Történelembölcselete

A saját rendszer szükségessége és igénye a nyolcvanas években fogamzott meg benne határozottan s követelően, s valódi gyümölcsét irodalomtörténeti rendszerezésének első kötetében hozta meg (A magyar irodalom története, I. 1891). Ez igény és szükség parancsoló érzetét sokféle tényező segítette világra. Közösek azonban abban, hogy az ellentmondás bélyegét hordják magukon. Korántsem véletlenül, hisz Bodnár pályafutása a belső törés jegyében indult: szegény parasztgyermek létére egy feudális hatalmi szervezet szolgálatába lépett. Majd pedig egy militáns világnézet harcosából annak ellenfelévé lett. Új világnézetének: a rációnak, a tudománynak, az evolúciónak hatalmában és vonzásában vak optimizmussal hitt. Aztán folyóiratainak teljes csődje e hit kérdéses voltára figyelmeztette. De még inkább intették erre a nyolcvanas évek fejleményei: a jólét, a civilizáció emelkedése – és vele együtt a társadalom megosztottsága, az ellentétek elmélyülése. A párizsi kommün leverése után a szocializmus, a proletárforradalom végképp elintézett ügynek tűnt a polgár számára – most, a nyolcvanas években a szocialista mozgalmak újra erősödtek. Az országot ekkor érte s öntötte el a pesszimizmus első nagy hulláma; Reviczkyék évtizede volt ez. A nyugati polgári filozófiában, a ráció megcsúfolásául, egyre hevesebben törtek előre az irracionális irányzatok. A belátást semmibe véve éleződtek a nemzeti törekvéseknek álcázott hatalmi ellentétek, a sovinizmus nőttön-nőtt, a demokratizmussal ellentétes mozgalmak mintha népszerűségre kaptak volna, még a nép körében is. Az irodalomban a tiszta racionális formák, kifejezésmódok helyébe széltében antiracionális, sőt gyakran misztikus elemek léptek. Hogy Bodnárt ezek s hasonló jelenségek ösztönözték rendszere megteremtésére, maga mondja későbbi műveiben. "Az ember érteni akart" – ez irodalomtörténetének egyik első mondata, mintegy mottója. Ám nem az "értés" önmagáért való öröméről van itt csupán szó. A maga evolúciós álláspontjának igazát, hitét kívánta a vázolt jelenségek ellenében megőrizni. A század közepén, második harmadában keletkezett pozitivista filozófia azonban már nem volt alkalmas erre. A feltörő újabb – irracionális – irányok pedig többnyire megvetették az evolúció s a történetiség eszméjét, melyhez ő ragaszkodott.

Rendszerének első – irodalomtörténetének bevezetésében vázolt – formája, amelyet akció-reakció tanának nevezhetünk, a pozitivizmus meghaladására tett kísérlet volt, a szellemtörténeti iskolák egy korai, archaikus válfaja. Kötetét Guyau-nak ajánlotta, de valójában nagyobb hatással volt rá Jean-Marie Guyau nevelője és mestere: második kötetének címzettje, Alfred Fouillée, az eszme-erő tanának hirdetője.

A történelem, Bodnár szerint, nem más, mint az akció és reakció korszakai-{947.}nak váltakozása. De nem körforgás ez: a reakció korszaka sohasem az őt megelőző akció előtti helyzethez, vagyis nem a korábbi reakcióhoz tér vissza. Minden reakció kénytelen fölszívni az előtte lefolyt akciós korszak eredményeinek jelentős részét. Más szóval: eszmerendszerében a reakció – antitézis volta mellett – a szintézis csökkentett szerepét is betölti. A reakció korszaka ugyanis az eszmélkedőnek megmutatja, mi volt valóban szükséges és reális s mi szükségtelen és irreális az előtte lefolyt akciós korszak eszméi és törekvései közül; s amit e szükséges és reális eszmék és törekvések közül a reakciós korszak lassan, a történelem kényszere ellenére sem volt képes fölszívni, illetőleg megvalósítani, tárgya lesz újra a következő akciós korszaknak is. Egy nagy lépés előre, egy kisebb hátra, ez a történelem menete; a különbözet adja a lassú, de folytonos haladást. Kétségtelenül hasonlít ez Nietzschének – akit Bodnár jól ismert – Thomas Mann által is ünnepelt gondolatához: a reakció mint haladás, azaz a reakció is kénytelen részt venni, akár akarja, akár nem, a haladás egyetemes folyamatában. De míg Nietzschénél e gondolat mellékes, Bodnárnál a középpontban áll.

