Történelem- és irodalomszemléletének nacionalizmusa

Beöthy elméleti felfogása csak a századforduló politikai társadalmi mozgalmainak hatására fejlődött ily egyértelműen a nemzeti egység apológiájává. De maga mondja, hogy korábbi munkái is e szemléletben fogantak, s leghíresebb, legnagyobb hatású művét, A magyar irodalom kistükrét (1896) úgy említi, mint első összefoglaló kísérletet e szemlélet, e nemzet-karakterológia, e "magyarságtudomány" alkalmazására. Ebben a másfélszáz lapos könyvben, amely csaknem félévszázadig a tanárság konzervatív felének biblia, stílusminta és mérce a középiskolákban: valóban föllelhető e felfogás majd minden lényegi eleme – gondolat, tétel vagy szimbólum formájában – a híres és hírhedt síklakó őstől, a volgai lovastól a magyarok istenéig, az autochton magyar lélektől a magyar elsőbbség gondolatáig. Ám nemcsak ez. Ha e szemlélettől ítéletünkben eltekinthetnénk, könyvét remekműnek kellene mondanunk. Irodalmunk alapos ismerete, szenvedélyes, áhitatos szeretete izzik minden sorában; a biztos kompozíciónak, a tömör előadásnak, a rövid jellemzésnek, a kristályszerűen áttekinthető fogalmazásnak iskolapéldáját nyújtja: minden szava újabb és újabb ismerettel gazdagítja olvasóját. De szuggesztivitása nem födheti el a tényt, hogy az oszthatatlan nemzeti lélek tudatosításának, azaz a mélyen reakciós célzatú társadalmi egységnek szolgálatában áll ez a munkája éppúgy, mint a másik híres, bár jóval korábbi műve is: A tragikum. Átmeneti korszakának terméke ez, 1885-ben keletkezett, midőn még nem a nemzeti lélekre alapított ideológiával, hanem idealista filozófiai-esztétikai elmélet-kísérlettel védte a társadalmi egységet, azaz, akarva-akaratlan a fönnálló rendet. Művét, elméleti tekintetben, német epigon filozófusoknak, esztétikusoknak felfogására alapozta, s mint a hazai hagyományból mindenütt, a Gyulai–Salamon-féle fölfogást fejlesztette, jobboldali módra, tovább itt is; az abban rejlő haladásellenes mozzanatokat bontakoztatta ki következetes reakciós szemléletté. Mint novellái Asbóth Jánosban, ez a műve Péterfy Jenőben lelt kitűnő kritikusra. Beöthy az "erkölcsi világrend" sérelméből vezette le egész elméletét, a konfliktus minden fajtáját.

{937.} A "világrend" fogalma gyakran állt e században külföldi s hazai esztétikusok dráma-elméleti fejtegetéseinek, fölfogásának középpontjában. Bár többé-kevésbé majd mindig reakciós e fogalom tartalma, sokféle jelentésárnyalata van. Beöthynél e fogalom lényege s vele egész művének koncepciót adó alapgondolata (és célja) azonos a jogtörténeti iskola történetfelfogásának központi tételével (és céljával). Végső összegzésben ugyanis nála ez a fogalom ennyit jelent: a konfliktus, a mindig morális jellegű tragikai vétség akkor áll elő, ha a hős, az egyéni intellektustól, az általa kontsruált eszméktől s a mögöttük álló egyéni akarattól hajtva, belenyúl az állam, a társadalom, a nemzet spontán, természeti, mintegy önmagától végbemenő, titokzatos-misztikus fejlődésébe, életmenetébe. Minden bukó hős bűnös: mindenik az organizmus valamely élő elemét sebezte meg. Így bukása az egyetemes emberi morál s a történelem szemszögéből nemcsak jogosult, hanem szükségszerű is minden esetben.

Péterfy előbb azt mutatta ki, hogy Beöthy csak betűt, szót olvasott a forrásául szolgáló esztétikusokban, de rendszerük egészével, annak szükségszerű logikai következéseivel nem törődött. Aztán az abszolút Világrend fogalmának tökéletes ürességét, történetietlenségét, alkalmazhatatlanságát mutatta ki. S hangoztatta Beöthyvel szemben, hogy a tragikum létrejöttét az adott lélektani, társadalmi helyzet ellentétes erőinek összeütközéséből, a helyzet összetevőinek ellentétes fejlődési mozgásából kell magyarázni. S hevesen tiltakozott a tragikai vétség tétele, morális jellege s a bukás morális jogosítása, szükségszerűsítése ellen. Péterfy tehát esztétikai alapon, a maga analitikus realizmusa alapján szállt szembe Beöthyvel. Másik két jelentősebb bírálója, Palágyi Menyhért, főképp pedig Bodnár Zsigmond már konzervatív, reakciós alapeszméjére is tett utalásokat. De megtámadta Rákosi Jenő is – félig jobbról, egy, a schopenhaueri esztétikával és pesszimista bölcselettel rokon, társadalmi-politikai tekintetben felemás jelentésű álláspontról. Ez a mű mindazonáltal nagyban emelte Beöthy elméletírói s tudósi tekintélyét; a millenniumi előkészületek idején az Athenaeum szinte magától értetődően őt kérte föl egy reprezentatív magyar irodalomtörténet szerkesztési munkálatainak irányítására. Műve (A magyar irodalom története, 1896. I–II. köt.) szükségszerű egyenetlensége ellenére is – hisz negyvenegy szerző műve – jelentős összefoglalási kísérlet; de mivel a szerzők többnyire nem tartották magukat szorosan az ő szemléletéhez, bővebben nem szólunk róla. A bevezetőt s az általa írt néhány fejezetet, akár a Kistükröt, a már vázolt ideológia hatja át.

