Viszonya a Budapesti Szemléhez s kortársaihoz

Szokás kérdezni, mi kötötte Gyulaihoz a nála sokkal "modernebb", polgári Péterfyt, s mi választotta el kortársaitól, akik sokkal "modernebbek" és polgáribbak voltak Gyulainál. Liberális polgár volt, evolucionista, "hegeliánus" történeti eszmélkedő, alapjában s hite szerint, objektív idealista esztétikus. Hitt abban, hogy a polgárság eszméivel, műveltségével magához hasonítja az egész társadalmat. "A szép emberség evangéliumának" a Wilhelm Meistert tartotta, amelynek végső társadalmi tanúsága és tanítása, hogy a polgár műveltsége jegyében lépjen egyezségre a nemessel s formálja magához. Legkedvesebb regénye pedig a Zöld Henrik volt, a liberális nyugati polgár, kispolgár eszményeinek talán utolsó hiteles és hívő, nagyművészetű számbavétele. Ám ugyanakkor a magyar hegemóniát, a magyar állam érintetlenségét történeti s külpolitikai szükségnek tartotta, bár ezen belül maximális engedményekre volt hajlandó. E szemlélet, e magatartás elemeit és ötvözetét a magyar szellemi életben a Budapesti Szemlében találhatta meg leginkább. Nem Gyulaihoz, hanem a Budapesti Szemléhez csatlakozott ő, s nem Gyulai de még csak nem is a Szemle, hanem mindenkor a maga felfogása és ízlése alapján ítélkezett. Például Zolát, az elméletírót sem Gyulai nemzeties, keresztény morálú esztétikája alapján utasította el (1882, 1892), hanem azt vetette leginkább szemére, hogy a korszak nagy vívmányát, a lélektani önelvűség tételét torzította el; a regényírót azonban – noha a maga analitikus realizmust követelő esztétikája alapján – részlegesen méltányolni tudta. S a maga felfogása alapján ítélte el Ruskint (1897) s ifjúkori bálványát, Wagnert is. Aligha véletlen, hogy akkor alkotott valóban gyengét, mint például fatális Petőfi-tanulmányában (1883), midőn teljesen alkalmazkodott Gyulai s elvbarátai felfogásához. Nem véletlen persze, hogy itt alkalmazkodott leginkább: a Petőfi-féle forradalmiság elutasításának kérdésében állt legközelebb Gyulaihoz s iskolájához. Opportunus azonban Gyulaiék iránt sohasem lett. Tudta, mit ér az az Arany-iskola a nagy példaképhez mérve, s Lévayt (1899), Baksayt (1889, 1891) csak oly vonásaikért dicsérte, melyekért az elismerés nekik mindenkor kijár. Kortársi kritikájának kérdéses volta a méltánylás elmulasztásában rejlik. De a maga esztétikájának következménye ez is, {975.} s nem a Gyulaiakénak. Iványi Ödönt, aki A püspök atyafiságában (1891) a balzaci s az oroszok értelmében vett lélektanra, helyenkint elemző lélektanra törekvő realista ábrázolásra tett kísérletet, méltányolta. Hasonlóképpen Tolnai Lajos Csak egy asszony című kisregényét, sőt Kabos Ede novelláit is (1893).

Mikszáthot azonban elutasította (1888). Jósika és Jókai történeti regényei, úgymond, hősi operához hasonlítottak, romantiko-tragikusak voltak; Mikszáth Beszélő köntösében pedig "már az operett zenéje hallik ... Mikszáth Jókai után már csak ezt a vidámabb húrt pengetheti". Ez az elutasítás valójában sem nem meglepő, sem nem érdekes; Jókai kritikájának egyenes folytatása ez. Meglepő az, hogy az impresszionisztikus realista Peteleit (1892, 1893) s a naturalisztikusan-impresszionisztikusan realista Bródyt (1888) is elutasította. Nem közvetlenül társadalmi indokból, nem is írói gyengéik vagy témáik miatt elsősorban; mindkettőnek alanyi szemléletet s ezzel együtt dekadenciát rótt fel; oly vonásokat, amelyeket nagyrészt Wagner művészetében is elutasított.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesekben keletkeztek mind e kritikák. A liberális fejlődés lehetőségének látszatát biztosító egyensúly ez időben bomlott meg végleg, az erők szétváltak, egyrészt a radikalizmus, másrészt a klerikális és nacionalista reakció irányában. A Budapesti Szemle körül tömörülő maroknyi elitnek, az egykori liberális-centralista csoportnak polgári illúziója végképp szertefoszlott.

Péterfy, többször hangsúlyoztuk, elutasított minden forradalmat, s elutasította az erőteljes radikalizmust is. De mélyen megvetette a tudományosság köntösét felöltő klerikális reakciót, s megvetette a nemzetgazdasági s szociológiai érvekkel ágáló nacionalista agrárius-feudálist is. Az egyház hatalmi helyzetét és törekvéseit védő Schlauch Lőrinc váradi püspök ellen például gyilkos polémiát írt (1886).

Így tehát légüres térbe került. Analitikus realizmust követelő s a klasszika eszményeit maga elé tűző esztétikája érthető módon nem találhatott érveket az új utakat kereső irányzatok méltánylására, s nem vette észre, hogy az általa hevesen bírált mozzanatokkal oly társadalomkritikai elemek vannak egybekötve, amelyek egy új, objektív, realista ábrázolás útját egyengetik, s amelyek az ő légüres terét is megnyithatták volna.