Esszéi Eötvösről, Keményről és Jókairól

Ez a három tanulmány a Budapesti Szemlében jelent meg, 1881-ben. Sokat vitatkoztak azóta róluk és velük. Igazságtalanoknak tartják őket, s azok is. Ám ennek ellenére értekező prózánk fő büszkeségei közé számítanak még sokáig. Bennük a korszak vezérműfajára, a regényre alkalmazva, mélyültek, bővültek, korszerűsödtek Péterfynek szorosabban vett esztétikai elvei is, de lényegüket tekintve azonosak maradtak a drámabírálatokban föltárultakkal. A társadalommal, a történelemmel, az emberi sorssal szemben elfoglalt s esztétikai nézetein át megnyilatkozó filozófiai álláspontja azonban összehasonlíthatatlanul mélyebb, árnyaltabb, határozottabb s személyesebb itt, mint azokban. Nem a Kemény-, az Eötvös-, a Jókai-névvel egybefűzött problémák gyűjtelékei ugyanis ezek. Három személyiséggel egy negyedik áll bennük szemben: ő maga. Három nagy korjellemző típussá tágított személyiség, három jellegzetes szemlélet, három pregnáns magatartás titkát, értékét kutatja, hogy általa a magáéval s koráéval jöjjön tisztába. Az esztétikában megnyilatkozó igazság és valóság, s a hozzájuk segítő helyes és értékes írói-emberi magatartás és szemlélet számonkérése, illetőleg vitázó kifejtése mindhárom tanulmány. S mindhárom alkalom arra is, hogy megmutathassa: miért nem áll regényírásunk a nagy nyugati polgári irodalmak regényének, a korszerűnek színvonalán. Problémái itt is a valóság és a törvény, a törvény és a szabadság egymásba kapcsolódó kérdéspárjaiban sűrűsödnek. Nincs korszerű magyar regény, s nem is lesz, míg nincs valódi valóság-{967.}ábrázolás. "Várjuk azt a regényírót, ki a magyar embernek, a nemzet törekvéseinek, társadalmunk fejlődésének realisztikus mértékét veszi." Várjuk "a magyar regény új emberét". "Folyton ez a hős bántja képzeletemet; s ezt okozza az olvasó, ha Jókaival szemben talán egyoldalú valék." Így summázta egyszerű szavakkal tanulmányai sürgős születésének, heves hangnemének és egyoldalú módszerének indokát. A stílus, a módszer, az egyes nemzetek történetének megfelelően lehet sokféle, de értéke mindenkor attól függ, hogy "a valóság tövén fakad-e". "A francia naturalizmus bizonyos szempontból éppoly igaz, mint az angol realizmus – így írt a Jókai-esszé bevezetőjében. – Az emberről különböző eszményt alkot magának mindegyik, de a kritika azért mind a két eszményt igazolhatja, mert mind a kettő a valóság gyökerén fakad."

A valóság alapkategóriája Péterfy számára mégsem a társadalmi, hanem, mint drámabírálataiban is, a társadalmi alapjától el nem szakítható lélektani valóság, amely a jellemben, az egyéniségben ölt testet, megragadható formát. Feltűnő kitartó érdeklődése a dráma iránt. Igazában azonban nem maga a műfaj foglalkoztatta, hanem a lélekben rejlő drámai elem, a mozgás, a változást előidéző ellentét. Legkedvesebb magyar könyve, Kemény Zsigmond Gyulai Pál című regénye iránti rokonszenvét is e drámai mozzanattal magyarázta: "Érdekes, mert benne a múlt idők regénye mögött, rejtve, egy mély, modern értelmű dráma játszik." A regényírótól azt követelte, alakjai változásának, személyiségük születésének, sorsuk beteljesülésének drámáját, dialektikáját, törvényszerűségeit mutassa fel; enélkül a legkitűnőbb elbeszélő tehetséggel sem lehet teljes értékű alakot, hiteles művet létrehozni. "A költőnek az ördögben is az emberi lélek törvényeit kell keresnie" – hangoztatta Jókaival szemben; s magát az olvasás indokát is e ponton vélte megtalálni: "Regényolvasás közben a legkiválóbb élvezetekhez tartozik, ha a véletlen játékában is ott látjuk a szükségszerűséget." S a figurák, a cselekmény, a regény esztétikai értéke annál nagyobb, minél mélyebbről hozza fel a törvényt, minél intenzívebben rajzolja az író a változást szülő dialektikus ellentéteket. Eötvösről és Jókairól vallott nézetei e ponton ragadhatók meg.

