Az irodalomtörténész

E korszakának másik tevékenységi területe: a kritika sokkal több, de jóval kevésbé értékes gyümölcsöt hozott. Széles, főképp angol irodalmi tájékozódásáról, sokrétű műveltségéről, lelkesült művészetszeretetről meg iskolázott, világos és kiegyensúlyozott fogalmazásmódról tanúskodnak kritikái. Ám ennek ellenére még a legjobbakról, színibírálatairól is elmondhatjuk, hogy nehézkesek s nem bírják az olvasó elé idézni az elemzett mű hangulatát, egyedi arculatát, organizmusát, lényegét. Rendszerint elméleti tételek állványzatával veszi körül a művet, de többnyire úgy, hogy sem a mű, sem kritikája építményét nem látjuk az állványzattól. Elméleti tétele sok van, gondolata kevés. Kritikái nem esszészerűek, nem egy-egy pregnáns alapgondolat köré kristályosodnak ki, mint Péterfyéi. Tételeket, normákat alkalmaz, csakhogy tételei részlettételek, nagyrészt a Gyulai-Salamon s Greguss-féle esztétika közhelyei. Kritikái "szépek", csiszoltak, gondosak és – unalmasak, nincs belső dinamikájuk; szétesnek, nincs alapeszméjük. A válság, a bizonytalanság, a keresés korszaka ez Beöthy munkásságában. Rajzait összetartotta egységes hangulatuk, – kritikáinak összetartására, szervezetté növesztésére központi gondolat kellett volna, s ezt csak a következő évtizedben találta meg. Későbbi dolgozatai többségéről, legyenek bármily ellenszenvesek a gondolat és bármily idegenek a modor s a hangnem tekintetében, el kell ismernünk: van összetartó erejük s hajtó dinamikájuk, részleteiken átsugárzik a központi gondolat élménye.

E korszakára jellemző bizonytalansága s vele járó elégedetlensége érteti meg irodalom-közéleti szereplését is: a közös esztétikai elvek ellenére gyakori szembekerülését az Akadémiával s a Budapesti Szemlével, főképp az általa szerkesztett Athenaeum című folyóiratban (1873–74). Természetesen, alkalmiak voltak s részletkérdésekre vonatkoztak ezek. S bár "ellenzéki" gesztusait a szélső nacionalizmus éltette részben már ekkor is: voltak még köztük demokratikusan ellenzékiek. Neveltetésének, családja protestáns aufklärizmusának szellemében széleskörű tudomány-népszerűsítést követelt az Akadémiától, a népnevelés, az iskoláztatás demokratizálását, egyházi függésének lazítását; kiállt továbbá a zsidó egyenjogúság realizálásáért, a színpad hitelesebb népábrázolásáért s hasonlókért.

