A novellista

Herczeg jó szórakoztató is volt, értett a könnyed, csevegő társalgáshoz, meglelte a vonzó társasági témákat, műkedvelő lélektani szakértője lett a házasságtörő nőnek, pletykatémából irodalommá finomította a társasági emberek szerelmi kalandjait. Ezekben a privát, nem nagyigényű művekben, főképpen az "utazás"-regényekben Herczeg "magánemberként" szemlélődik, lelkesedik, gyönyörködik, érez. Leveti tartózkodó álarcát és előttünk áll a lírikus.

A Földközi tengeren hajózik jachtjával (Szelek szárnyán, 1905), ez az utazás a költészetnek, az álmodó keleti embernek és a gazdagságnak, a számító észnek szerelmi zarándoklása a történelemben (Álomország, 1912). Az Álomország hajóútja Herczeg összefoglaló szemléje történelmen, sorson és érzelmeken.

A műfaj, amelyet dédelget, szeret, s amelyet művei legjobbjának tart, a novella. Más kérdés azután az utókor ítélete, a korabeli és későbbi színpadi {882.} sikerek. A nagykonstrukcióig el sohasem jutó Herczeg-regények is a vérbeli novellistát mutatják, Századvégiségének újabb bizonyítéka ez a tisztelgő vonzódás a valósághoz, a hétköznapokhoz, a kisműfajhoz. Legtöbb és legjobb novelláit is ebben a kereső, kísérletező kedvű korszakában írja. Itt alakítja ki módszerét, formáit, egy életre szóló befejezettséggel. Első novellás kötete, a Mutamur (1892), rövid vázlatok gyűjteménye, friss és érdekes; nem keltett csalódást a pályadíjas regény, a Fenn és lenn után. A nagy epikusok is mind műhelydarabjaikat közlik novellaként, az egész igénye nélkül. A társadalmi koncepciótlanság már egymaga is pesszimisztikus, a bemutatott figurák sem vigasztalóbbak. Herczeg még érzelmes és vidám, kiábrándult és bizakodó (A békák, Lószőr-vitéz).

Amennyire bizonytalan Herczeg a társadalmi regényekben, olyan tömör, határozott novelláinak társadalmi mondanivalója. Szűkszavú író, a regény felhígítja ötleteit, gondolatait. Tartózkodása, előkelő hidegsége részben ennek is tulajdonítható. Nyomasztják, erejét meghaladják a nagy kérdések. De elfelejt hűvös lenni, felszabadul, amikor a gyerekkori élményekről, vagy a szerelemről beszél. Így lett a Lószőr-vitéz a kor egyik legsikerültebb novellája, és az egészen korai Házibarátból a világot bejárt vígjáték, a Kék róka (1917). A Napnyugati mesék (1894) példázataival ugyancsak századvégi divatot követ, de ez a műfaj is kiürül, elsekélyesedik majd: 1919 után nem tud mit tanítani az embereknek. Néhány szép írása van még a háborúról (Rojtos Mátyás különbékét köt, A hadiárva), azután elapad a novellatermés is. Mintha az újonnan megjelenő kötetek megannyi válogatások volnának, jobb régi novelláit újra és újra kiadja. Önéletrajzában, A várhegyben írja: "Én a világháború megindulása napján már túl voltam ötvenedik esztendőmön és olybá vettem, hogy túl vagyok már mindenen, túl az életen, túl a költészeten. A sors úgy akarta, hogy még éljek, még írjak." Mintha eleve le is mondana az írásról, idegenné válik a két háború közötti években, súlytalan, még ünnepelt, de magányos, kristályba zárt író lesz.