Két Eötvöst rajzolt, az egyiket ellenszenvvel, sőt kicsinyléssel, a másikat tisztelettel, sőt szeretettel. Az egyik A karthausi, a Dózsa-regény s A nővérek szerzője; a másik a Reformé és A falu jegyzőjéé. Az egyik gyenge regényíró; a másik kitűnő szatíraíró. Az egyik csak hiszi realistának magát, a másik valóban az.

A karthausi Eötvöse a kor egyik legkínzóbb jelenségének, a pesszimizmusnak, a pesszimizmus születésének és legyőzésének rajzolására vállalkozik, de "csak az érzelgést népszerűsíti". A pesszimizmus is, annak feloldása is az író szándékának, nem pedig az alakok belső törvényeinek következménye. Morális megoldást ad az író, ahelyett, hogy esztétikait, azaz lélektanit, azaz valóságosat adna. Az esszé modorának szarkasztikus éle azonban nem Eötvös, hanem nyilván a kispolgári kortársak hazug, az igazságot moralizálással elburkoló ízlésének szól, hisz nem véletlen, "hogy A karthausit a nagyközönség Eötvös művei közül leginkább olvassa, s (így Eötvöst) nagyon egyoldalúan ítéli meg".

A karthausiban a polgári érzelmes moralizálást, a Dózsa-regényben a 18. századi racionalizmust vette célba. De hisz egész életében mély rokonszenvvel tekintett a racionalizmus felé, legfőbb tekintélye mindenkor Goethe volt! {968.} Csakhogy ne feledjük, épp Eötvös-tanulmányának a Wahlverwandschaftent érintő szakaszaiban kívánta megértetni, bogy az általa követelt pszichológiai realizmus, a racionális pszichológia: Goethe művészetének egyenes ági örököse. Ehhez a realizmushoz gyenge Eötvös művészete. Eötvösben, a "dilettáns filozófusban" – fejtegeti tanulmánya végén – egy oly káros gondolkodói magatartás testesül meg, amely alapja lehet az utópiáknak, a szocialisták utópiájának is, s amely szerint "az állam és társadalom közötti antagonizmus megszűnik, megszűnhetik", éppúgy, mint a többi társadalmi ellentét is. Egy évtizede a "petrolőrök" forradalma is egy ilyen ellentétet megszüntető társadalom hitével szállt harcba, s a "petrolőr" az oktalanság, az értelmetlenség szinonimája lett ez évtized polgári értelmiségije, Péterfy számára is. Irracionálisnak kellett mondani a tömegeket hajtó ösztönöket, "az antagonizmust öröknek", "a dolog természetében gyökerezőnek", hogy a szocialisztikus mozgalmakkal szemben az értelem nevében lehessen elhárítani a megértés vagy éppen az egyetértés kötelezettségét. A lélektani igazságot kérte számon Eötvöstől, de, tudva vagy öntudatlanul, egyúttal a haladás "naiv", "régimódi" hívőin kívánt ütni, s a modern tömegmozgalmak apostolainak igazságát is semmivé akarta tenni.

A forradalmat racionálisan érthetőnek állító, regényíró Eötvöst, "a dilettáns filozófust": kigúnyolta. A maga társadalmának hazugságát ostorozó, a reformer, a politikus Eötvösnek: szívét adta. Nem mint regényt magasztalja A falu jegyzőjét, "Eötvös e zseniális könyvét", hanem mint szatírát. Pompásan fejti föl a lélektani folyamatot, miképp született meg "az eredetileg higgadt, érzelmességében is komoly" Eötvösben a szatíraírás kényszere, s még pompásabban azt, mily "gyilkos kegyetlenség" rejlik abban a teljességben, amellyel e könyv leltárba veszi a magyar feudalizmus minden bűnét és ostobaságát. S ha előbb a regényíró Eötvösben személyesítve támadott meg két, korabeli magatartást (az érzelmes-patetikus moralizálást s a naiv-retorikus racionalizmust), most a közéleti Eötvössel támad a parlagi, "gyakorlati" politikus típusára, amely még javában élte a maga világát az ő korszakában is, Tisza Kálmán regnálása alatt.

