89. FELEMÁS VISSZAHATÁSOK A "NÉPNEMZETI" DOGMÁVAL SZEMBEN

Az a "népnemzeti"iránnyal az a népies iskolával szemben álló kispolgári ellenzékiség, mely a 60–61-es korszakforduló után a kritikában és esztétikában először Riedl Szende (s részben Zilahy Károly sok tekintetben Vajdától inspirált) tevékenységében, vállalkozásaiban öltött testet és kapott teret, továbbélt és hatott az utolsó századnegyedben is, szinte a Nyugat indulásáig. Egyes fázisai és képviselői között mély különbségek mutatkoztak, de néhány lényegi vonása mindvégig megmaradt. A korszerűtlenné vált s dogmává merevült Gyulai-Salamon-Greguss-féle felfogás lazításában, bomlasztásában, a megújhodás előkészítésében, az új külföldi irányzatok közvetítésében és honosításában nagy szerepet játszott és nagy eredményeket ért el ez az ellenzékiség. S még nagyobb volt a szerepe és jelentősége Gyulai utódaival, epigonjaival, {941.} jobboldali folytatóival szemben, a népiesség eredeti tartalmait kilúgozó provinciális és soviniszta álnépiességgel szemben. A nemzet műveltjeinek többségét azonban sohasem tudta egészen hatása alá vonni, sőt a literátus rétegek tudatát sem tudta átfogóan s egyetemesen befolyásolni. Nem sikerült a szellemi, az irodalmi élet középpontjába jutnia, sem egységes frontot, tábort alakítania; töredékes, heterogén és a periférián elhelyezkedő maradt végig, mert sohasem volt a kulcskérdésekre választ adó esztétikai programja, elvrendszere.

Nem tudott az irodalom nemzeti voltát illetően olyan elfogadható felfogást teremteni, mely egységes esztétikai szemlélet kialakításához szükséges lett volna. A megválaszolatlan kulcskérdések közül ez volt az első. A második szorosan összefüggött ezzel: nem tudta tisztázni kielégítően álláspontját a hagyománnyal, különösen az előző irányzattal, a "népnemzetivel" s általában a magyar irodalmi tradícióval szemben; s így a külföldtől átvett eszmék honosítását, hazai hagyománnyal való ötvözését sem tudta elvégezni. A harmadik az előbbi két kérdés forrása és következménye volt: nem jelölhette ki megnyugtatóan az irodalom, a művészet helyét a nemzet, a társadalom életében.

Megannyi következmény járt együtt e három legfontosabbal. Egy-egy (többnyire a nyugati művelődéstől kölcsönzött) részletszempontot, egy-egy részlet-igazságot ennek az ellenzékiségnek a képviselői minduntalan egyetemessé emeltek; irodalom-közéleti szempontokat is gyakran helyeztek fölébe az elvieknek, a szemléletieknek; az esztétika, az irodalom önelvűségét nem tudták összehangolni az egyetemes filozófiai, illetve társadalmi szempontokkal, mint ahogy nem tudták megtalálni a művészet korszerűsége s időfelettisége ellentmondásának a dialektikáját sem. Szemléletük történetietlensége s ezzel együtt dialektikátlansága lehetett mind e jellegzetességeiknek, mind e fogyatkozásaiknak legfőbb elméleti forrása. Ez meg összefüggött azzal, hogy támpontot törekvéseikhez, társadalmi tényezők helyett, többnyire az elvont értelemben, az immanensen fölfogott szellemi fejlődésben, a rációban igyekeztek s véltek találni. Ami a magyar kispolgárság fejletlenségét, fokozottan alárendelt helyzetét, szűk térre korlátozódó társadalmi-politikai szerepét ismerve, s a nyugati polgárság 1870 körüli retrográd szemléleti változását számba véve, könnyen érthető. Volt azonban e történetietlenségnek bizonyos pozitív oldala is. A történetiség elvét és követelményét ugyanis a hatvanas évektől fokozatosan kisajátította a konzervativizmus s azonosította a jogtörténeti iskola nézeteiben koncentrálódó felfogással. E felfogástól ugyan e polgári elméletszerzők és kritikusok sem maradtak egészen mentek, de többségüknél nem játszott fontos szerepet. Persze, ez a polgári gondolkodás gyengeségéből adódó "erény" nagyon is kétséges értékű volt.

