A nagy per

Magasan kiemelkedik művei sorából s az egész magyar kultúrtörténetnek egyik örökéletű darabja marad A nagy per című munkája. A mű nyomán keletkezett érdeklődés hullámai túlcsaptak az ország határain is. A nagy per Eötvös emberi magatartásának legtiszteletreméltóbb dokumentuma és írói működésének is jelentős darabja. Az 1883-as tiszaeszlárí "vérvád"-perben a közvélemény nyomásával szemben vállalta a védelmet. Ez szembeállította pártjával, veszélyeztette egész pályáját. Ő mégis kiállt az igazság mellett, s az egész per folyamán tanúsított magatartása felvilágosult gondolkozású, humánus érzésű emberre vall. Tette mindezt abban az időben, amikor az országgyűlésen hivatalosan is helyet foglalt egy antiszemita párt.

Nemcsak emberi és jogászi felkészültségéből vizsgázott Eötvös a per folyamán, hanem tudományos készültségből is. Természettudományi ismeretei, anatómiai tudása, élettani tapasztalatai, de ezeken túlmenően lélektani elemző készsége segítették abban, hogy az eleve elveszettnek vélt ügyet minden nyomással szemben diadalra vigye. Küzdelme során fényt vetett az egész hivatalos államapparátus visszaéléseire, rosszhiszeműségére és mulasztásaira, s ezzel akaratlanul is leleplezője lett kora közéletének.

{926.} A nagy per nem egyszerűen a per anyagának ismertetése vagy a nyomozás megrajzolása, nem is a bűnügyi írások bravúrjaira épült, hanem belső, lélektani alapokon nyugszik, méghozzá az egyéni és tömeglélektan törvényein: ez teszi a mai olvasó számára is elevenné, izgatóvá s regényszerűvé is. Ennek csak használ az író személyes érdekeltsége és közvetlen hangja.

Eötvös Károly írásai műfajukat és előadásmódjukat tekintve eléggé egyedülállók a magyar irodalomban. Méltatói és kritikusai a legkülönbözőbb meghatározásait adják műformájának; "anekdotákkal megtűzdelt emlékezésnek", memoároknak stb. nevezik, maga az író "emlékirat-természetű" írásoknak mondja darabjait. Kétségtelen, hogy hatalmas mesélőkedv buzog benne, s előadásának olykor sem medre, sem partja nincs; elbeszélt történeteinek anyagát szemtanúk, rokonok és neves emberek közléseiből merítette, megtűzdelve saját reflexióival. Talán éppen az ad írásainak különös zamatot, hogy telve vannak intimitásokkal, s ezáltal élőkké, hozzánk közel állókká tudja varázsolni alakjait, s mindenkor emberi mivoltukat állítja előtérbe. Némi bölcsességgel és megértő humorral szemléli a kisebb gyarlóságokat, csak az igazságtalanság háborítja fel mindenkor.

A kriminalistát dicsérő aprólékossággal találkozunk előadásmódjában is, ami azonban nem mindig válik javára az írónak, akinek értenie kell anyagának lényeg szerinti megrostálásához. Gyakran érezzük Eötvösnél, hogy előadása "csevegés önmagáért"; szókincsének bősége azonban kárpótolja az olvasót, s tiszta magyar stílusú elbeszéléseit mindenkor szívesen olvassuk.

Valójában már a századforduló idegesen vibráló légkörében is időszerűtlennek érezhették volna az olvasók egy elöregedett, régi világnak tempósan előadott történeteit. Jóllehet Eötvös a "népnemzeti" hagyományok ápolója, írásai mégsem váltak gátjává a kialakulóban levő új irányzatoknak, s zamatos magyar nyelvét mindenkor sokra becsülték kortársai.