Bölcseleti, világnézeti tájékozódása

Szemléletének módosító elemeit Schillertől, Kanttól és Taine-től kölcsönözte. Az esztétikai nevelésnek, az ízlés megőrzésének, illetve fejlesztésének tulajdonított nagy közösségi szerep, a kívánalom a rossz, a negatív szubjektív jogosultságú, tárgyilagos, belső hitelű ábrázolására; továbbá az igény az érzelmi az elvi s az indulati elemek kiegyensúlyozására a motiválásban; s aztán a rútnak lehetőség szerinti elutasításában, meg az uralkodó típusnak – s vele a műfajnak a kor közszelleméhez való viszony alapján történő meghatározása s más elemek – Schillerre vallanak. Kantra viszont az esztétika sajátosságának, különállásának, az esztétikai elv és tárgy önelvűségének fokozott hangsúlya mutat; s reá a szemléletnek, mint a művészi tudat sajátos tárgymegragadó eszközének meglehetős elszigetelése egyéb tudatterületek eszközeitől; s tovább az esztétikai alany tevékeny szerepének határozott aláhúzása az alkotó, az újraalkotó s a befogadó folyamatban egyaránt. Taine-től pedig nyilván a lélektani szempont s a lélektani típus nyomatékos hangsúlyát vette; s főképp azt a meggyőződést, hogy a lélektannak, mint tudománynak ismerete a művész, elsősorban a drámaíró számára elengedhetetlen. Kölcsönzött, persze, hazai esztétikai eszmélkedőktől, szerzőktől is. A regény és dráma különbségének boncolásakor például maga utalt Keményre; a cselekmény s a jellemek logikájának fontosságát s az eszmeiséget Gyulainál is kiemelve találta.

Ez elemek egybeillesztésére különféle hatások indíthatták. Kanttól például Schiller közvetítésével, Schiller ösztönzésére is kölcsönözhetett; Hegel iránti befogadókészségét pedig F. Th. Vischer fokozhatta, akinek felfogásához később egy ideig erős vonzódást mutatott, s akit tán már ekkor is ismert. A döntő ösztönzés azonban Péterfy helyzetében rejlett. Csiky egy darabjának konfliktusát elemezve ezt írta: "Mindjárt látjuk, hogy a nemes és polgár témája, mely az életben idejét múlta, e darabban sem játszhatik komoly szerepet." Sardou Ósdiak című vígjátékáról pedig, amelyben a polgár-nemes ellentétben az utóbbiak rovására nevetnek, ezt: "Summa summárum: a darab iránya elavult." A kor reakciós nyugati burzsoáziájával mégsem értett egyet. Színibírálatainak nagyobb s alighanem értékesebb része éppen az, amelyben a korszak uralkodó polgári irányzata, a francia társadalmi dráma s rokonai ellen harcolt. Ez az irány azt a látszatot keltette, hogy a polgári élet visszásságainak, rútságainak oka nem e társadalom szerkezetében, osztályjellegében, hanem a polgári erkölcs áthágásában rejlik; a gyógyulás útja tehát nem az osztálytársadalom megszüntetése, hanem a polgári erkölcsök megtartása. Elutasításuk azonban Péterfy részéről soha-{964.}sem társadalmi indokú, hanem mindig esztétikai. Nincs e daraboknak lélektani hitele, s így nem lehet esztétikai értékük sem.

E darabokat egy uralmon lévő, uralmát védő, gazdag polgárság képviselői írták egy uralmon lévő, uralmát védő gazdag polgárság számára; Péterfy viszont egy oly szegény, a hatalmon lényegében még kívül levő értelmiségi polgárság képviselője volt, amelynek törekvése – ha mégoly félénk törekvése is – a valódi egyenlőségért: még a haladás irányába mutatott; azaz megvolt még az objektív lehetősége annak, hogy az általa képviselt ideáloknak és posztulátumoknak, s az ezeken alapuló bírálatnak a valódi eszmeiség erkölcsi hitelét adhassa. Jellemző, hogy néhány évvel később, Ibsent, e burzsoákkal szemben a valódi polgárt, az igazságkeresésben, az erkölcsi méltóságban és esztétikai értékben a klasszika nagyjaihoz méltót, nagy elismeréssel övezte s értően elemezte.