A falu jegyzőjében teszi azt Eötvös, amire alaptehetsége, faculté maitresse-e, lelke törvénye kijelölte. De valódi regényírónak, vagyis az egyének és tömegek lelki folyamatai megrajzolójának, lélektani törvényei föltárójának, hangoztatja újra meg újra Péterfy, nem született. Állapítsuk meg: e lélektani gyengék többnyire valóban jelen vannak Eötvös regényeiben. Csakhogy e lélektani követelmények valóraváltása egyedüli mércéje-e a regénynek? Feltűnő, hogy Péterfy, aki színi-bírálataiban oly sokat foglalkozott a műfaj változatainak kérdéseivel, itt ilyen (műfaji) kérdésről szinte egyáltalán nem szólt. Egyre csak a lélektani követelmények mibenlétét fejtegette. A lélektani regényt s a regényt, a maga polgári lélektanát s a lélektant azonosította egymással. Azaz csak látszólag engedett meg többféle módszert és stílust; valójában csak egyfajta módszernek és stílusnak: a lélektaninak különféle, bár igen széles skálájú árnyalatait volt hajlandó befogadni.

Jókaival szemben e lélektaniak mellett még egy új szempontot, egy súlyos vádat is vont érvelésébe: "Regényei fejlődését inkább kötetszám szerint mérhetjük, s újabban rendszeresen a hatodik kötet jelöli a vég kezdetét. Miért nem a harmadik vagy tizenkettedik? – Ki tudja? Valószínűleg, mert {969.} hat – több a háromnál; a hetediktől pedig már elijedne az olvasó. Szabad-e itt a gyakorlati emberre is utalnom? A vates mellett egy kissé az augurra, a divatos íróra, aki tudja, hogy hat kötete úgy elkel, mint a három? Meg sem közelíteném a dolgot, de maga Jókai jogosít föl rá, midőn például elmeséli nyilvános ülésen a bámuló ellenzéknek: mennyi regényt kell neki évenként megírnia, hogy csak lefizethesse adóját."

Köznapi nyelvre fordítva a szellemességgel kendőzött kemény vádat: Jókai kiméri tehetségét, rőffel méri ki, s pénzért méri ki. S pontosan azt adja vevőinek, amit azok legjobban óhajtanak, s amire legkevésbé van szükségük: a nemzeti illúziót, a nemzeti mákonyt. Alakjai mindent tudók, és "a homo omnipotens és omnivolens mögött egy csapásra föltűnik" a tipikus magyar ember. Ezzel két dolgot ér el Jókai. Először a pszichológiai lehetetlenségeket elfödi a magyar életből vett tipikus vonások igazságával. Éppen ebből áll elő másodszor az, amit eufemistice alakjai realizmusának lehetne nevezni. "Vagyis, nyersre fordítva ismét a szót, Jókai nemcsak népszerű és kelendő kíván lenni, de olcsón, s minél kisebb erkölcsi munkabefektetéssel kíván népszerű és kelendő lenni." Ez volna hát szerinte a Jókai-féle híres és hírhedt lélektani hiperbola egyik, s igen-igen prózai, közönséges magyarázata. Eötvöst a kellő önismerethiányban marasztalta el, Jókait a kellő erkölcsi tartás és felelősségérzet hiányában.

Tudta persze jól, hogy Jókai az ötvenes években hivatást töltött be, s elismerte művészetének számtalan, főképpen részletértékét. De figyelmét most a kortárs Jókaira, s arra a maradi és műveletlen, provinciális és nacionalista kortársi szükségletre irányozta, amelyet Jókai kielégített, s arra a hatásra, melyet gyakorolt. Gyulai Jókai-kritikájában a politikai meggondolás, a 67-es politika védelme is főszerepet játszott, Péterfyében viszont, a lélektani megokolás és köntös ellenére: a társadalmi. Ez pedig, bármily paradoxul hangozzék is, a kor szerepvivői közül Vajdával hozza rokonságba. Más érvekkel, más eszközökkel, kisebb hévvel és nagyobb közvetettséggel ugyan, de ő is a nemesi-polgári nemzeti társadalom felfogásának, ítéleteinek, tekintélyének devalválásán munkált, nem ugyan egy népi-polgári indulat, hanem csak egy polgári – de vitathatatlanul polgári igény oldaláról.

Nem látta mindazonáltal, hogy Jókai nemcsak kiszolgálta, de szolgálta is olvasóit, s éppen azzal, amit ő oly kicsinylően emlegetett: "a János Vitéz realizmusával". Másrészt nem látta, hogy a szülőok, amely Jókai hiperboláját létrehozta, nem maga 48, hanem 48 bukása. Péterfy 48-at ábrándnak, 48-at magát is e hiperbola megnyilatkozásának tekintette. Ugyanaz a polgári szemlélet zavarta meg látását itt is, amely Eötvös műveinek kellő méltánylásában is meggátolta.