S ez az osztálybékét, magyar s nemesi vezetést biztosító ideológia hatotta át teljesen e korszakbeli szorosabban vett kritikusi, irodalomközéleti tevékenységét is. Esztétikai, kritikai ítélkezése is ahistorikus és normatív irodalomtörténeti szemléletéhez hasonló. Mert hiába javította ki Taine-t: a nemzeti lelket a történelemben eleve adottnak vallotta, s hiába hangoztatta – a korszak természettudományos hangoltságának megfelelően s Taine példájára –, hogy az okozati kapcsolatok egyetemes törvényeinek megállapítása legfőbb célja, úgy vélte: "az egyes nemzetek, a maguk sajátos lelkivilágánál fogva másképp és másképp fognak visszahatni egy és ugyanazon hatásra". A "visszahatásoknak", természetesen, nem reális, tényszerű módozati, módosító különbségeire gondolt, hanem lényegiekre. Kemény fölfogását véve át, például úgy {938.} vélte, az egyes népek csupán jellemüknél fogva válaszolnak, "hatnak vissza" egy-egy történeti helyzetre forradalommal vagy filozófiával. A történet a "visszahatások" összege; a történész, az esztétikus, a kritikus feladata pedig a "visszahatások" összehasonlítása: melyikben fejeződik ki legpregnánsabban a nemzeti lélek – más nemzetekétől elválasztó – "különlényege". Az egyetemes, egységes nemzeti lélek fogalmától elválaszthatatlan Beöthy számára ez elválasztó különlényeg: reakciósságának, sovinizmusának jellegzetes vonása ez. Péterfy a nemzetiben mindig az egyetemes emberit, az egyetemesen érvényes törvényt kereste, Riedl legalább azt, ami rokon, ami összekapcsol, Beöthy mindenkor az elválasztót; szerinte, a nemzet ennél "fogva érzi magát különállónak s részben különbnek, elsőbbnek is más nemzeteknél". Ennek a különlényeget kimondó tételnek következményei közül három kiváltképp fontos. Az első az, hogy Beöthy ezáltal mintegy kivonta irodalmunkat a világirodalmi értékmérésnek, a világirodalom mértékegységeinek érvénye s így a valódi összevetés lehetősége alól. Ki is mondta, hogy a mi irodalmunkat nem szabad a nyugati irodalmak módján megítélni; a mi irodalmunknak nem hibátlan műalkotások létrehozásával kell hivatását teljesítenie, hanem a nemzeti érzés ébrentartásával, fokozásával, a nemzeti jellem és egység megőrzésével. Mert a mi nemzeti létünknek is egészen sajátos, csak különleges nemzeti voltunk, jellemünk, egységünk által betölthető feladata van itt "Európa keletén". A magyar provincializmus és kisigényűség, a középszerűség igazolása és bevallott vállalása volt ez az elmélet; ki is mondta, hogy a nemzeti jelleg leghűbb kifejezői "a másod és harmadrangú" tehetségek, "akiknek egyénisége a faji vonásokra nem gyakorol olyan átalakító befolyást". Másodszor: a különlényeg tétele eleve elzárta az utat a szomszéd népekkel való művelődési megértés előtt, a velük való kölcsönös kulturális érdeklődés és segítségnyújtás előtt. Sőt, a szomszéd népek kulturális fejlődésének megakadályozására ösztönző, nem is nagyon burkolt felszólítást foglalt magában: "Ezekből a gondolatokból következik, hogy minél fejlődöttebb irodalmi kifejezésre jut idegen nyelvű honfitársaink nemzeti lelke, annál nehezebben lesz keresztülvihető a mi törekvésünk, hogy őket a magyar kultúra részesivé tegyük." Harmadszor: e tétel erősen akadályozta a más népek művelődésétől, irodalmától kapott hatások kutatását.

