Bársony István

Keresztesen született, 1855-ben. 1881-től az Egyetértés munkatársa, 1907-től pedig a kormány hivatalos lapjának, a Budapesti Közlönynek a szerkesztője. Nagy kort ért meg, elhalmozva társadalmi kitüntetésekkel. A Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja volt. Meghalt 1928-ban.

Éppoly kevés gondot okozott a moderneknek, mint a hagyománytisztelőknek. Természetesen, témáinál fogva az egész konzervatív tábor a magáénak vallja. Turgenyev vadászhistóriáinak mintájára készült színes tárcái tették ezt a dilettáns irodalmárt elismert íróvá. Gárdonyi vezette be az irodalmi életbe.

Különös barátságok és csoportosulások születtek ekkor, s még nem lehetett tudni, kiből mi lesz. Egy-egy stílus, ízlés, szándék híveinek táborában néha kiáltó ellentétek fértek meg egymással. A kortárs szeme egyetlen különbséget érzékelt csupán: városias, modern, az európai irodalom követője-e elsősorban az író, vagy a vidékről ír-e, a feudális Magyarországról, népről és urakról, tehát a "nemzeti" hagyományokat folytatja-e? Hogy a két típusban külön-külön is sokféle felfogás keveredhetett, az nehezen világosodott még meg. A városi írók között futó divatot hajszolók, idegen dekadenciát utánzók tenyésztek friss és bátor polgári kísérletezők mellett, s a hagyományőrzők is megoszlottak aszerint, hogy a nemzeti mítosz helyett meg tudják-e és meg akarják-e látni a valóságot (mindegy, hogy a nemességről vagy a népről írnak-e), s hogy áttörik-e a sematikussá váló "népnemzeti"irány epigonstílusát, módszerét.

Bársony Istvánt vadászszenvedélye, pusztai kalandozásai mentették meg attól, hogy dzsentri-szerelmekről szóló együgyű novelláival el ne tűnjön az irodalomtörténetből. Vadásztörténetei mintha a táj szerelmesének naplórészletei volnának. Idilli rejtelmekkel teli táj, és benne annak természetes tartozékaként a különös, pusztai ember. Csakúgy vonzódik ehhez a civilizációtól távoli lényhez, mint magához a természethez; sem néprajzi, sem társadalmi érdekessége nincs az ő szemében. Tömörkénytől vagy talán egyenesen a természettől tanulja el később az emberi természet rajzának technikáját. Ilyen írásai azonban nem elég eredetiek; stilizáltabbak, s látszik, hogy fantáziáját nem kötik le úgy, mint a magyar táj helyenként még ősi vadsága és titokzatos szépsége. Érződik nála is a nosztalgia, sőt a szubjektív, érzelmes maradiság is. De az Alföld világa, a puszta élete a Sárga rózsa romantikus {918.} indulatával, lírájával bár, érdekes színfoltja lesz annak a körképnek, amely a magyar valóság részleteit vázolja fel, látszólag céltudatosan, mégis rendetlen összevisszaságban, megszerkesztetlenül.

Később egyre jobban novellásítja leírásait, de ezek már kevésbé sikerülnek; jobb kötetei viszont: A szabad ég alatt (1888), Vadásztörténetek (1897), A rab király szabadon (1903). Asszonyról és házasságról szóló témái peteleis fogantatásúak, de a megvalósításban valahol Herczeg Ferenc körül állapodik meg.

A magyar népiesség útjának a század vége felé csaknem nyoma veszett, az utolsó évtizedben azonban egyszerre több területen ismét felbukkant. Ez az időszak a magyar tájirodalom nagyobb lendületének szakasza. A regionális irodalom egyébként európai jelenség, ez időben fejlődik ki a német Heimatkunst is; a mi viszonyaink között azonban más tényezők hatnak az irodalmi regionalizmus kialakulására. A magyar tájegységek közül ez időben kétségtelenül Szeged és környéke játszik legnagyobb szerepet az irodalomban. Szegednek nagy hagyományai vannak e téren; csúcsát a szegedi irodalom Tömörkény Istvánban, Móra Ferencben és Juhász Gyulában érte el, de kisebb tehetségű társaik is alkottak nem egy jelentős művet.