A humor problémája

A polgári irodalomtörténet és kritika észrevette és méltányolta Tömörkény művészetének komolyságát. De ezt általában egyéni temperamentumából vezette le, valamint írói tárgyának természetéből, "a magyar embernek ezeréve szemlélődő karakteréből" (Zolnai Béla: Tömörkény István posthumus könyve, A Hét 1917. június 24.). Tömörkény komolyságában ritkán vették észre a tragikus életszemléletet. S ritkán érzékelték a tragikum mélyén feszülő szociális problematikát. Az egyoldalú, felszínes nézőpont miatt kapott egysíkú, fölszínes értelmezést Tömörkény művészetének egyik legsajátságosabb értéke, a humoros ábrázolásra és valóságfelfogásra való képesség. Tömörkény humorának az egyoldalú előtérbe állítása nagymértékben tanítványának, Móra Ferencnek a róla adott képéből is eredeztethető. Móra visszaemlékezéseiben Tömörkényt – ez az ő egész művészi felfogására is jellemző – némileg-túlközelből, lírai szemszögből, köznapi "realitásában" ábrázolja. Nem keresi a bohém magatartás, a barátságos kedélyesség, a fanyar irónia, s a néha vágó, éles gúny mélyebb rugóit. Tömörkényt szinte rikítóan mindennapi mezővárosi "bursch"-ként mutatja be, s ez a kép vetül rá aztán művészetére is.

"A legpolgáribb élet volt és ha valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az istent és a királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindig rendben volt, szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek amábilis konfuzióit, és zuhogó esőben a friss szántások között való kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen, noha éjfél {893.} után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága elismerését és minden órában meg tudott volna halni a családjáért – íme, majdnem az egész ember" (Móra Ferenc: Tömörkény, 1922. 30.).

Tömörkény humoros életlátásának, mint egész világnézetének, kétségtelenül megvannak a polgári, s az ehhez vegyülő dzsentroid vonásai is. Ezzel nemcsak anekdotázó-csevegő kedélyessége, hanem írói horizontjának olykori beszűkülése, kisszerűsége is magyarázható. S a hajlam a kedélyeskedésre, nosztalgikus bölcselkedésben és külső manírban, mindvégig jellemzője marad. Móra bizonnyal ezt a nosztalgiát és manírt azonosítja a belülről már nagyon keserű és meghasonlott, s a kiutat egyáltalán nem a polgári harmónia irányában kereső Tömörkénnyel. A modort azonban nem téveszthetjük össze a lényegi megnyilatkozásokkal.

Tömörkény, mint utaltunk rá, a szegedi parasztnovella hetvenes években kialakult hagyományát folytatja, s első írásaira szintén jellemző a paraszt, a tanyasi magyar külsődleges, viselkedési jegyek, az egzotikus vonások felől való megközelítése. Jó megfigyelőképessége, az angol és amerikai humoristák olvasása nyomán hamar fölbátorodó kifejezőkészsége egyaránt segítik, hogy a külsődleges mozzanatok humorisztikus, fonáknak tetsző, különc és ezért mosolyra gerjesztő vonásait előtérbe állítsa. A választott szituációk, s a szokatlan, a külső szemlélő számára eredetinek, különcnek tetsző reagálás: már humorforrás. A közmunkák körüli nyakatekert huzavonák; a "lókötés akadályokkal"; húsvéti báránycsempészés; a tanyasi ünnepélyes és kimódolt délelőtti kocsmázása; adófizetés, elveszett lovak keresése, vásári alkudozás: mind alkalmak, amelyek a parasztot szokatlan, mulattató aspektusból mutatják. Igaz, Tömörkény a hivatal és az urak irányában is ironikus, fölényes, de humorának tárgya mégis a paraszt, a polgár szemével kívülről és felülről nézett, jóindulattal és együttérzéssel szemlélendő egzotikum. (A polgári fölény, vulgarizált és rutinból kedélyeskedő továbbhajtása lesz majd hamarosan a paraszt göregáboros szemlélete, a dzsentri patriarkalizmust polgári kedélyeskedéssé és fölényességgé átváltó stílus: Bicskavásárlás, 1887; Lókötés akadályokkal, 1887; Terefere a csárdában, 1893; Vig Péter hatosa, 1894; A ravasz Kohók, 1896).

Tömörkény humoros látása azonban a továbbiakban nem a konvencionális-patriarkális szemlélet alapján fejlődött, hanem éppen ellenkező irányban. Az igazi, sajátos Tömörkény-humor: együtt születik és mélyül tragikus életlátásának és parasztábrázolásának alakulásával, s mintegy ennek tartalmi és formai változásaival együtt színeződik, bonyolódik, telik meg gazdag pszichológiai tartalommal.

A változás lényege, hogy míg korábban a paraszt a polgári író humorának tárgya volt, most a humor alanya lesz. Abban a mértékben, ahogy Tömörkény fölfedezi a paraszti érzelemvilágot és tragikus, komor megnyilatkozásait, sztoikus belenyugvásra, fatalisztikus közönyre, elfojtott lázongásra, gyűlöletre való hajlandóságát – fölfedezi a paraszti lélek humoros árnyalatait is. Parasztjainak humora a tragikus, nehéz élet mélyéből fakad fel, s ez ad neki mély, humánusan gazdag értelmet. Egyik jellegzetes megnyilatkozása a paraszti lélek naivitása. Az a tiszta egyszerűség, amellyel örülni tud az élet szépségének, apró, számára fontos, emlékeknek (A tengeri város, 1896); el tud csodálkozni számára babonásan érthetetlen dolgokon (Csata a katonával, {894.} 1895); örülni tud a szülőföld üzenetét hozó madaraknak (Fecskék, 1900). Egy másik jellegztes megnyilvánulása: a sztoikus derű, amely voltaképpen ellentéte a naivitásnak, mély élettapasztalatból, a természet és az emberi együttélés törvényeinek ismeretéből fakad. Azért olyan derűs Tömörkény öreg parasztjainak tragikus halála (Csőszhalál, 1897; Öreg embör napáldozatja, 1898), a természeti csapásokkal való, erőt és okosságot mosolygással vegyítő küzdelem (Szent Mihály a jégben, 1898); a katonaélet töredelmeit becsülettel és emberséggel viselő szolgálata (Péter tanul, 1905; Tábori mulatság, 1906). S később Tömörkény egyre jobban érti majd nemcsak az egyszerű emberi érzéseket, hanem a gondolkodást is, s ennek humorát is vissza tudja majd adni.

Mindenesetre ezzel a metamorfózissal, a külsődleges humorizálásnak pszichológiai humorrá való átváltoztatásával Tömörkény úttörő fontosságú dolgot vitt végbe. S ha a pszichológiai humornak ezt a gyakran az oroszokéval, a csehovi humorral egyenértékű színvonalát nem tartja is egyenletesen, s gyakran keveri is patriarkális kedélyességgel, polgári csevegéssel: irodalmunk legnagyobb humoristái közt kell számon tartanunk. Az első volt prózairodalmunkban, aki nem csupán a népről humorizált, hanem a nép, az egyszerű emberek humoros érzelmeit szólaltatta meg.