Az első fázist, mint mondottuk, Riedl Szende törekvései, lapjai (Irodalmi Lapok, Kritikai Lapok, Kaluz, Új Korszak stb.) reprezentálják s világítják meg. Riedl kitűnően meglátta, hogy az irodalom azt a központi irányító szerepet, melyet a reformkorban s az ötvenes években töltött be, elveszti. Meglátta továbbá, hogy a politika és a tudomány, a gazdaság és a civilizáció; melyeknek szerepét a hazai körülmények fejletlensége miatt irodalmunk mintegy átvállalta, követelik az egészséges fejlődés megindultával, nevében és előfeltételeként helyüket. Azt azonban, hogy az irodalom, a művészet továbbra is fundamentális tényezője lesz a társadalomnak, nem ismerte föl. Szemlélete a comte-i pozitívizmus, a herbarti műveltség-kultusz, a művelődés-{942.}történeti iskola s az összehasonlító nyelvészet hatása alatt formálódott ki. Az irodalmat másodrangú, didaktikus s illusztráló szerepre degradálta. Szelídítse az ember érzésvilágát, népszerűsítse s terjessze a jövő vezéreszméit, melyeket adni ezután azonban már a történet- és természettudomány feladata – ez lesz szerinte az irodalom hivatása. A valóság föltárásában, új igazságok kimondásában nem tulajdonított szerepet a jövőben az irodalomnak; tulajdonképpen egy korábbi tudatforma megtestesülésének hitte a tudománnyal szemben. Annál is inkább, mert a jövőben, vélte, a szellemi jelenségek, a művelődés iránya egyre nemzetközibbek, "kozmopolitábbak" lesznek, márpedig az irodalom sokkal inkább van kötve a nemzetihez, mint a tudomány. Láthatni, mint társultak nála helyes fölismerések helytelen következtetésekkel: a nemzetinek az irodalomban addig betöltött szerepét elveti, de vele elveti az irodalom lényegi, azaz a tudományétól eltérő jellegű valóságföltáró s lényegmegragadó szerepét is. S a gyakorlati kritikában is hasonló kettősségeket mutat: Vajdáért harcoltak lapjai – Aranyról tendenciózusan hallgattak, vagy nyíltan kétségbe vonták értékeit.