Kritikáinál, cikkeinél sokkal maradandóbbat alkotott ez időben az irodalomtörténet területén. Mindenekelőtt híres összefoglaló művével, A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalombannal (megjelent 1886-87-ben, de egyes fejezetei már előbb is). Máig használható, sőt nélkülözhetetlen mű ez; legjobb tudományos munkája. Író-, tudós- és literátor-egyéniségének legértékesebb vonásai s a korszak európai polgári tudományosságának néhány nagyfontosságú, értékes eleme ötvöződnek benne egybe; egy művész, egy jeles stiliszta, egy sok nyelvet értő, jól tájékozott literátor, egy szenvedélyes olvasó és {933.} finom műélvező pozitivista műve ez. Pozitivizmusa elsősorban forrás-tiszteletében s az elsődlegesség kultuszában nyilvánul meg. Mindent a maga tapasztalata alapján ítél meg s mutat be, nem vesz át ítéletet és élményt, jellemzést és rangsorolást idegen műből, a maga tapasztalatával való szembesítés nélkül. Hatalmas munka fekszik e két kötetben; nem filológiai, jóllehet anyagának magyar filológiáját kitűnően ismeri, becsüli s használja; segítségül vesz anyagával kapcsolatos külföldi, német, angol, francia forrásokat is, bár itt már gyakran esetlegesen s nem mindig szerencsésen. Bizonyos pozitivista empirizmus jellemző magatartására. Tiszta magyarságú, fejlett, de nem túlzott elvontságú nyelven, inkább konstatáló, bemutató, elősoroló, mint analizáló, fejtegető modorban adja elő mindazt, amit egy műfajról, korszakról s főképp műről ismerni érdemesnek vél. Gondosan ügyel arra, hogy a mű szorosabban vett tartalmával, epikumával olvasója mindig pontosan tisztába jöhessen. Mintegy fölidézi, "elmeséli" két kötetben mindazt, amit Bessenyeiig prózánk termett. Irodalomtörténeti, történetbölcseleti vagy esztétikai programot sem bevezetőként, sem előadásába olvasztva nem ad; a korszak uralkodó liberális, polgári (Renannal, Strausszal, Buckle-lel szaturált), deista, racionalisztikus történetfelfogása, fejlődésfogalma áll gondolatai hátterében. Módszerét, bár programja e tekintetben sincs, erősen befolyásolta a kultúrtörténeti iskolának politikai s a közéleti tényezőkre, motívumokra ügyelő eljárásmódja. "A nemzeti lélek" nyilatkozásának fölmutatása – bár a nacionalizmus, a "népnemzeti" iskola hagyományához híven, itt sem idegen tőle – nem kizárólagos törekvése és értékmérője még. Melegen méltat esztétikai értékeik alapján középkori legendákat, anélkül, hogy nemzeti jelleget, lelket erőszakolna rájuk. S méltányos, józan, tudományos a külföldi hatásokkal szemben is.

Ez időbeli irodalomtörténetírói tevékenységének másik fontos, említetlenül nem hagyható terméke: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése (1878). Az irodalmi közműveltség s iskolai irodalomtörténeti oktatás tekintetében korszakos könyv volt ez. A középiskolák tanára ezzel kapott először olyan tankönyvméretű összefoglalást, amelynek nyelve, stílusa, előadásmodora a művészi értékű próza szintjén állott, amelynek tudományos értesültsége s megbízhatósága korszerű volt, a kiadás napjáig terjedt, amely világos irodalmi szempontú felosztáson alapult, s amelynek arányérzéke műfajok, művek és szerzők tekintetében egyaránt reális volt. Külön érdeme, hogy minden egyes korszakban adta az irodalommal rokon és érintkező tudományterületek tömör áttekintését s jól válogatott bibliográfiáját is. Nem tankönyv volt, hanem kézikönyv, a művelt közönség számára, s még inkább segédkönyv, a tanárok kezébe. Jobbat e műfajban, el kell ismernünk, azóta sem kapott, mindmáig a magyar tanárság. Később átdolgozta, bővítette – s rontotta. Mert bár szemléletében, a jelenhez közel álló részekben különösen, s érthető módon, jóval erősebben érvényesült nacionalizmusa, mint a Szépprózai elbeszélésben, most még nem volt végletes; s ha hevesebb, hangosabb, szólamszerűbb volt is, mégsem sokban haladta túl e tekintetben Gyulaiék felfogását. Történeties – tény-, eseménytörténeti – pozitivista esztétikai empirizmus jellemzi itt is. Ha tudományos igényű összefoglalássá bővíti művét, gazdag anyagú, kitűnő észrevételekben bővelkedő summázást, áttekintést köszönhetnénk neki; s ha megmarad ezen a szemléleti fokon és úton, az anyaggyűjtésre, áttekintésre és összefogásra kevéssé hajlamos és alkal-{934.}mas, de a nála nagyobb elemző készségű és fantáziájú Riedllel egymást jól kiegészítő tudományos együttest alkothatott volna.

De nem maradt meg. Második korszakát (1882-1922) ideológusi tevékenysége jellemzi. Ez időben keletkezett nagyszámú írásainak gondolatrendszerét egyetlen műve kitűnően elénk tárja; 1905-1907 között az egyetemen előadott, sokszorosított jegyzet formájában maradt műve ez: Az irodalomtörténet elmélete; summázása felfogásának. Eddig kifejtett nézetei mind az ebben foglaltak felé mutatnak, az ezután következők pedig mind ezen alapulnak.