A paraszti tragikum

A nyolcvanas években – még mint a Szegedi Hiradó munkatársa – Tömörkény is konvencionális műfajokkal, romantikus történelmi regénnyel, (Egy nemes ember), szentimentális szerelmes románccal (Margit), az akadémizmus szabályai diktálta "beszéllyel" s humoros tárcákkal próbálkozik. Lipcsey Ádám, a Szegedi Napló munkatársa gúnyosan meg is kérdezi tőle: "Mi az Pista, maga grófokkal dolgozik?" De mindez csak rövid ideig tartó szárnypróbálgatás. Hamarosan már ő maga vállalkozik a romantikus konvenciók kigúnyolására, parodizálására. Gernyefalvi történeteinek, bravúros stílparódiáinak, humoreszkjeinek bőséges teret biztosítanak a szegedi humoros lapok, elsősorban a Hüvelyk Matyi. Csatlakozik a parasztábrázolásnak ahhoz az újszerű, realisztikus irányához, melyre a nyolcvanas évek első felében elsősorban Mikszáth és Petelei adtak példát, de amelynek megvan a maga sajátos, szegedi irányzata is: a szegedi népies írók teremtette hagyomány. Ezek – Terestyéni Gyula, Bitte Pál, Újlaky Antal, Palotás Fausztin, Békeffy Antal – már a hetvenes évek óta alakítgatják azokat a formákat, amelyekben {890.} Tömörkény is a realisztikus parasztábrázolás első lépéseit megkísérli. Mint újságíró már bevett szegedi hagyományként ír riportokat, karcolatokat, a kapitányságokban élő tanyasiak különféle típusairól, piacozó parasztokról, a törvényszéki folyosó alakjairól.

Tömörkény sok mindent átvesz ettől az iskolától. Első novelláiban még ő is bizonyos patriarkális fölényességgel, parodisztikusan jeleníti meg a Halbőr Förgeteg Jánosokat és Katufrék Illéseket. Ugyancsak ez az iskola irányítja rá a figyelmét a folklórra és az etnográfiára, a paraszti "egzotikum" iránti tüzetesebb érdeklődésre. Novelláiban különös figyelmet szentel a paraszti zsánerek külsőségeinek, viselkedésének; a típusteremtésnek azon a primér fokán áll, amelyre a romantikus-anekdotikus századközépi próza eljutott (Rózsa Sándor nálunk, Förgeteg János mint közerő, A tömjén, Terefere a csárdában, Pengetés, Vig Péter hatosa).

Tömörkény novelláiban ezek a vívmányok mindvégig megmaradnak, művészi látásának egyik jelentős mozzanataként. Azonban korántsem változatlanul, s főként nem önmagukban. Amit majd később a Nyugat egyik kritikusa, Kuncz Aladár – igazságtalanul – kér számon tőle, "a pusztákon és a tanyákon új életre forró népiélek" megszólaltatását, Tömörkény már ekkor, a kilencvenes évek elején megkezdi. Radikalizmusa mélyén egy pozitivista kriticizmus nyilatkozik meg már a nyolcvanas években. Novelláinak babonás-misztikus, betyár-legendás, az ősi paraszti élet emlékeit őrző motívumai mind kevésbé csak romantikus egzotikumok, zsáner-festő külsőségek. Kriticizmusa, oknyomózó természete meglátja az összefüggést a tárgyi és a szellemi néprajzi hagyaték, valamint az egyszerű paraszti lelkivilág berendezése között. Mind többször bukkannak fel úgy, mint a paraszti gondolkodás, a lélekrajz megértető, jellemző elemei. Tömörkény – akárcsak Mikszáth – a paraszti képzelet sajátos működését képes megragadni ezekben a motívumokban (Csata a katonával, Szárnyék-ember).

A paraszti lelkivilág, a tömeglélek működésének rejtelmeire irányítják figyelmét a Szeged környékén egyre tömegesebben jelentkező szekták. Nemcsak a közvetlen tapasztalat vezeti, hanem egyik kollegája, Újlaky Antal is, aki Bibliás emberek (1897) című könyvében foglalta össze nézeteit a kor paraszti mozgolódásainak ezen mellék-elágazásáról. Tömörkény nemcsak tematikusan foglalkozik a szektákkal (mint például Nazarénusok című elbeszélésében). Mintegy elbeszéléseinek az atmoszférájába viszi bele a népies apokalipszis pszichikai sugárzását, amelyet ez a mozgalom terjeszt el a kilencvenes évek paraszti világában. A Károlyi-biblia és a prédikáló, látomásaikról valló parasztok komor pátosza, archaikus fordulatai szövődnek egyszerű, köznapi mondatai közé. Gyakran mintegy a természeti jelenségek rajzába is belevetíti a jelenésekben élő, világvégváró néphangulatot.

Végül radikálisan szembefordítja a romantikus-anekdotikus valóságlátással az oroszok hatása. Tömörkény nem volt az az "ösztönös" író, akinek a szegedi irodalmi legendák beállítják. Határozottan és tudatosan kapcsolja művészi törekvéseit korának külföldi, irodalmi áramlataihoz. Egyfelől polemizál a naturalizmussal, "a sötétszínű realizmussal". Másfelől az orosz irodalomnak tulajdon művészetére gyakorolt hatását hangsúlyozza. "Megvallom – írja Sas Ede könyvéről írt kritikájában – hogy lelkületem nyers, irodalmi tudásom alapjai gyermekkoromban Cooper Fennimoore, Marryat és érdektársaik voltak {891.} s ma is Tolsztoj húsoscombú, izmos parasztlányaiért, Dosztojevszkij erős határozott alakjaiért, Gárdonyi parasztjaiért, közben Herczeg szalon-hőseiért rajongok. Olyanokért, akik egy gondolat alatt meg tudnak halni, anélkül, hogy az előző gondolatukban eszükbe jutott volna, akik hol nyersen becsületesek, hol becsületesen gorombák, hol durvák, de valóságosak mindig ..." (Sas Ede könyve, SzegN 1895. január 1.). Tömörkényt az orosz irodalom – akárcsak a folklór és a biblia – a paraszti lélek és jellem belvilágának meglátására, művészi kifejezésére tanítja. S ez a bensőségesebb, lélektanilag elmélyültebb látásmód lesz majd alkalmas arra, hogy általa Tömörkény hangot adjon egyre mélyülőbb szociális jellegű tapasztalatainak és indulatainak.