A Keményről szóló tanulmány a lírai önkifejezés szerepét is betöltötte. Soha magyar esszéíró nem élte magát bele ennyire tárgyába. Sőt olyannyira azonosult hősével, hogy nemegyszer stílusát, szövegét is nehéz azétól elválasztani. Nem vitt Kemény egyéniségébe ott nem található vonást, de az önkifejezés vágyának engedve emelt ki egyeseket, szorított vissza másokat.

Kemény egyéniségének központjába a drámaiságot helyezte, s a szüntelen forrongó, magát emésztő, tudatosult dialektikát – s eredményét, a kínban fogant önismeretet. Igazában azonban úgy vélte, Kemény lelkében, gondolkodásában inkább csak "antagonizmus" feszül, mint valódi dialektika. {970.} Azt, hogy valóban ezzé lehessen ez a küzdés, megakadályozza "a Kemény világnézetében" levő "beteges romantika". "Az ember igazán játékszer", csipetnyi por nála. "Kemény világában ezért az egyéni küzdelem csak látszólagos, mert hiábavaló. Valójában nem is harc, hanem vergődés." Az egyén ki van szolgáltatva sorsának, végzetének, mely pszichológiájában testesül meg. "Kemény világa csonka világ, hol a lelket senyvedés emészti meg." Az olvasóra ezért munkái "fojtó benyomást gyakorolnak".

Kemény regényeinek formai gyengéit is e szemlélet következményeinek tekintette Péterfy. S arra, hogy miként jár együtt a helyes szemlélet a formai hibátlansággal, ugyancsak Goethe példáját idézte. Kemény munkái fojtó benyomást tesznek az olvasóra, Goethéét "olvasni páratlan gyönyörűség": Kemény regénye egyenetlen, alaktalan, esztétikailag visszatetsző, Goethéé "a legtisztább formaérzék kifolyása"; Kemény világa csonka világ, Goethéé "a schöne Menschlichkeit evangéliuma". Drámabírálataiban a szemléleti eszmény Schiller, itt Goethe – egyszóval a német klasszika.

Mi választotta el esszéinek fölfogását Gyulaiétól? Péterfy a lélektani analitikus regényben találta meg regényideálját. Gyulai is becsülte az elemzést, a helyes lélektan, a helyes lélekrajz szolgálatában – de alárendelte az eseménynek, a cselekménynek, mint lényegi elemnek. Drámabírálataiban Péterfy is elengedhetetlennek, központi elemnek tartotta a szilárd cselekményt; a regényben azonban inkább csak váznak, állványzatnak, keretnek, amely tartást ad egy lélek, egy lelki folyamat elemző rajzához. A cselekmény föladásáig azonban, bármennyire szerette is a Gyulai Pált és Az érzelmek iskoláját, nem ment el soha. Kritikai felfogásában a lélektani helyzetek és folyamatok nagyobb autonómiát nyertek, mint aminővel Gyulainál rendelkeztek még. Péterfy számára minden jellem-, helyzet- és folyamattípusnak van önmagában hitele, értelme, ha valóságos lélektani törvénye és dialektikája van. Ez a magyarázata annak, hogy Péterfy számára nemcsak a hagyományoshoz még közelebb álló Bovaryné, – hanem Frédéric Moreau, Heinrich Lee, Henry Esmond vagy Thomas Graindorge sorsa és lélekrajza is izgalmas, magával ragadó esztétikai élményt jelentett.

Miként a drámabírálatában, az esszében is új korszakot jelentett Péterfy sílusa. Ez a műfaj egyenesen reá volt szabva. Az esszében megszólalhatott a hallgatásra ítélt költő s a magányos ember. Péterfy azonban fegyelmezett szellem, az önszemlélet és önellenőrzés példája, s nemcsak szemérmes, hanem előkelő lélek is. Tiszteli tárgyát, tiszteli műfaját, tiszteli olvasóját s nem utolsósorban önmagát. E vonások együtthatásából, folytonos összeütközéséből született meg stílusának sajátos feszültsége, s még sajátosabb egyensúlyjátéka. Érzelmiség és gondolatiság, beleélés és tárgyilagosság, önkifejezés és tárgyszerűség, vita és vallomás, a képzelem ösztöne s a tudományosság igénye, s száz hasonló, fogalmazást meghatározó s a szöveget egészen magának követelő alkatelem feszíti esszéi minden részletét. S mellettük, vagy tán előttük az életérzésében folyvást ott kísértő dekadencia, s az erkölcsi elszánással vállalt optimista világnézet állandó, bár rejtett küzdelme.