A magyar lélek legteljesebb, legönállóbb, klasszikus megnyilatkozásának a Petőfi-Arany kort tekintette; ehhez s ezzel mért mindent. Mint a konzervatív esztétikák általában, az övé is könnyen megtéveszt: realizmust követelt az írótól, s a közösség szolgálatát, az általánosnak előnyben részesítését a különössel szemben; erkölcsi s nevelői felelősséget, feladatvállalást, az egyéni vágyak s bánatok kifejezése ellenében; eszmeiséget a formalizmussal, optimizmust a pesszimizmussal szemben. Csakhogy: kifejezésre méltó egyetlen realitáson "a nemzeti lelket", nemzeti jelleget értette; – a közösség szolgálatán az egységes alkotmányos magyar nemzet, azaz a nemesi Magyarország szolgálatát és óvását; – eszmeiségen a magyar nacionalizmus eszmevilágát. A legkorszerűbb angol írónak például Kiplinget tartotta, mert "az angol nemzeti erőnek... hódító útja, ennek jelentősége, viszontagságai, összeütközései szolgáltatnak neki tárgyakat". Korszerű magyar drámának Herczeg Ferenc A bujdosók című művét, korszerű magyar lírának, a jövő reményének pedig Szabolcska Mihály költészetét. Elvei, magatartása logikájának szükségszerű kényszeréből {939.} ő lett a tehetségtelen és kártékony hazafiaskodó századvégi epigon-népiesség legfőbb protektora. S ezt a népiességét is a jogtörténeti iskolával azonos lényegű elméleti érvekkel védte. Azt hangoztatta: két Magyarország áll egymással szemben, a falusi és a városi; s azt vallotta, például Lampérth Géza verses kötetéhez írott hírhedt előszavában s másutt is, hogy az igazi, a nemzeti lelket megnyilvánító magyar irodalom mindenkor a falusi Magyarország irodalma volt. A falu biztosítja a nemzeti léleknek a káros idegen hatásoktól ment szerves, öntörvényű fejlődést, kibontakozást.

Az irodalmi életben is folyvást jobbra tolódott, egyenes arányban az ellenzéki irodalom erősödésével. Reviczkyéket már 1878-ban mintegy denunciálta a nacionalista közvélemény előtt. Lírájuk, úgymond, "csupán csak nyelvére marad annyira-mennyire magyar; érzése, felfogása, formái mind idegenek"; pesszimisták, kozmopoliták, formalisták (A magyar irodalom történeti ismertetése, II. 1878. 105). Nacionalista, provinciális-patriarkális szempontú kritikája ellen, Lampérth Géza említett verseskötete kapcsán maga az öreg Gyulai is szükségesnek látta a tiltakozást. A századfordulón már a soviniszta szellemben írt tankönyvek is nemzetietlenek voltak számára; "nemzetibb" oktatást, "nemzetibb" iskolát követelt. Adyék mozgalmának növekedésétől kezdve pedig a Kisfaludy Társaságban is uszításra és a rágalmazásra használta föl elnöki megnyitóit. Rákosi Jenőtől valójában csak a külső tekintetében tért el. S ha szépít is ezen a tényen, a lényegen nem sokat változtat az, hogy az első világháború után – liberális neveltségének, magas kora belátó készségének meg kapcsolatainak megfelelően – mérsékelni igyekezett a kurzus kegyetlenségeit. Ezt fegyvertársa, Rákosi is megtette.

Mindent összevéve, osztálya történeti útjának élő példája volt Beöthy Zsolt. A kitűnően indult tudós hazug frázisoktól, patetizálástól és retorikától olvashatatlanná torzított szónoklatok szerzője lett. Soha magyar tudós ennyi ünnepi beszédet nem mondott, ennyi védnökséget, elnökséget, díszelnökséget nem vállalt, Fiumétől Székelyudvarhelyig, a pécsi vasutasok klubjától a főrangú hölgyek Mária Dorottya-egyesületéig. A frázis, a retorika kiölte lelkéből a gondolat készségét, fegyelmét és erkölcsét. Maga panaszolta egy ritka percében: ha tanulmányt ír is, szónoklat jön ki a tollából.

Nem tehetségével volt baj: nem volt süket a gondolat iránt, s a művészi érzékenység sem hiányzott belőle. Osztályának nem volt szüksége igazi gondolatra, valódi művészetre az ő vezérkedése idején. Fiatal éveiben tüdőbajjal küszködött, s lényét válság, dekadencia hatotta át. Egészségét és lelki egyensúlyát egyaránt visszaszerezte, de tehetsége, életműve áldozata lett ennek az egyensúlynak. Ha oly kártékony nem lett volna működése, szánni való volna tehetségének frázisosságba fulladása. De kártékony volt. Nem volt jelentékeny tanítványa; jelentékeny ember nem is lehetett követője ennek az ideológiának. Mégis, tanítványa volt a magyar tanárság számottevő része; évtizedekig az ő pátoszával szavalta az irodalom ürügyén a nacionalizmus eszméit, ahelyett, hogy gondolkodott s gondolkodni tanított volna. Másrészt tanítványa lett tekintélyes hányadában az a tudományág, amelynek megalapozását, művelését újra meg újra annyira szorgalmazta: a két háború közti úgynevezett "hungarológia". Egyszóval: a nagyhatalmi törekvésű nyugati nacionalizmusok ideológiájának hazai párja az ő gondolatrendszere; annyival naivabb, archaikusabb – de tán annyival liberálisabb, tole-{940.}ránsabb is azoknál, amennyivel fejletlenebb volt a mögötte álló expanzív törekvés gazdasági s társadalmi alapja.