A második lépcsőfokot a hetvenes évek polgári értelmisége képviselte. Riedl lapjait egy maroknyi csoport töltötte meg, többnyire kezdetlegesen megformált cikkeivel. A Figyelő körül tömörülő csoport, ha nem is nagy, de sokkal szélesebb volt, mint a Kritikai Lapok gárdája. S ami nem kevésbé fontos: messze túljutott már ez a nemzedék a kezdetlegesség, az értekező formával való küszködés fokán. Riedl lapjainak cikkei vagy zsurnaliszta programcikkek, általános szólamoknál maradó polémiák voltak, vagy a megformálás elemi követelményeit is nélkülöző szakcikkek. Szólamiság, általánosságoknál, frázisoknál maradó programcikkek, az elemző, a mérlegelő, a javasló elemet nélkülöző, világnézeti, esztétikai, publicisztikai közhelyeket lamentáló polémiák akadnak szép számmal itt is (pl. György Aladártól). S van bőven a Figyelőben fontoskodó, tudóskodó fejtegetés is: elég Névy László cikkeire utalni. De a közlemények jelentékeny része a Budapesti Szemlében is megállta volna a helyét s még a nyugati kritikai lapokban is. A hatékony, a szerepet betöltő kritikához, esztétikai közíráshoz azonban mégis hiányzott még mindig néhány alapkövetelmény tevékenységükből. Nem tudtak élményt megragadó, élményt fölidéző vagy akárcsak élményről tanúskodó, elveket alkalmazó műelemzésekkel szolgálni, s nem tudták elveiket áttekintésekben, történeti összefoglalásokban sem alkalmazni. Egy-egy gondolat, tétel irodalomba ágyazott, esszészerű kidolgozása is, ami az elmúlt évtizedekben oly kitűnő szolgálatot tett Gyulai s Kemény eszméinek hatékony terjesztésében, hiányzik még munkásságukból. A természettudományos determinizmus volt legfőbb élményük, fegyverük és hitvallásuk. De valódi történetiséggé tenni determinizmusukat nem sikerült, annyira sem mint külföldi mestereiknek. Hegel számukra csakugyan "döglött kutya" volt, a spekulatív filozofálás, a romantikus idealizmus legriasztóbb példája, kinek nevét csak a legmélyebb ellenszenvvel emlegették. A történetiség másik elterjedt és fontos, a mi 19. századi irodalmunk s esztétikánk történetében a hegelinél alighanem fontosabb, nagyobb hatású válfajára, a herderire, bár némely szólamait maguk is ismerték, s bár nem álltak vele oly ellenségesen szemben, mint a hegelivel, nem rezonáltak már valódi, befogadó, termékeny érzékenységgel. A nemzeti kérdésben, a hagyomány e korban oly alapvető problémájában, elődeikhez hasonlóan {943.} éppúgy nem jutottak helytálló s termékeny eredményekre, mint ahogy nem tudták az irodalom helyét sem kijelölni megnyugtatóan a "materializmus", a "tudomány" lelkesen üdvözölt századában. Valójában, persze, kellő érzékük sem volt az irodalmi művekhez. A tudomány, a materialisztikus, a pozitivista történetírás, szociológia és nemzetgazdaságtan kötötte le igazán figyelmüket, s az irodalmat ennek bizonyító-anyagaként, visszfényeként kezelték. A korszak magyar irodalmának alapkérdéséhez, a népies realizmus polgári realizmussá való átfejlődéséhez sem tudtak érdemben hozzászólni. Jellemző, hogy ennek az átfejlődésnek egyetlen igazán jelentős kísérletéről A délibábok hőséről csupa értetlen és értelmetlen támadást jelentetett meg lapjuk, mégpedig a mű realizmusa miatt. A Figyelő gárdájában az esztétikai érzékenység s műelemzés készsége szinte egyedül a költő Endrődi Sándorban volt meg. Csakhogy ő meg eleve ellenzett minden elvi, esztétikai rendszeren alapuló bírálatot; finom észrevételekben bővelkedő, könnyeden megírt bírálatai a kritikai impresszionizmus előfutárává teszik. Az övé mellett volt egy másik esztétikai mellékösvénye is a Figyelő csoportjának. A korszak steril német katedraesztétikáját visszhangzó Névy László volt ennek legjellegzetesebb képviselője, aki még annyira sem tudta az idealista epigon-esztétikától kölcsönzött elveit realizálni, mint pozitivista társai. Egy harmadik mellékág volt a Figyelő körében az induló Bodnár Zsigmondé. Az ő gondolkodásának kibontakozása azonban már a harmadik, az utolsó időszakra, a nyolcvanas, kilencvenes évekre esik.

