Válság és útkeresés

Tömörkény demokratikusan gondolkodó, világnézetében a polgári radikalizmus irányába tájékozódó művész. Mélyen megérti az agrárszocializmus, a parasztság válságának demokratikus és szociális tendenciáit, azonosítja magát velük. Ő maga viszont nem szocialista. A polgári demokráciával szemben is szkeptikus, de a szocializmussal szemben is bizalmatlan. A szocializmusról elismeri ugyan, hogy a nyomorúságában elkeseredett nép teljesen jogos és érthető megnyilatkozása, de – mint a zsákutcába jutott polgári társadalom problémáit megoldó módszert – elveti.

Ez a szkepticizmus a forrása annak a mélyülő, erősödő nosztalgiának, amellyel – a bajok szaporodtán – mind gyakrabban fordul vissza a századközéphez, tulajdon gyermekkorának nyugalmasabb, patriarkális emlékeihez. A társadalmi kérdésekben való tisztánlátása mind jobban megzavarodik. A Szegeden általában igen élénk, függetlenségi párti légkör reá sem marad hatástalan. Társadalomszemléletének patriarkális és nacionalista korlátai mind erőteljesebben fékezik azt a radikalizmust, amellyel a parasztság szociális problémáinak súlyosságát észrevette és kifejezte. Ez a megtorpanás összefüggésben van azzal is, hogy a szegedi és környékbeli paraszti mozgalmak – a kormányzati terror következtében – ideiglenesen csillapodnak.

Az időközben családossá vált Tömörkény az újságírástól is megválik, 1899-től elvállalja a szegedi Múzeum könyvtárnoki állását. A Múzeum igazgatója Reizner János, a kiváló történész, Szeged monográfusa, igen élénken ösztönzi történelmi érdeklődését. Ettől az időtől kezdve válik Tömörkény az elmúló, régi pusztai élet és a süllyedő szegedi polgárvilág, a hajósok, a kereskedők életének krónikásává. A parti könyöklőn, a híd mellett, a kiskocsmákban tönkremenő hajósgazdákkal, munkanélküli zsákolókkal, hajóslegényekkel a hajdani idők dolgairól beszélget. S gyalog vagy szekéren járva a sze-{895.}gedi határt, az út mentén, a néptelen csárdákban, a pusztaszéleken, mezei emberekkel, juhászokkal és csőszökkel, a pusztuló népi élet jeleneteivel, világból kihulló figuráival találkozik. Az emlékező, lírai hang, a novellákban megszaporodó archeológiai és etnográfiai motívumok mindinkább a különcködő, tudóskodó hajlamú polihisztort állítják előtérbe (Gyalog, A föld alól, Öreg Nyári János, Emlékezés, Hideg világ).

Az előző korszak drámaisága, tragikus, tiltakozó hangja észrevétlenül átvált egy leíró, szemlélődő tónusba. S a kritika, az olvasói közvélemény szemében mindinkább ez a stílus jelzi és jellemzi Tömörkényt. S ennek alapján utalják őt egyre gyakrabban a vidékies, patriarkális irodalom képviselői közé. "Ami tehát az ő írásait kiváltképpen becsessé teszi – regisztrálja A Hét – az az, hogy egy tünedező romantika utolsó hajtásai" ('[Náday Pál] N. P.: Napos tájak, A Hét 1908. december 20.).

A csúcsra érés után tehát úgy tűnik, mintha Tömörkény művészete lehanyatlanék. Azt a robbanásszerű felívelést, amelyre 1895 körül jutott – a századvégi írók sorsának logikája szerint – hirtelen visszazuhanása követi. A nagy ígéreteket – az ígéretek beváltatlansága. Ez a megtorpanás azonban csak átmenetnek bizonyul Tömörkény pályáján, mely után újabb emelkedés következik, újabb kezdeményezés, s ez ismét egyenesen előre, egy nagy, realista irodalom irányába mutat.