Ifjúsága

A Bánságban, Versecen született 1863. szeptember 22-én. Egyidős Bródyval, Gárdonyival és Justhtal. Kortársai közül Ambrus csak két évvel idősebb, Papp Dániel pedig két évvel fiatalabb nála. Mégis, viszonylag későn jelentkezett, amikor első regénye 1890-ben megjelent, a kortársak, az egy Papp Dánielt kivéve már mind ismert írók voltak. Elmaradása azonban nem olyan nagy, hogy ne tudná behozni, a kilencvenes évek irodalmában már "egykorú" társ, szerencsés termékenysége – legalábbis mennyiségben – majd feledtetni fogja a későbbi kezdést.

Családja német származású, anyanyelve is német, serdülő korában, a gimnáziumban tanul meg magyarul. Eredeti neve Herczog. Apja Versec tekin-{873.}télyes polgára, volt polgármestere is a városnak. A Herzcogok gyógyszerészek, majd selyemgombolyító üzem tulajdonosai, amikor pedig a hetvenes években a selyemhernyó elpusztult, Herczeg Ferenc apja borkereskedésre tért át. A jómódú, művelt polgárcsalád társadalmilag is emelkedni akart. Természetes, hogy a vidék és a vidéki politikában résztvevő apa a jogi pályát látja erre legalkalmasabbnak. Nem általában az értelmiségi pályát, hiszen az anya Hoffmann István építészmérnök és vállalkozó leánya volt, s ez nem sokat változtatott a polgári család helyzetén. Temesvár, Szeged, Fehértemplom gimnáziumai után, Herczeg tehát Pesten iratkozik be a jogra.

Ezek a színhelyek nagyon mély benyomást tettek rá, a szülőföld, a magyar városok és Pest nemcsak történeteit adják, hanem élményeinek is legfőbb alakítói és meghatározói lesznek. Nem tud majd sehogysem fölébük nőni, tisztánlátása, intellektualizmusa is zavart, elfogult, ha szembekerül ezekkel az élményekkel. A Bánság: a kevert, tarka, dolgozó, gondokkal és álmokkal küzdő "polgárország," a magyarság előkelő idegen itt: a hatalom képviselője. A magyarságot az ő szemében a temesvári és a fehértemplomi huszártisztek világa jelenti. Büszkék, fényesek, gondtalanok és könnyelműek. Másfélék, mint a verseci polgárok, az élet urainak látszanak, kiválasztottaknak, felszabadult, játszó embereknek, akik nem ismerik a gondok "lealázó" voltát. Érthető, hogy ez a találkozás az idegenből jövő Herczeget egy életre megzavarja. Már nem jogász akar lenni, hanem katonatiszt. És ha nem is valósult meg ez az álma, lelkében, akár Tömörkény, mindig egy kicsit katonatiszt maradt. Az az álomkatona, az a csillogó, káprázat-magyar, akit diákkorában elképzelt. Herczeg tulajdonképpen a maga vágyainak és képzeletének kelepcéjébe esett. A körülményeiből kitörni készülő, nyugtalan, idegen ember találkozott itt a maga ábrándképeivel. A magyarság-mítoszt elhitte, mert szüksége volt erre a mítoszra. Kisebbrendűségi érzése, az idegen és a polgár megalázottságai sem tudják önérzetét gyűlöletté változtatni. Úgy szorgoskodik a dzsentri lelke körül, mintha héroszt mentene. A nyugati lelkiismerethez apellál, megannyi vádiratot szerkeszt a magyarság védelmére, pedig csak az álmait félti, az ő Kelet-mítosza: az emberi bátorság, a fantázia, a szépség, a művészi álmodozás jogának hirdetése. A Pogányokban ugyanúgy szerepel ez a szemérmes, szubjektív alapmotívum, mint Az élet kapujában.