Ebben a harmadik fázisában a kispolgári ellenzékiség jórészt megszabadult a második fázis jellemzésére említett gátló sajátságoktól. Lapjaiban (Havi Szemle, Magyar Szemle, Koszorú, Irodalom, Új Nemzedék) az irodalmi kritika, az irodalomelméleti fejtegetés, a művészeti polémia, az irodalomtörténeti összefoglalás önálló, önelvű, autonóm műfajjá nőtt. Alapvető különbség a második fázishoz képest, hogy ezekhez az ellenzéki kritikai törekvésekhez most már számottevő és széles körű ellenzéki irodalom társult. Bodnár Zsigmond és Palágyi Menyhért voltak ennek az ellenzékiségnek legjelesebb elméleti képviselői, de tulajdonképpen az ő munkásságuk mellé kell sorolnunk Reviczky Gyula s Komjáthy Jenő meg Tolnai Lajos kritikai s teoretikus írásait is. Nemcsak színvonala emelkedett azonban az ellenzéki kritikának; heterogén jellege is megerősödött. Bodnár a történetiség, a történeti meghatározottság jegyében igyekezett tájékozódni, Palágyi viszont programszerűen ellenezte a történetiséget. Eredményeik is ennek megfelelőek. Míg Palágyi tevékenysége az irodalom-közéleti harcokban, az új s az ellenzéki írók (Vajda" Tolnai, Komjáthy, Reviczky stb.) elismertetésében igen fontosnak és hasznosnak bizonyult, a hagyomány, a múlt megítélésében s vele az arányok kijelölésében jórészt csődöt mondott. Bodnárnak viszont a napi irodalmi életben, az új törekvések segítésében jutott vajmi kicsi szerep; a történeti és tudományos közszellem kialakításában azonban hatékony szerepe volt, illetve lehetett volna.

Bodnár és Palágyi nem voltak fegyvertársak. Ám a fegyvertársak esztétikai-filozófiai felfogását is meglehetősen mély ellentétek választották el (pl. Reviczkyét Palágyiétól, vagy Reviczkyét Komjáthyétól). Reviczky tulajdonképpen impresszionisztikus kritikát írt; gyakran élt ugyan egy-egy filozofikus tétellel, gondolattal is, főképpen Schopenhauer esztétikájából. De legjobb írá-{944.}sai azok, melyekben formát, stílus- és technikai kérdést boncol, rendkívüli érzékenységgel, találó fogalmazással. Általánosabb jellegű cikkei tele vannak ellentmondással, zavarral, naivitással; a történetiségnek nyoma is alig mutatkozik bennük. Komjáthy történeti érzékenysége, tájékozottsága jóval nagyobb volt. Kiváló kritika-elméleti összefoglalásában (Kritikai szempontok, 1887), mely a legjobbak közül való ez időszakban, tudatosan és elhatározottan igyekszik a Kölcsey-, Erdélyi-féle filozofikus alapozású kritikai hagyományhoz kapcsolódni s a Gyulai-korszak mulasztásait pótolni, a bölcseleti elem jogát a kritikában visszaszerezni. Másrészt az előző évtized pozitivistáival ellentétben a kritikus érzékenységének, beleélő készségének, a mű, az élmény önelvűsége tiszteletének követelményét hangoztatta, azaz a romantikus-impresszionisztikus kritika jellegzetességeit, eredményeit igyekezett az előbbi elemmel összeolvasztani. Tolnai kritikája viszont többnyire morális-szociális, közéleti (vagy éppen irodalom-közéleti) indulatú, empirikus kritika volt.

A realizmust és a naturalizmust illető állásfoglalásaik különbözőek voltak, de általában s szinte valamennyien a lélektani hitelű, realisztikus jellegű, bíráló tendenciájú irodalom mellett törtek lándzsát. E tekintetben különösen Palágyi harca volt jelentős Tolnai s Vajda irányának jogosításáért. A naturalizmust azonban kevéssé értették meg; a determinizmus naturalista válfaja majd valamennyiöktől idegen volt. Bodnár ugyan bekövetkezését történetileg szükségesnek vallotta, szerepét mégsem tudta megérteni. Így az újabb fejlődés körüli vitákba már nem szóltak bele; a naturalizmus és az impresszionisztikus irányzatok térhódítása idejére szaktudományaikba (Bodnár az irodalomtörténetírásba, Palágyi a filozófiába stb.) szorultak vagy vonultak vissza.