalom oly nagy s határtalan, mint a szállodát környező sivatag" (Az egyetlen théma, A Hét 1890. november 2.). A Fuimus szemléletmódja pedig már több is könnyed, legyintő iróniánál: belevegyül a kétségbeesés, a szorongás és a gyűlölet érzése is. S a hang – áthatva a pusztulás vízióival – minduntalan átvált szatírába. Ezáltal lesz a regény, a benne végigvonuló hamis illúziók ellenére, a századvég egyik legkiemelkedőbb, művészileg legértékesebb, realista regényalkotása.

Justh műve töredékben maradt. E töredékben is számos retrográd, korszerűtlen eszme, kiérleletlen művészi tendencia halmozódik. Egészében mégis jelentős: egyike az új magyar irodalmat előkészítő, progresszív műveknek. Szkepszise, iróniája, amellyel osztálya sorsát, helyzetét festette; parasztlátásának újszerű vonásai; művészi módszerének, stílusának a magyar próza felszabadítását, gazdagodását jelentő megoldásai: megvalósult értékek. Kortársait bátorította; az utókort – mint Ady Endrét – érdeklődéssel töltötte el hivatásszeretete, odaadása.

{857.} Halála évében még megvalósította dédelgetett tervét: kastélya kertjében felépítette parasztszínháza állandó, téli épületét, görög stílusban, nyolc dór oszlopra támaszkodó homlokzattal. Az avató ünnepségre néhány párizsi barátját is meghívja. Ősszel ismét Párizsban van, csontváz-soványan, halálos sápadtan, lázas szemekkel, szenvedéstől összehúzott szájjal. "Megyek meghalni Cannes-ba" – búcsúzik barátaitól. 1894. október 9-én meghalt. A szenttornyai kastély parkjába temették. Hagyatéka – Naplója és negyvenhárom dedikált könyve – a Nemzeti Múzeumra maradt.