A Pogányok

A témaváltás, illetve a történelmi téma túlsúlya és fontossága Herczegnél, tulajdonképpen korjelenség. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi egész történelmi sorozatot írnak. Látszólag csak a hagyományos irány, a nemzeti iskola fordul a történelem felé. A kérdések nemzeti kérdések, de általános emberiek is, morálisak. Gárdonyi egyenesen morális tézisekre keres választ. Ambrus Zoltán, talán éppen Flaubert vagy Anatole France példájára, a gondolkodó és alkotó ember ősi típusait és miliőjét keresi meg (Ninive pusztulása), egy sajátos műveltség-történelmet idéz fel, allegorikus emberi látomást. A nemzeti téma konkrétsága csalóka látszat, nem ad érthetőbb kulcsot és használhatóbb receptet a korszerű magatartáshoz, sőt, morális koncepciójának "nemzeti", 19. századi gyökere még be is szűkít egy kicsit.

A történelmi regény megszületését az Akadémia is sürgette. Bár Beöthy közvetlen biztatása ott van Gárdonyi és Herczeg művei mögött, és ezeket a regényeket a millenniumi műsor folytatásának érezhetjük: a műfaj mint valóságos, művészi igény is él. A történelmi regény új változatában a történelem a romantikus fantáziát helyettesíti. A történelmi téma a gondolat szabad, korláttalan mozgását, kísérleteit, kialakulását teszi lehetővé. Az ember a maga eszméit, reménységeit, kudarcait, vigasztaló távlatait szereti ebben a törté-{878.}nelemben. Már-már intim műfaj ez. Csakhogy nem a nagy emberek magánéletének intimitásáról, hanem általában az emberi lélek intimitásáról szól.

A Pogányok (1902) az Egri csillagok és a Láthatatlan ember után jelent meg, s már egy kedvezően hangolt közönség és kritika fogadta. Úgy értelmezik ezt a regényt, mint egy történelmi korszak hiteles lelki dilemmáját, mint egy kultúrtörténeti változás regényét, amely keletiség és nyugatiság, kereszténység és pogányság összeütközéséről szól. Gyulai ezért érezheti elhibázottnak Márton kanonok visszaszökését a besenyőkhöz, a keletiség regénybeli győzelmét, "tragikusságát", a régihez való makacs ragaszkodást, a bukást. Herczeg a regényről nyilatkozva, szintén megmarad ennél a történelmi miliő sugallta témamagyarázatnál. Nem tudta egységesebben, egy konfliktusban összegezni azt a sokféle ellentétet és ellentmondásos problémát, ami a regény tulajdonképpeni témája.

A kereszténység és pogányság, először is a nemzet és Európa összeütközését jelenti, a pogány besenyők és a keresztény, német és olasz papok harcát az országért. Kibékíthetetlen ellentétnek mutatja ezt Herczeg. Európa nem a nemzetek közössége, hanem olyan egyetemesség, amely nem ismer már nemzetet, vagyis kultúrtörténeti fogalom, ideológia. A német pap nem érti a barbár nemzeti érzelmeket. "De mi a magyar? Mi a német? Üres szó, lehelet! A nemzetek jönnek és tünedeznek, mint a folyóvíz habjai; örök ország csak egy van: a Jézus országa." A keresztény Európa kegyetlen és erőszakos a nemzettel szemben, nem számol, nem alkuszik meg Kelettel, fölényes, önnön szellemiségének gőgjében, a tudás gőgjében nem tud igazat adni a barbár ösztönöknek, a pogány érzelmeknek. Két közösségi ideológia születik itt: a keresztény egyetemesség, a világ egységének ideológiája és a nemzeti elzárkózás ideológiája. A szeretet rabságáé és az öldöklő szabadságé, a kaotikus szabadságé. A választás lehetőségét hiúsította meg a regény, hiszen nem egy oldalon van mindaz, ami vonzó az ő számára.

