Nemzet- és fajelmélete

Beöthynek tulajdonképpen nem osztálya válsága lett alapélményévé, hanem attól elválaszthatatlanul: annak Tisza Kálmán-féle, Beöthy által eszményinek tekintett megoldása, mely az országot "az erősödés, gyarapodás, haladás korszakába vezette". Az ideálnak, lelke politikusi másának vélt és tisztelt Tisza István életútjáról szólván (említett beszédében), a magáéra is gondolt, midőn így írt: a fúzió áldozatos hősi tettének "irányzó emléke ... úgyszólván egész életútján kimutatható, mégpedig nem is csak a kiegyezés irányában elfoglalt álláspontján, hanem egész gondolkodás- és érzésvilágának mindenben és mindörökre határozó elemeiben". S a következő mondatban leírja újra, talán ezredszer, ideológiájának, s ezen belül esztétikájának központi kategóriáját és célját: nemzeti egység.

Az irodalom, tanítja, a nemzeti lélek leghatározottabb megnyilatkozása; rajta keresztül a nemzeti lélek szól önmagához, általa a nemzeti lélek ismeri föl, tudatosítja, bontakoztatja ki önmagát. A herderi s a hegeli- felfogás elemeinek egyesítéséről, s a jogtörténeti iskola szemléletébe való ágyazásáról van itt szó. Irodalomfelfogását maga is Herderre s Mme de Staëlra vezette vissza, s a jogtörténeti iskolához való fordulását, mint a 36. fejezetben láttuk, a korszak fontos hozadékának, érdemének tartotta.

A nemzet oszthatatlan, egységes egész – "összszemélyiség". S így az irodalomhoz csak azokat a műveket sorolhatjuk, amelyek az egységes nemzet minden tagjához szólnak, melyek a nemzet minden tagjában annak lelkét, jellegét fejezik ki. A nemzet és faj azonos fogalom számára. Ebben az azonosságban köti össze a maga romantikus nemzet- és irodalom-fogalmát korának "szociál-antropológiai" tudományosságával. Vitába száll Taine-nel és Gobineau-val. Taine – szerinte – nem magyarázza meg eléggé a faji tulajdonságok keletkezését, aprioriaknak veszi őket, holott az életmód s a környezet determinációi azok, csakhogy oly korból, melyet nem tudunk már követni. Azaz, e determináció folytán, kezdettől különféle népcsoportok alakulhattak egy fajjá, nemzetté. Így természetesen elveti Gobineau felfogását, hogy tudniillik csak a vérségi, történeti folytonosság és egyneműség tarthatná fenn a fajiságot, a nemzeti lelket. Történeti folytonosságú s azonosságú magra ugyan – úgymond – szükség van a fajiság átörökítésekor, de téved Gobineau, midőn a fajiságot a vérrel azonosítja. Le Bon-nak van igaza, aki szerint "egy nemzetnek a lelkét bizonyos erkölcsi és szellemi, intellektuális és karakterbeli" tulajdonságoknak a (történeti) kapcsolatául kell tekintenünk" (Az irodalomtörténet elmélete, 1905–7; a további idézetek is e műből valók).

{935.} Idegen elemek beolvadása tehát – s itt is Le Bon-nak s nem Gobineaunak ad igazat – nem károsítja, sőt előnyösen befolyásolhatja, erősítheti valamely területen "élő és uralkodó" faj jellegét, nemzeti lelkét. Annál is inkább, mert a beolvadás egyúttal kiválasztódás is, amelyben a beolvasztó faj "akarati tényezői", ösztönös érdekvédelme nagy szerepet játszanak.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a magyar faj, a magyar nemzeti lélek alaptulajdonsága" (faculté maîtresse-e) az államalkotó készség s ezen belül az a józanság és igazságosság, amely egyedül mentheti meg az itt vele együtt élő népeket a zűrzavartól: nem kell külön fejtegetni, hogy mindez a beolvasztásra törő, vagy legalább a helyzete megtartására törekvő magyar hegemónia ideológiája. S ha fölsoroljuk a magyar nemzeti lélek Beöthy meghatározta alaptulajdonságait, világos, hogy ez a hegemónia a magyar középnemességé s utódáé, a dzsentrié.