Szegeden a nyelvet sajátítja el. A szegedi íz, tempó, ritmus fogja végigkísérni írásaiban, élete végéig. A történeti és a társadalmi regények szerencsés nyelvi atmoszférája ez, sőt talán túlságosan is félénk, visszafogott, "tájhű". Annyiban tér csak el a hagyományostól, hogy nem olyan cifra, egyszerűsödőbb, fegyelmezettebb. Tisztelet és félelem az ő tartózkodó, ökonomikus magyarossága, talán darabosabb és szürkébb is, mint amilyen a kortársi divat, s mint ami alkatának is megfelelne. A szerelmi-lélektani regények annál dúsabb, színesebb nyelvűek. A flaubert-i történelmi regény műkincseket rekonstruáló nyelve, az impressziók gazdagságának kifejezés-feladványai, nyelvi ötletek, bravúrok jellemzik ekkor stílusát.

Valami azonban hiányzik nála, mégpedig bántóan hiányzik. Az intellektuális stílus, a csevegésnél komolyabb közlés és tájékozottság, a mélyebb gondolatiság. Hiányzik nála az intellektuális belefeledkezés, mintha nem győzné gondolatokkal és érvekkel: nagyon is szűkszavú és felszínes. Akkor volt igazán elemében, amikor a téma nem feszélyezte, amikor nem érezte {874.} az eszme, a gondolat felelősségét, tehát: a nő és a férfi divatos problémáiban. Itt kedvére cseveghetett és nem kellett félnie, hogy keveset vagy sokat mond, hogy végére ér mondanivalójának s ellentmondásba keveredik. Herczeg intellektuális szintje a csevegés volt, nem az elgondolkoztató, a választ váró, az álcázott mélységű, léprecsaló, aminők Ambrus Zoltán csevegései – hanem a tiszta társalgási műfaj, a kevés figyelmet igénylő, szórakoztató, szerényen okoskodó és elviselhetően kellemetlenkedő. Ez a hajlandóság jellegzetes újságfigurát is szül nála, az Új Idők Horkaynéját.

1882-ben kerül fel Pestre, Arany halálának évében. Az irodalomban alig van valami esemény. A kezdő jogászhallgatót nem is igen érdekli még az irodalom. Talán csak a naturalizmus erkölcsháborító botrányaira figyelhetett föl bálozásainak, cigányozásainak szüneteiben. Nem mintha naturalizmus érződnék, az írásain, – de az, amit ő és a kor kritikusainak többsége naturalizmusnak neveztek: az erkölcsrajz vagy inkább szerelmi pikantéria, a női és férfi dolgok pletykaízű szenzációi valóban ennek a "naturalizmusnak" a divatjából származhattak.

A nyolcvanas évek fővárosában az osztályok kérdése, a vidéki és a Pesten élő dzsentri, a polgár társadalmi helyzete, a pénzszerzés módja voltak a fő problémák. Ez a dzsentri bűnbeesésének a kora. A könnyű pénzszerzés csábításának, az úri nagyvonalúság új lehetőségének, a könnyelműség alkalmának nem tudott ellenállni. Szorította a dzsentrit saját anyagi pusztulása, az ügyes pénzuzsora, – de leginkább önnön morális tartásnélkülisége buktatta el emberileg. A kényeztetettség, a kitartottság kényelme, a még egyszer felkínált gondtalanság, a halálos virtus, amit elvártak tőle – egy utolsó kiárusítás – eljátszása mindannak, amit még megőrizhetett volna: az emberi értékeknek. Ebben az évtizedben fogan meg az élet filozófiai szemlélete, az élet-halál élménye, az örök élet és az örök halál félelme, a végtelenség uralma az emberen és az ember esélyei a végtelenséggel szemben. Vajda lelki nyugtalansága és Reviczky vádoló panaszkodása, Komjáthy gőgje és a romantikus társadalmi regény erkölcsi felelősségrevonása előzi meg Herczeg Ferenc első regényét.