Irodalomszemlélete

Az íróknak nemcsak gondolatvilágát igyekezett a kor jellegéből, illetőleg fejlődéstörténeti funkciójából megérteni, levezetni, hanem a formák, a műfajok, a stílusirányok keletkezését, sorsát és szerepét is, éppúgy, mint a sajátos írói, műalkotói lelki alkatok, típusok megjelenését, uralomrajutását s visszaszorulását is. S tovább: az író és olvasó viszonyát, a közönségigény s az írói ihlet kapcsolatát, a mű fogadtatása s értéke közti megfeleléseket és ellentmondásokat is: mind a kor szelleméből és történeti feladatából törekedett megvilágítani. Különösen a reformáció korában ért el így szép eredményeket, de egyebütt (pl. a 18. század végén) is. Ám még ez időszakok tárgyalásában is folyvást megmutatkozik felfogásának alapgyengéje: az egyes korszakokat, a korszakok jelenségeit egyneműeknek tekinti, – funkciójukat nem társadalmi fejlődés-mozzanatokhoz, hanem az eszme-erő mechanikus változásfolyamatához köti.

Így dialektikája minduntalan csődöt mond: az ellentmondásokat nem tudja föloldani, – a jelenségek, műfajok, magatartások időleges szerepét öröknek tekinti. Az eposzt s az elbeszélő költeményt például végképp a reakció korszakához láncolja, mintegy mellőzve Zrínyi, Gyöngyösi, Vörösmarty és Arany életművének tanulságait. Vagy például dialektikája cserben hagyja akkor is, ha a különböző országokban különböző funkciót betöltő jelenségeket kell értelmeznie (reneszánsz uralkodók abszolutizmusa, népiesség, 18–19. századi klasszicizmus stb.). Rendszerében azonban a nyolcvanas, kilencvenes években még lett volna annyi rugalmasság, hogy értő bírálat segélyével a valódi történeti dialektika felé módosuljon. Csakhogy a pozitivistán hangolt kritika Bodnárt épp ellenkező irányba sodorta: felfogása történetbölcseleti magvához, hibái forrásához alig szólt hozzá. Inkább rendszerének következetesebb, szinte: matematikaibb alkalmazását kérte számon; eredményeit s főképp lehetőségeit – Ballagi Aladárt leszámítva – nem vette számba. Mindez károsan befolyásolta Bodnárt, aki egyébként is mellőzöttnek, üldözöttnek érezte magát, mert jóllehet magántanárrá habilitálták, de katedrát vagy előadói megbízatást soha nem kapott. Bodnár rendszerének második, a századfordulón kialakult változatában a feljebb említett rugalmassággal, illetve kiegészülési lehetőséggel már nem találkozunk; ez újabb változat részint a pozitivizmus felé esik vissza, részint pedig az irracionalizmus irányába tolódik el.

{949.} Ha Bodnár előbb "érteni akart", ha már korábban is felhívásokat, körleveleket küldött az európai tudomány vezető egyéniségeinek (például Lombrosonak, Taine-nek), hogy megismertesse velük eszméit, s hogy csatlakozásra szólítsa fel őket, most egyetlen célja, hogy igazolja magát – gondolkodói fölényét, elsőbbségét, nemcsak hazai, de külföldi kortársaival szemben is. – Majdnem úgy tehát, mint ahogy ezt az elborulás küszöbén álló Nietzsche is tette, felhívással fordulván a pápához és a császárhoz – s ha könyveit már előbbit az európai filozófia eminenseinek ajánlotta, hogy hangsúlyozza a velük való egyenrangúságát s a hazaiakkal szemben érett fölényét és ellenszenvét, most egyik utolsó könyvét (Az erkölcsi törvény alkalmazása, 1896) szánni való, tragikomikus, magát mitizáló gesztussal és pátosszal már mint egyedül megmaradt, "társának'' és "értőjének": az Úristennek dedikálja. Terminológiáját utolsó munkáiban átalakítja: amit előbb a reakció korának mond, azt most az idealizmusénak, az akcióét meg a realizmusénak, a változás szabályszerűségét pedig "az emberiség erkölcsi törvényének". Ha rendszerének szokatlan s nem eléggé megvilágított szóhasználata előbb csak félreértésekre vezetett: következetlensége és önkényessége a terminológiában most már bosszantó. Szinte ugyanez mondható el koncepciójáról is: az első változat csak kidolgozatlan volt, de nem kidolgozhatatlan – ellentmondásos, de nem értelmetlen: ez a második menthetetlenül zűrzavarba fullad.

Ez a koncepció a történelmet, az irodalomtörténetet önkényesen s alkalomszerűen ezer apró darabra szabdalja, hogy igazolja a maga, most már antagonisztikusan szemben álló, átmenet nélküli ellentétpárját. E felfogásban – az első változathoz képest – a legfőbb különbség és visszalépés épp abban rejlik, hogy a váltakozást már többnyire csak körforgásnak mondja, Friedrich Nietzschének az "örök körforgás"-ra vonatkozó tételét fogadva el. Jellemző továbbá e koncepcióra, hogy a legridegebb pozitivista determinizmust alkalmazza, s az egyéniség, az erkölcsi akarat minden közreható történelem- és sorsformáló lehetőségét tagadja.

Bodnár felfogásának e változásával együtt járt tudósi, gondolkodói magatartásának riasztó erkölcsi átváltozása, értékvesztése. Egyrészt belátja: a szocializmus segítségével "ötven vagy száz év alatt elérnők, hogy nem lenne éhező és lakásnélküli felebarátunk ... talán létrejönne maga a szocialista állam is ... Csakhogy – fűzi tovább a szót – egy baj van. Nem mehetünk tovább a realizmusba." Másrészt: bár monomániákusan, de kitűnő intuícióval, szinte félelmes biztossággal megjósolja a "mostani realizmust" felváltó "idealizmus" barbárságát, világháborúját, vásári irracionalizmusát, útszéli soviniszta demagógiáját, korrupcióját, erkölcstelenségét és zsarnokságát – tehát mindazt, amit később el is hozott a fasizmus. Mégis, ami az ő magatartását illeti: nemcsak a szocializmusba vezető "ötven vagy száz év" biztosításáért nem állt sorompóba, hanem az újabb "idealizmus" korának beköszöntése ellen sem lépett fel. Sőt, valami bomlott, démoni mohósággal várta annak eljövetelét, hogy igazolódjék elmélete, hogy ez által győzedelmeskedjék ellenfelein. Sértődöttségében, magányában és nagyzásában elvadulva így lett akarva-akaratlan is előhírnöke egy barbár kornak, s lett volna, ha ugyan figyeltek volna még rá, lefegyverzője a barbárság elleni harcnak. Holott szerencsésebb körülmények között mindennnek az ellenkezője: a filozófiai {950.} szempontú, az egyetemes társadalmi és szellemi fejlődésre alapozó irodalom-szemléletnek és irodalomtörténeti felfogásnak, Erdélyi János hagyományához és Péterfy Jenő kísérletéhez kapcsolódó jeles képviselője lehetett volna