A váltakozás mögött az eszme-erő differenciálódó (antitézises) kiterjeszkedése a mozgató energia. Ennek állapota és iránya határozza meg az egyes korszakok jellegét, s e jelleg determinálja a korszak minden egyes emberi cselekvését. Átmeneti szakasz ugyan van a korszakok között – s ekkor, közvetlen a váltás előtt és után, együtt élnek, fogyó, illetőleg növekvő arányban, akciós és reakciós tendenciák –, de minden szakasz eljut a kizárólagosságig, ami az akciós korszakok alkonyán gyakran vezet robbanáshoz, forradalomhoz.

Bodnár tehát a pozitivizmus biologikus, földrajzi s más, általában ahisztorikus determinizmusa helyett történetit teremtett. Mégis: bár materialista színezetű monista tételeket is hangoztatott az eszme-erőt illetőleg – tulajdonképpen objektív idealista álláspontot foglalt el. Elméletével nemcsak az evolúció bizonyosságát, hanem – közvetve – a forradalom s a radikális társadalmi tett hiábavalóságát is igazolni kívánja. Saját korát és a közeljövőt jellemezve, ezért mondja: "Most a reakció napjait éljük, a nemzeti eszme árasztja el a világot, zsarnokilag uralkodik minden téren." Majd fejtegeti, hogy a nálunk is tapasztalható korrupció a nepotizmus, a törtetés, a szélhámosság, a korlátolt eszményítés és provincializmus, az ortodoxia, a fajgyűlölet stb. "elmaradhatatlan következményei minden tartós reakciónak. Meg kell tehát nyugodnunk bennök ... a szabadság egy része (az előző akció-korszakok következtében) annyira vérünkbe van már oltva, hogy csendesen megélhetünk az árnyékában." Valószínű, folytatja, hogy ez a mostani reakció "egy borzasztó háborút idéz a világ nyakára" s még utána is uralmon marad, noha következményeképp a népek meggyűlölik a nemzeti eszmét. Persze, fűzi hozzá: "biztat ... a remény, hogy nem tart sokáig e szörnyű háború s tartós béke boldogítja utána a művelt világot." A forradalom tehát nem akadályozhatja meg a – bár folyton gyengülő – reakció törvényszerű ismételt uralomrajutását. Társadalmi forradalom sohasem győzhet, "mert ha nem valamely idegen, akkor a saját köréből támadó zsarnok igázza le. Minden forradalomnak megvan a maga Napóleonja". S ez – úgymond – természetes, hisz a reakció korszakának is megvan a maga történeti szerepe, feladata: mindenekelőtt az, hogy az akció korának általános emberi s elvont eszme- s ideálvilágát összeolvassza a nemzetivel, illetve, hogy az absztrakt egyetemesség jegyében teremtett {948.} célokat szembesítse, s részben összecsiszolja a konkrét egyedekből összehalmozódó valósággal: a lehetőségekkel.

Látnivaló ennyiből is, hogy ez elmélet központi – tudatos vagy ösztönös – törekvése az, hogy a történelem menetének ellentéteit ne a szemben álló osztályok ellentéteiből kelljen levezetnie, vagyis, hogy a fejlődés alaptörvényét, az ellentétekben tovább haladó fejlődést ne az osztályharc folyamata mutassa föl. Ám ennek ellenére az osztályok helyzetét az akció és reakció váltakozó korszakaiban Bodnár többször jól látta s lényegi vonásokkal jellemezte: a történelmi mozgalmak társadalmi szerepét helyesen jelölte meg (pl. a II. József alattiakat s utániakat). Mindebből logikusan következik, hogy Bodnár szemléletében – a Bodnár által fő ellenfelének tekintetett Beöthy Zsoltéhoz képest – a történeti nézőpontnak hasonlíthatatlanul nagyobb szerepe volt.