Mert Tömörkény nemcsak Mikszáth első korszakának és a szegedi paraszt-novellának zsánerszerű parasztábrázolásán, hanem Petelei és Justh bensőségesebb, lélektani érdeklődésű ábrázolásmódján is túllép. S elsőnek a magyar irodalomban: a Szeged vidéki tanyavilág népének problematikájában az egész válságba jutott szegényparaszti élet szociális problematikájának művészi megragadására vállalkozik.

Erősödő tendenciózusság megfigyelhető volt már helyzet- és viselkedésrajzaiban is: abban a kontrasztban, ahogyan szembeállította egymással az ellenzékiséget lassúsággal, körülményességgel kifejező nincstelen zsellért és a türelmetlen, nevetséges "pusztázót" (Förgeteg János mint közerő). Idővel mindinkább irányzatossá válik tárgyválasztása: mind nagyobb érdeklődéssel fordul már nem a különleges, "érdekes" helyzetek, hanem a szegények életének közönséges, szürke, mindennapi megnyilvánulásai felé. Ekkor kerül látásának gyújtópontjába a szegedi külváros népe, minden mellékes vonatkozástól megfosztottan, a maga puritán szegénységében. A sötétebb, nyomasztóbb színek és alakok iránti vonzódás válik jellemzővé tanyai s katonatörténeteire. De nemcsak tárgyválasztása komolyodik: súlyosabbak, sorsszerűbbek a novelláiban feldolgozott motívumok is. Míg korábban az anekdotikus és legendás históriák érdekelték, a kilencvenes évek közepén írt novelláinak középponti problémája: az emberhalál. Számtalan változatban írja meg, hogyan halnak meg az egyszerű, tanyai emberek, s halálukban mily mélyen tükröződik életük nyomorúsága, sorsuk nehéz volta. Szociális funkciója van a természeti katasztrófák ábrázolásának. A futóhomok tetején megkapaszkodó kis család tragédiáját a szél okozza, az az idő, "mikor a vasjáromszög megtanul röpülni". A nemrég még reménységgel teli szegény ember megtört szomorúsággal áll oda asszonya elé: "Nézd, nincs sömmink ... A nincstelenségbe jutottunk ..." (Városcégi dolgok, Főzés, Tanyák a hó alatt, Csősz halál, Valér a földbe megy, Anyaghordás, Gugorászás, Vándorló földek, Fakadó víz, Katona dalok, Katona a kötélen, Parádé).

Az életért folytatott mindennapos küzdelem, csöndes, egyszerű és hirtelen, munka közben esett emberhalál, katonai számkivetettség, természeti katasztrófák: mind megannyi drámai motívum. Tömörkény, akinek korábbi novelláiban is megmutatkozik a "jelenetek" ábrázolásához való érzéke, e motívumokból már valódi, sorsszerű feszültséggel teli tragédiákat bont ki. Nemcsak sötét, végzetszerű atmoszférát tud teremteni, hanem el képes érni a katartikus, feloldó hatást is. Szemügyre kell majd vennünk Tömörkény humorának természetét s fokozatos elmélyülését.

{892.} Tömörkény novelláinak formai tökéletességét mindig két erő alakítja: a természeti és a szociális drámákban támadó feszültség – és az egyszerű emberek érzelmeiben, lelki mélységeiben keletkező feloldás. Ez adja meg novelláinak kerekdedségét, művészi lezártságát, teljességét. Így lesz művészete nem csupán a korszak realista parasztábrázolásának csúcsa, hanem teljes értékű, realista mélységű emberábrázolás is.

Tömörkény nemcsak mint publicista vélekedik úgy, hogy nem Pest a "világ közepe", hanem mint író is arra törekszik, hogy iránya, esztétikája országos érvényűvé növekedjen. Művészi törekvéseit nem egyszerű magánügynek érzi, s úgy látja, hogy az övével "szerencsére van már ma egyező áramlat az irodalomban is". A kritika sajnos, nem ismerte föl Tömörkény igazi újságát, s csak kevesen sejtették, milyen magaslatra jutott el. Malonyay Dezső Párizsból vitatkozik Tömörkényről Gyulaival és egész kritikai iskolájával. Rámutat arra, hogy a franciák, akik – mint Coppée – a modernebb, bensőbb parasztábrázolást kérték minduntalan számon magyar barátaiktól, eddig legfeljebb csak Justh ilyen irányú törekvéseit ismerték, méltányolták. S most Malonyay Dezső mint az ő oroszos irányának folytatójára hívja fel a franciák figyelmét: "Itt van Tömörkény!" (Tömörkény Istvánról, 1895). S hogy e vélemény nem túlzó, azt talán Tolsztoj igazolja, aki "breviáriumába" illeszti Tömörkény egyik novelláját. Bizonyára nemcsak azért, mert a tolsztojánus hitet valló magyar parasztokat ismeri meg benne, hanem azért is, mert a nép benső világát igaz emberséggel, realizmussal ábrázoló művészt is méltányolja.