Társadalmi regényei

A Fenn és lenn (1890) című művel elnyerte az Egyetemes Regénytár ezer forintos pályadíját. A siker körül, a regény születése körül valóságos regényt költöttek. A börtön romantikája, az érdekes ember, a gyilkos író romantikája keltette fel az érdeklődést Herczeg iránt. Párbajban megölte ellenfelét, s ezért négy hónapra be kellett vonulnia a váci fegyházba. Állítólag ott írta művét. Nem a börtön tette íróvá, de az eset válaszút elé állíthatta: megpróbálkozni komoly munkával.

A bűnbeesés évtizede után a tékozló megtérések kora jött el. Megtérés az élethez, a morálhoz, a kötelességekhez. Persze ez sokkal inkább csak felismerés, szándék, halvány művészi gondolat, semmint egy osztály önismerete, akarata. Reviczky szégyenkező, bűnbánó megtisztulásvágya a kilencvenes évekre általánossá vált. Herczeg a munkát hirdeti a megmenekülés egyetlen eszközeként. A maga katekizmusa, életprogramja ez, a polgárfiú tér vissza így a biz-{875.}tonságos, józan, munkás világba, amely kötelességeket és védettséget is jelent egyszerre. A Jókai-hatás nemcsak a romantikus díszletben, a vár és kunyhó ellentétében, az alakok ellenpontozásában mutatkozik meg, hanem a tevékeny élet, az alkotó munka eszméjében is. Arany László még a nagy liberális nemzedék szellemében ösztönöz munkára, s közösségi, nemzeti feladatot lát a munka vállalásában. Herczeg ezt is, amennyiben a dzsentri "megváltása" nem egyes, véletlen, szórványos probléma. De menekülést is jelent nála a munka a lélek dermedtségéből, a halálos mozdulatlanságból. A munka századvégi kultusza tehát az erő kultusza is. Ez teszi már-már utopisztikusan bizakodóvá Herczeget. "A világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne lehetne igazodni" – mondatja Herczeg a Fenn és lenn egyik alakjával.

Az első regényben szinte minden szerepel, ami az életmű témája és mondanivalója lesz. Zsúfolt könyv. Feltűnik a kitagadottság motívuma, szegény és gazdag vérségi ellentéte, a munka és a henyélés, az értelmes és az értelmetlen élet ellentéte, a gyűlölet és a szeretet párharca, az ösztön hatalma-csodálata. Kun Attilával különös területre kanyarodik a regény: az újságírók világába, az értelmiségi nyomorúság, a napi harcok színterére. Erről ír majd Bródy A nap lovagjában, ezt érintik Justh párizsi regényei. A minta természetesen a francia irodalom, a naturalizmus, Zola, de még inkább a Goncourt-ok Charles Demaillyje. A karrier-regény sajátos, naturalista változata ez, Balzac hőseinek szerelmi manőverezései után, a munkával, politikával ügyeskedéssel, csinált karrierek regénye. A szerelem csak kiegészíti, szolgálja, szárnyára veszi a tehetségeket, vagy nem ritkán csupán tehetségnek tűnő ambíciókat. Kun Attila magyar törtető, tragikus akarnok, akinek nincs igazán akarata. Igazságos harcot vív a maga jogaiért; addig elszánt, erős, amíg a bosszú hajtja, amíg ellenzéki, kisemmizett. Azután csupa kapkodás, tanácstalanság. Szánalmasan megbukik, győzelmében lesz a legboldogtalanabb.

A társadalmi regények egész sorozatát írja Herczeg a dzsentri-élhetetlenségről, pusztulásról, lelkiismeretfurdalásról, a munkában való megtisztulásról. A Simon Zsuzsa (1894) ennek a feltámadásnak édeskés története. A munka itt nem életet teremt, hanem paradicsomkerti idillt, a bűnbánat a tolsztoji vezeklés erőtlen mása. Jobban sikerült regény ebben a témakörben a Szabolcs házassága (1896). Talán kegyetlensége miatt, lélektani, jellemalkotó hitelessége miatt kap jobb kritikát is. Szabolcs kiábrándulása olyan mély, hogy öngyilkos lesz. Herczeg még tragikusan lát, mint Mikszáth, s később visszaemlékezéseiben (A gótikus ház, 1939; A várhegy, 1933) keserűen jegyzi meg, hogy Mikszáthnak volt igaza. Minden érdekli, ami kitörni, szabadulni akar, a női emancipáció és a zsidó emancipáció, talán egy kicsit még a szocializmus is. (Idegenek között, 1900; Az első fecske, 1896; Andor és András, 1903). "Engem gyakran bánt a gondolat, hogy nálunk nincsenek igazi szocialisták, olykor azt is gondolom, hogy nálunk egyáltalán nincs is semmi igazi dolog. A mostani társadalom mindenütt romlott, de mint ellenőrzője, mint a jövő reménye, ott áll mellette az egészséges, a félelmetes és mégis ideális szocializmus. Nálunk a szocializmus úgy látszik épp oly romlott, mint mi vagyunk" (Horkayné csevegései).

Igaz, hogy a dzsentri dekadenciával nem lehet összevetni a szocialista mozgalom hibáit, de a tanácstalanságban, zavart mentegetőzésben osztozott Herczeggel a kor haladó polgári irodalma is. Az Andor és András (1903) az {876.} első és az utolsó műve, amely a torz előítéleteket akarja eloszlatni, s az összezavart fejeket megtisztítani. Két embert, két jóbarátot állít szembe egymással a nacionalista és az antiszemita uszítás. Oktalan ellenségekké válnak, érdekek játékszereivé. Andornak is, Andrásnak is elég volt ez a lecke, nem merülnek el a gyűlölködésben. Andor és András független és ember marad, ha ez a morális tartás nagy áldozatokba kerül is. A kisregény a legjobb bizonyítéka annak, hogy Herczeg művészetében megvolt a realizmus lehetősége és hajlama is.