Péterfy (a német alapműveltségű) vagyontalan magyar értelmiségi polgár, akinek oly esztétikára volt szüksége, amely biztosítja a szellem vezérelte fejlődés hitelét, anélkül, hogy forradalmi volna, a német klasszikus esztétikához, annak legmagasabb képviselőjéhez, Hegelhez nyúlt vissza. De Hegel rendszerének hatalmas építménye, biztos egyensúlya Péterfy korának lélektani és biológiai érdeklődéséhez, induktív, elemző s szkeptikus hajlamához képest korszerűtlennek minősülhetett. E körülmény ellensúlyozása végett fogadta be szemléletébe egyebek közt Taine módszerét is. A maga elé tűzött célt leghatékonyabban kétségkívül a lélektani igazságnak központi kategóriává emelése szolgálta, akár Taine hatására történt ez, akár anélkül.

Hegel nem baloldali követőinek körében Péterfy azok közé tartozott, akik esztétikájának aránylag sok, lényeges elemét tartották meg. Eszménye, kritikáiból kiolvashatóan: egy szűkített lélektani-társadalmi értelmű realizmus volt, amelyet a költőiség s a feloldó humor kívánalma jellemzett; némiképp rokon ez az eszmény azzal, amelyet a német irodalomban poétikus realizmus néven szokás emlegetni. De emennek inkább a bíráló, elemző, ironikus, vívódó, Keller-Ludwig-Storm-féle szárnyával, mint az idilli, bukolikus Uhland-Mörike-félével közös.

A fiatal Gyulai dramaturgiájához képest Péterfyé egyszerre jelentett nagy előre- s nagy visszalépést is. Haladást jelentett a műfaj kérdésének történeti-dialektikus fölfogásában, s ennek következményeként abban, hogy a műfajok változását, bővülését, új polgári műfajok és új, polgári drámatárgyak létrejöttét, új polgári drámastílus és előadástechnika lehetőségét megértette és méltányolta. Dialektikája segítségével Gyulainál jóval többrétűen és főképp jóval mélyebb pszichológiával elemezte a drámai szerkezetnek, az egész és rész viszonyának kérdését s a dráma hangulati hatásait, a rendezés s a színpadtechnika összhatását. Nagy visszalépést mutatott viszont a tartalmi-társadalmi ítélkezés következetességében és főképp bátorságában. A fiatal Gyulai mindenkor, esztétikus gátlás nélkül, együtt tartotta s szembesítette az esztétika, a társadalom, a politika, sőt alkalomadtán a napi politika szempontjait, Péterfy pedig még a társadalmit is lélektaniba szublimálta. Péterfy hajlamos volt ítéletei élét fölényes, játékos szellemességgel enyhévé csiszolni, Gyulai nem ismert igazságának védelmében kíméletet, s az iskolamesteres magyarázattól sem riadt vissza; Gyulai sohasem fáradt bele a tiszlázó vitába, Péterfy viszolygott a személyes jellegű vitától s álláspontjának ismételt {965.} kifejtésétől; Gyulai minden, a nemzeti élet szempontjából fontos színi jelenséghez szívesen hozzászólt, Péterfy csak az esztétikai szempontból is jelentékenyekhez. Az öregedő, a kortárs Gyulaival szemben azonban minden szempontból haladást jelentett Péterfy dramaturgiája. Gyulai a hatvanas évektől, ismeretes, egyre jobban hajlott az abszolút Világrend sérelméből származtatni a konfliktust, Péterfy legmetafizikusabb pillanataiban is távol állott ettől; Gyulai kedvetlen zavarodottsággal nézte a hagyományostól eltérőt, Péterfyben még egy kísérleti színház gondolata is fölcsillant; Gyulai – igaz, hogy már öregkorában – kellemetlen, érthetetlen írónak tartotta Ibsent, Péterfy megértő csodálattal fogadta.

A magyar színpadi termésből Péterfy a népszínművet, mint az esztétika és a fejlődés tekintetében számba nem jövőt, nem vonta érdeklődése körébe. Figyelmét Csiky működésére s a vele rokon kísérletekre összpontosította. Csiky tehetségében, szemléletében meglátta a jövő nagy lehetőségét, de az elsikkadás veszélyét is. Senkit sem bírált keményebben Csikynél. Nem szerette a hazafias álkegyeletet: fölényes gúnnyal szállt szembe azokkal, akik a magyarság, a hazafiság jegyében folyvást csak szidalmazták az idegent, de maguk legföljebb dilettáns fércmunkákkal árasztották volna el a színpadot.