A regény főalakjának, Márton papnak dilemmája: az elkötelezettség, fogadalom, a hit – és a vér, a nép szolgálata. Tehát: a kétféle szolgálat lehetősége. Herczeg azonban, a kor felfogásához híven, hit és ösztön, lélek és test problémáját is látja ebben a választásban. Kétféle szükségszerűség, kötöttség ez. Márton tragédiája abban van, hogy magában érzi a kettősséget, keresztény papnak és pogány vezérnek tudja magát egyszerre. A testi ember eszméje Herczegnél a személyes emberit jelenti. Az áldozat-embert, aki eszmék játékszere, saját lelkének, hiedelmeinek a rabságában él, eszmék rabságában. Inkább a 19. század dezilluzionista, védekező szabadsággondolatához áll Herczeg közelebb, mint a támadó, cinikust játszó ösztön-elméletekhez. Szabadulni szeretett volna a hiten belüli választástól, a szükségtelen lelki dilemmáktól, az emberek értelmetlen megosztottságától. A Pogányok többször is kimondja, hogy ez az élet-halál harc nem vallásháború elsősorban. A lelkek békétlenségének fő oka: lélektani ok. Az emberi természettel, az egyenlőtlenséggel való nemtörődés.

A pusztulásból visszatérő Márton pap már-már győz; úgy látszik, ki tudja egyenlíteni a két hit, a két vonzódás ellentétét, a besenyők szentje akar lenni, közöttük élni és istennek szolgálni. Gellért püspök rádöbbenti arra, hogy ez nemcsak vallás, hanem életforma, erkölcs kérdése is. Márton új ellentétet ismer föl, és új választás elé kerül. Gellért az emberi méltóságot és a megalázkodást {879.} választja szét, a szeretetet állítja szembe a gőggel, az isten szolgálatát a lélek szabadságával. Márton nem pap és nem pogány, hanem mindezek felett: ember. Az ő futása a besenyőkhöz: emberi lázadás s nem pogánylázadás. Márton pap és Alpár vezér párviadalából a menekülő ember került ki "győztesen", ha győzelemnek lehet nevezni ezt az önkéntes száműzetést a társadalomból, az életből. Kibujdosik az országból, a besenyőkkel együtt, minél messzebb akar kerülni onnan, ahol minden csak mámor, szenvedély, s ahol a lázadás lélekviharát a még jobban tomboló bűnbánat mámora váltotta fel. Tulajdonképpen önmaga elől, a nemzeti ösztönöktől menekül az értelemhez, a gondolkodáshoz. A pusztából vándorol a város felé, Konstantinápoly mesés káprázata felé, a kultúra szomja hajtja, és Zenóbia emléke, nemcsak ösztön-szerelem, hanem a magasabb szintű emberi kapcsolat vágya.

A szabadság tulajdonképpen nem változtatta meg Mártont, nem szabadult meg a kételyektől és dilemmáktól, illetve nem úgy szabadult, hogy szembefordult ezekkel a dilemmákkal, s tagadta őket. Továbbra is úgy érzi, hogy hajlamok és veszélyek, kötöttség-vágy és szabadság-vágy vonzásai között él a lélek. De már mást gondol ezekről a vonzásokról, a maga élményei értelmezik újra a fogalmakat, amelyeknek eszmék rendszere adott pedig értelmet. A szenvedés intellektuális állapot lett, a szabadság pedig nem tagadta meg a szeretetet, a szabadság maga vette át a vallásos emberszeretet igaz tartalmait, a humanista szolgálatot, s feloldotta a magunk és mások szeretetének ellentmondását.

A szeretet: a lélek legrejtettebb érzése, az ember legbensőbb magánügye, a szabadság egyetlen lehetősége. A századforduló magányosság-élménye, intellektuális konklúziója ez. Gárdonyi A láthatatlan emberében és az Isten rabjaiban is ebben az értelmezésben szerepel a szabadság és a szeretet. Alpárék elbujdosása egyben vándorlás is, a kultúra felé, menekülés Nyugattól egy álomország, egy álomváros felé.

Nem Kelet és Nyugat megütközéséről szól tehát elsősorban a regény, hanem a fanatikus hitek és az értelem csatájáról, az elvont eszmék és az emberi boldogság harcáról. Az alkonyi Nyugat győzelmét nem látja már olyan jövőt ígérőnek Herczeg, hiszen a hit és a rend a szabadságot, az embert üldözte el.