Nyelvének legsajátabb vonása, mely érvényesül esszéiben is: a hullámzás, vibrálás, fluktuálás. A beszélt, a társalgási nyelv s az írott még ily közel értekező prózánkban egymáshoz nem került, ennyire át egymást nem hatotta. Jól mutatja ezt mondatszerkesztésének lejtése, hangzati logikája. Az értekező {971.} Gyulai mondatszerkesztésének lejtése és logikája a közönség előtt, a közönséghez szóló előadó magatartását fejezi ki. Keményből nem hiányzik a retorika, de inkább a forró belső pátosz formálja; lejtése, logikája az önmagának szóló monológé; Aranyé a magában szemlélődő, eszmélkedő emberé; lélektani logika az övé, a társulás, a fölmerülés rendjét követi benne az egyes elemek elhelyezése; Péterfyé is lélektani, csakhogy nem a magában szemlélődőé, hanem a beszélgetőé – tehát a beszélgetésé, a dialógusé. Ennek alapján szokták stílusát "franciásnak" nevezni.

Tanult természetesen Taine-től is, Sainte-Beuve-től is, Renantól is. De stílusának jellemző vonásai közül a plasztikusságra Taine-nél sem láthatott ihletőbb példát, mint a Két Wesselényiben, – a híres megfelelő jelző, a megfelelő szó kitartó keresésére Sainte-Beuve-től sem nyerhetett több ösztönzést, mint Gyulaitól, a kép, az önmagán túlmutató kép esztétikai értékének, jellemző erejének felismerésére Kemény esszéi is ráébreszthették annyira, mint Renan biztatása a konkrét s mégis jelképes képek alkotására.

Hatottak rá sokan; ám stílusát mégiscsak szemlélete s élethangulata, s a köztük levő viszony szabta meg. S ha ilyértelmű stílusrokonát keressük, nem íróra, hanem zeneszerzőre, Johannes Brahmsra, a négy szimfónia, a dalok s a Német Requiem Brahmsára kell utalnunk.

Kezdetben fanyarul, ez időben pedig csak a számára közömbös zseninek kijáró szenvtelen elismeréssel szólt róla. De éppen legszebb, legszemélyesebb esszéi, a Kemény-, majd pedig a Bajza- s az Ibsen-tanulmány stílusa mutatja előre, hogy már úton van hozzá, hogy utolsó esztendeinek legmélyebb zenei élménye lesz. Annak a mély fájdalomnak dekadenciába hajtó sodrában, amely a klasszika nagyszerű, humánus hitére emlékezőket és vágyakozókat eltöltötte, midőn, korukkal bátran szembenézve, annyi reménynek, hitnek és illúziónak összeomlását kellett látniuk, Brahmsnak az emberi értelembe vetett bizalma, művészi nagysága, erkölcsi akarata egyensúlyt, megállani képes tartást, méltóságot és hitet tudott teremteni. De művészetében jellegzetes jeggyé emelkedett a fájdalmas nosztalgia és a fénytörő irónia, a kiegyenlítő elégikusság és a rejtőzködő stilizáltság, a töredékesség benyomása s a hangulati meg érzelmi túlság állandó veszélye. E vonások nyomon kísérik, érezni első olvasásra is, Péterfy egyensúlyjátékát is.

Ezeknek a tanulmányok fejlődéstörténeti értéke abban áll, hogy az igazsággal, a valósággal való szembenézés ez idő szerinti majdnem maximális polgári követelményét állították a realitástól irtózó magyar közvéleménnyel szembe. A regényben nem utasította el oly határozottan a rút ábrázolását sem, mint drámabírálataiban, csak egyensúlyt követelt, egyoldalúságtól óvott, s a költőiség jelenlétét itt is megkívánta.

A sajtó fölszisszenése tanúsítja, hogy polémiája célba talált. Az egyik oldalon Asbóth János Jókai nemzeti küldetését kérte tőle számon; azt, amit ez a jövendő "magyar birodalom" megteremtéséhez szükséges nemzeti öntudat istápolásáért tett, a másikon Keszler József a liberális szabadságba vetett hitet. Gyulai egy szerkesztői jegyzetében védelmére kelt ugyan, de maga sem nagyon értette Péterfy valódi célját. Péterfyt mélyen elkedvetlenítette a süketség, a rosszhiszeműség, a merev ellenállás. Ilyen programszerű, átfogó, a közvéleményre, a közízlésre irányzott polémiára, mondhatnánk, támadásra, többé nem is vállalkozott. Ha értő és {972.} egyetértő, biztató csoport állt volna mögötte, bizonyosan folytatta volna ezt az átértékelő számbavételt, vállalta volna s teljesítette volna ezt a magának kijelölt szerepet, s talán fönntarthatta volna lelke egyensúlyát.