Kritikusi módszere

Gyakran nevezte magát kritikáiban tudósítónak, kritikáit pedig tudósításoknak – s joggal. Színi kritikáiban egy eseményt beszélt el, amely előző este történt. Ez a határozott tárcaszerűség: bírálatának első stílusjegye. Kritikája mégis minden inkább, mint leírás vagy beszámoló. Kritikája: határozott, tárgyszerű állásfoglalás egy határozott, tárgyias álláspontról. Állásfoglalását azonban beleolvasztotta elbeszélésébe, annak folyamán, annak szerves részeként mondta el, vagy ami ugyancsak nem ritka, az előadás modorával és hangnemével foglalt állást. Nála elvibb alapról kevesen bíráltak nálunk színpadot, s mégis, tételeit rendszerint úgy kell kioldani előadásának szövetéből.

Izgalmas s mulatságos detektívjáték legtöbb kritikája. Olyan detektív és bíró ő egy személyben, aki az író elbeszélése mögött levő valódi eseményt s az elbeszélésben rejlő hazugságokat már rég kiderítette, s azért a rászedett vagy rászedni szánt nézők elégtételére, okulására és mulatságára még egyszer előadja az író elbeszélését, hazugságaival együtt; de közben maliciózus megjegyzéseket tesz, melyektől az előadás látszatlogikája, látszatigazsága megzavarodik, s a hazugság önmagától nyilvánvalóvá lesz.

Ez az előadásmód s ez a – mondhatnék – tárgyalótermi szituáció szüli meg talán legjellegzetesebb stílus-figuráját: a síkváltást. Ennek lényege az ironikus szerepjátszás. Belejátssza magát a dráma, a játék, az író hamis szempontjaiba, helyzeteibe, hangulataiba, hőseibe, méltányolja őket, hogy egy hirtelen megjegyzéssel, sokszor csak egy jelzővel, a maga esztétikai síkjára váltva vissza, a maga esztétikája, pszichológiája, dramaturgiája szempontjából annál jobban kicsúfolhassa, annál inkább lehetetlenné tegye őket. Fantáziája, beleélő s nyelvi alakító készsége a variációk ezer fajtáját teremti meg.

{966.} Ez a folytonos váltás különös fluktuálást, hullámzó mozgalmasságot kölcsönöz előadásmodorának; ennek alapján nevezik sokan impresszionistának. Péterfy egyik uralkodó vonása valóban a szenzibilitás s ezzel rendszerint együttjáró impresszionabilitás volt. Alkat és magatartás azonban, erkölcsi embernél, nem szükségszerűen egy. Aki Péterfyt impresszionistának tekinti, semmibe veszi a tényeket és személyisége alapvetően etikus magvát, a magát eszmék szerint formáló embert sikkasztja el, s tragédiájából vajmi keveset ért meg. Péterfy vérbeli kritikus volt, szerette mesterségét, szinte a mániáig. Tréfásan megvallotta: "Vannak művek, melyekre nézve a kritikus oly örömet érez, mint az anatómus, az 'érdekes' hulla felett. Minél több a kinövése, annál gyönyörűbb."

S ez természetes: abban a törekvésben, hogy megtalálja helyét és szerepét, őt, az értelmiségi polgárt e korban semmi sem segítette annyira, mint éppen a kritika, a kritikusi értekező próza. A kritikusi tevékenység tette számára lehetővé élethivatásának betöltését: képviselni a klasszika korszerűsítettnek vélt, magas, polgári eszményeit a polgári átalakulás útján haladó Magyarországon.

Péterfy a drámát és a regényt tartotta a kor lelke valódi megnyilvánító-jának. Működését drámabírálattal kezdte; magyar dráma azonban nem volt jelentős, csak regény; Péterfy tehát, mihelyt nevet szerzett s tehette, átment a regény területére, a három legfontosabb, irányt, magatartást jelentő regényírót választva tárgyául; s egy esztendő alatt erupciószerűen megírta három híres kritikai esszéjét.