Az első világháború után

Töretlenül illeszkedik bele az ellenforradalmi rendbe. A Tanácsköztársaság alatt még csak "humanista kisiklása" sem volt, úriemberes gőggel és lemondó passzivitással húzódott vissza hűvösvölgyi villájába, amit egyébként lefoglalt a forradalom, s azzal viszonozta az író közönyét, hogy őt is felvette a kiemelt ellátásban részesítendő művészek és tudósok listájára. A forradalom jogának a megértéséig sohasem jutott el, ha nem is beszél kimondott gyűlölettel a munkás-hatalomról, de nem is próbálta megérteni a forradalmi módszerek kényszerítő voltát. Ezt fejtegeti a forradalmat és ellenforradalmat egyaránt finnyáskodva, idegenül bemutató Északi fény című regényében (1930). Elég későn meri vagy tudja csak kinyilatkoztatni a humanista tiltakozást, amit az erőszak ellen – legyen az a fehér terror is – érez. Nem a forradalomról ír ebben a regényében, hanem arról az összeomlásról, amit egy-egy kaotikus, felbomlott állapot okoz az emberekben, a személyes bosszú, bűn, lelki deformáltság felszabadulásáról. Itt azután nem tesz különbséget jogos és képzelt sérelmek, történelmi igazság és személyes érdek között. A "humánum" elleni vétség-{883.}elemzésénél még talán a kommunista vésztörvényszéket látja olyannak, amely legalább elvek, közös érdekek képviselője s e szerint cselekszik, ítél. Az ellenforradalmár féltestvér hősét csupán a szegénység gyűlölete, a testvérgyilkos őrület hajtja. Horthyék nem örülhettek a fehérterror ilyen megdicsőülésének.

Herczeget mindig egy kicsit idegennek kezelik, s nem egyedül a sváb származása miatt. (A fajtájához, családjához visszatért szeretet egyezkedik a magyarság szeretetével a világháború alatt írt érzelmes és színes történet-füzérében, A hét svábban, 1916). Pedig mindent megtesz az ellenforradalom idején is, hogy hűségesen szolgálja az uralkodó rend és az uralkodó politika érdekeit. Természetesen azzal az illúzióval védekezik, hogy ez még mindig a századvég nemzetvédelmének a folytatása, hogy a Revíziós Liga munkája, amelynek elnöke lesz, inkább társadalmi misszió, mint egy politikai klikk mesterkedése. A közérzete azonban egyre rosszabb, ő maga is megzavarodik, kapkod, tanácstalan és magányos. A kor társadalmát már csak operett-szinten érti valahogyan. Színdarabjai és regényei iparosodó, gyárosodó, bankárosodó dzsentrikről szólnak, akik idilli szerelmeiket, mesés néppel-vegyüléseiket most már nem a virágárus leánykákkal folytatják, hanem a gépíró kisasszonyokkal, beosztottjaik lányaival. Az ipari elfoglaltság, a gyakorlati életben való bármilyen részvétel – Herczeg szerint – ennek az osztálynak azt jelenti, hogy ha nem is az osztálykeretek, de a társadalmi formák, érintkezési formák mindenesetre felbomlanak. Felenged a dzsentri elzárkózása, s ez, a Herczeg Ferenc-i mese értelmében, már gyógyulás, egészség. Ehhez a témakörhöz tartozik a Lánszky motor (1927) című regény is. A géppel gazdálkodó vagy a gépekbe szerelmes dzsentri típusa, a mérnökpálya a katonatiszti helyett ezeknek az írásoknak a fő motívuma.

A társadalmi mozgalmakat nem ábrázolja, ezek látszólag érintetlenül hagyják. De a komorabb, a társadalmi felelősséget felvillantó novellák, gondolatok arra engednek következtetni, hogy nem látta ezeket a mozgalmakat és erőket olyan jelentékteleneknek. (Két ember a bányában című egyfelvonásosa, 1924-ben jelent meg az Új Időkben). A szociális nyomor kérdéséről szól az Anci doktor lesz kötetből (1933) az Optimisták és pesszimisták. Az Emberek, urak és nagyurak (1930) novellagyűjteményébe régi írásaiból válogatta össze azokat, amelyek az uralkodó osztályok jellegzetes figuráit rajzolják meg. A harmincas években a nemzeti téma erősödik fel nála ismét, s újra csak németellenes színnel. A német fasizmus előretörését elsősorban a nemzet szempontjából látta veszedelmesnek. A fasizmus erő-mítosza azonban őt is megszédítette, hiszen Herczeg századvégi élményei még ezt az erőt hiányolták a magyar uralkodó osztályban. Így jut el a német elől menekülve az olasz fasizmus csodálatához. Ennek a zavaros nemzet- és társadalom-programnak, aktív politikusságnak, amely egyszerre naiv és veszedelmes, kifejezése, összegezése, szó szerint illusztrációja a Pro libertate (1936) történelmi regénye. A kuruc téma és újból a Rákóczi-kor, allegorikus igazolása akar lenni ennek a zavart, dilettáns politikai ábrándozásnak.

Herczeg politikai szereplését ezekben az években már nem vették túlságosan komolyan. Ellenfelek és patrónusok egyformán nem. S mert egész művészi koncepcióját erre a szerepre állította át, művészetét, írásait sem lehetett színvonalasnak tekinteni. A kisigényűség önmagával szemben, igénytelen {884.} írásokat eredményezett. Sekélyes intellektualitása miatt sem tudott lépést tartani a kor irodalmával s kilábolni a nagyon is enyhe hullámzású világnézeti-politikai válságából. A kortársak ezért voltak nagyon elnézőek vele szemben. Amikor 1943-ban, 80. születésnapjára emlékkönyvet adtak ki, ebben szerepelt a haladó polgári irodalom egy része is, és polgári írók nem is színvonaltalan sora. Schöpflintől Márai Sándorig, Cs. Szabóig szinte kivétel nélkül ezt, a magával meghasonlott, magányos, "ellenzéki" Herczeget mutatták be az olvasóközönségnek, és Herczeg nem tiltakozott. A felszabadulás után is a passzivitás jellemezte.