{945.} Élete

Parasztcsaládból származott, 1839-ben született Nagykárolyban. Iskolái elvégeztével egyházi pályára lépett; első – egyelőre még egyházi jellegű – műfordításai, cikkei és bírálatai papnövendék korában jelentek meg. Ez után több országos egyházi lap segédszerkesztője, főmunkatársa, kritikusa lett. Előbb a klérus hivatalos álláspontját védte a liberalizmussal szemben (pl. egy Renan-ellenes könyvet fordított magyarra), a hatvanas évek végén azonban, különösen az 1869–70-es, első vatikáni zsinat határozatainak hatására, az egyházon belüli ellenzék oldalára állt át. (Ez a zsinat kodifikálta a hit és ész között való viszonyról szóló egyházi nézeteket, amelyek egyebek közt a panteisztikus, naturalisztikus és racionalisztikus "tévelyeket" is kárhoztatják.) Végül 1874-ben a reverendát is letette, sőt az egyházat is elhagyta, s a "legésszerűbb valláshoz", az unitáriushoz csatlakozott. A hetvenes évek elejétől 1907-ben bekövetkezett haláláig pesti középiskolákban tanított.

Az egyház elhagyása után különféle lapokba írt liberális, racionalista szellemű irodalomkritikai, nyelvészeti, közéleti cikkeket, majd – elégedetlen lévén a hazai tudományos és irodalmi élet közszellemével s a szabadelvű párt politikájával – maga alapított kritikai orgánumokat (Havi Szemle, 1878–80; Magyar Szemle, 1881–82). Az ellenzékien hangolt polgári értelmiségiek egyik első összefogási kísérlete volt e két lap; bennük Bodnár a korszak természettudományos, pozitivista, materialisztíkus és aufklärista polgári tudományosságát képviselte. Harcolt az egyházak befolyása ellen, a papságot – Comte tanácsa szerint – a vallásos élet ápolása helyett népművelésre kívánta felhasználni; vezető helyet követelt a társadalmi életben az értelmiségnek; a rangok és kiváltságok megszüntetéséért emelt szót; a városi kisemberek szociális problémáit fejtegette; a társadalmi evolúció igazát védelmezte; megrótta a faji előítéleteket, s nemzeti tudományosság helyett szoros kapcsolatokat sürgetett a Nyugat tudományával. De, miközben a korábbi forradalmakat történeti szükségnek vélte, a jövendőket már elutasította – az evolúció nevében. A nyugati, főképp a francia polgárság világát "a józan ész korszakának" tudta, s ennek megvalósítását kívánta nálunk is. A realizmus mellett foglalt állást az irodalomban, a "népnemzeti" iskolát, kiváltképp Gyulai irányítását támadta; Dickens, Thackeray, Balzac, Eötvös művét emlegette példa gyanánt, s rokonszenvet mutatott a Nyugat szociális érzékenységű lélektani elemző regényei iránt.

Rakodczay Pál, Tolnai Lajos, Csiky Gergely, Asbóth János, a két Ábrányi (Emil és Kornél), Acsády Ignác, Haraszti Gyula, Vámbéry Ármin voltak legnevezetesebb munkatársai, s az említett vonások tulajdon cikkeiben, meg Acsádyéban mutatkoztak meg legélesebben. E lapok legfőbb érdeme a polgári ellenzék tömörítésének kísérletén túl a korszerű eszme-tisztázás volt. Különös figyelmet érdemelnek e tekintetben Bodnár ama cikkei, amelyekben a Szarvas Gábor-féle ortológia elleni vitának elvi, általános nyelvészeti alapozást igyekezett teremteni, mégpedig az evolúciós filozófia segítségével. (Az ortológiai felfogást a Gyulai szerkesztette Budapesti Szemle jobbára csak a gyakorlat, a józan ész meggondolásai alapján s esztétikai, irodalomtörténeti érvek segélyével támadta.) Saját filozófiai rendszer megteremtésére ez időben még nem gondolt Bodnár, a kor pozitivista gondolkodóinak nézetei adják dolgozatainak {946.} bölcseleti kötőanyagát; Comte, Spencer és főképp Taine nézetei; mellettük jól ismerte a kortársi német filozófiát is; Lotzét, Langét, Eduard von Hartmannt idézte, emlegette. S jellemző, hogy a Beöthy-féle tragikum-vitában ő jelölte meg legpontosabban, legbiztosabb kézzel Beöthy "világrend"-fogalmának – amelyet ő maga hevesen és állhatatosan bírált – reakciós-romantikus eredetét.