Az idegen népekéi közül a magyar nemzeti lélek a rómaiéhoz áll legközelebb s a németétől legtávolabb: józan, a képzelődéstől, a filozófiai spekulációtól, az érzelmi végletektől ment; a közügyekbe való beleszólást jogának s kötelességének véli; ez központi szenvedélye; jogász és politikus nép. Stílusára, gondolkodására, fogalmazására, mint a rómaiéra is, jellemző a pátosz, főképp a retorika. Története folyamán mindig bátran kifejtette véleményét; ezért: a csel, a fondorlat idegen tőle, szemtől szembe támad, szótartó és puritán, az árulás gondolata éppúgy elviselhetetlen számára, mint a szolgaságé; fajánál fogva alkotmányos nemzet, a jogrend nemzete. Ez alaptulajdonságait Renan zsidó történetét véve például – a magyarság volgai sztyeppéket benépesítő őseinek síklakó voltából eredezteti. S itt, az Alföldön csak erősödtek e vonásai; környezete s történelme hatására, amely viszont következménye is e vonásoknak. A reformációból például jellemző módon a kálvinizmust, mégpedig annak is presbiteriánus fajtáját választotta a nemzet; ez felelt meg leginkább az alkotmányos magyar népiéleknek. Mind e vonások – sugallja – a történelem tárgyilagos vizsgálatából következnek; nyelvünk búvárlatából (Wundt-tól kölcsönzött vagy kölcsönözni vélt módszerű elemzéssel) hasonló karakterológiai eredményekre jut. S e szellemi-erkölcsi ismertető jegyekhez sorol még néhány biológiait is: a magyar arca nyílt, szeme messzetekintő, mozgása gyors; termete zömök, de erőteljes; az egészség, mint a lelkiekben is, tulajdona; a véznát a magyar nem is tekinti igazán magyarnak. A nemzet ideáltípusa tehát az alföldi kálvinista birtokos nemes, mintegy a Tisza-éra politikájának megfelelően.

De összefér-e mindez a nemzeti egység céljával, gondolatával? Beöthy szerint a nemzeti lélek, bár egy és oszthatatlan, minden megnyilatkozásában más-más arcát mutatja meg; a teljeset csak bizonyos pillanatokban, bizonyos tényezők kereszteződési pontjában. A magyar nemzeti lélek "alaptulajdonságai" közé tartozik a konzervativizmus is, s e tulajdonságát a katolikus magyarságban nyilvánítja meg.

Így teremti meg Beöthy a protestáns-katolikus nemzeti egységet, s így fordít végképp hátat – bár állandóan a múlt és jelen folytonosságának szükségességére hivatkozik – a történetiségnek. A 16. század küzdelmeiben szerinte például nem haladó és reakciós erők ütköztek össze, hanem – a magyar nemzeti lélek egy másik örök alaptulajdonságától, a hazafiságtól hajtva – a nemzeti lélek különféle megnyilatkozásai, s ennek megfelelően: a nemzet {936.} boldogulását különféleképpen eszközölni óhajtó felfogások. A nemesi történelem teljes föloldozásával egyenlő ez az álláspont. Ki is mondja: a nemesség, mely gyakran önzőnek, kapzsinak látszik a történelemben, a döntő pillanatban mindig enged a nemzeti lélek alaptulajdonságának, a hazaszeretetnek (pl. Mohácsnál), s ez "expiálja előttünk egész életüket, kiegyenlíti mindazt, ami rossz volt életükben". S maga fűzi hozzá, hogy – az általa kánonná emelt – Zrínyi Miklós-féle megváltás-gondolatot szintén így, azaz osztályértelemben kell vennünk. S mint régi történetünkben s irodalmunkban, megteremti az újban is a nemzeti lélek biztosította egységet. Ezért mondja, hogy Csokonait és Kisfaludy Sándort nem világnézeti vagy osztálykülönbségek választják el egymástól; Kisfaludy a dunántúli magyart, Csokonai pedig a tiszait testesíti meg. Ez magyarázza továbbá, hogy ő nem állítja egymással szembe Petőfit és Aranyt, Kossuthot és Széchenyit. Szerinte az egyikben a magyar lélek szabadságszeretete, a másikban higgadtsága, józansága öltött testet; az egyikben e lélek tettereje, a másikban felelősségtudata.